Négy harmincegy

Négy harmincegy

Délután négy harminc. Ráfrissítettem kedvenc Chat GPT-mre, de már sötét volt, ahogyan azt előre bejelentették. A túlzott közösségi médiafogyasztás káros hatásairól szóló közleményt már hónapokkal ezelőtt elkezdték terjeszteni mindenféle lehetséges platformon: újságokban, tévékben, rádiókban, közösségi médiában. Azt mondták, itt az idő, hogy újra kapcsolódjunk egymással, hogy hasznosan töltsük a munka utáni szabad órákat, és lehetőség szerint – ha a munkavégzés lehetővé teszi – tartsunk digitális böjtöt, mert az nem csak a mentális egészségnek, de a társas kapcsolatoknak is jót tesz. Kutatók, pszichológusok és véleményvezérek támogatták a kísérletet – mert hogy ezt annak szánták, nem szankciónak… – hogy lássuk, miként változik majd a társadalmunk a kezdeményezés hatására. Hetek óta másról sem szólt a Facebook meg a TikTok.

A vállalatok petícióval küzdöttek a rendelet ellen, mondván, kevesebb idejük lesz a kampányaikkal elérni a vásárlókat. Voltak olyan megmondóemberek, akik azt vallották, ennek az lesz az eredménye, hogy az emberek még kétségbeesettebben csimpaszkodnak majd a digitális szőranyába, amíg azt tehetik, reggel 8-tól délután fél 5-ig; ami a munkavégzést hátráltatja majd. Én őszintén szólva egyik táborhoz sem tartoztam, de volt bennem egy határozott érzés: kíváncsi voltam. Akkor most tényleg eljött: a változás kora, ami már oly régóta volt behirdetve. Ezúttal nem a társas érintkezés volt tiltott gyümölcs a számunkra, mint a Covid alatt, hanem a virtuális. Hát jó. Ez is eljött.

Amikor az óra 16:31-re váltott, még tettem egy utolsó kísérletet a Messengerrel, de a sötétségen kívül semmi nem fogadott. Egy kicsit nyugtalanító érzés volt, na persze ettől még nem állt meg az élet, ha minden igaz, 15 és fél óra múlva ugyanúgy hozzáférek majd a megszokott applikációimhoz. Előre kiterveltem, hogy ebben a
közel 16 órában mivel foglalom majd el magam. Olvasok, filmet nézek, edzek, puzzlezok, alszok… és már el is ment az idő. Terveim szerint legalábbis. De azt vettem észre magamon, hogy a listámon szereplő tevékenységek közül valahogy egyikhez sem volt kedvem. Felálltam a kanapéról és három-négy mély lélegzet után a telefonért nyúltam. Beírtam a számot, amit fejből tudtam, még mindig, így egy év után is. Hiába volt még elmentve a száma, reflexből pötyögtem be inkább. Három csörgés után felvette. Zavartan szólt bele:
– Halló…
– Szia… Öhm… Janka! Tudom, rég beszéltünk, de valahogy… eszembe jutottál, gondoltam megkérdezem, hogy vagy mostanában…
Gyenge kezdés, de ennél most többre nem tellett.

Jankával nagyjából egy éve találkoztunk utoljára. Egyetem óta barátnők voltunk, sokáig napi szinten beszéltünk és hetente találkoztunk, de aztán megtörtént az a bizonyos dolog… a tragédia. Janka épp a kedvenc kávézónkba tartott a Kolosyn, amikor egy spicces idióta nem adta meg neki a jobb kezet és belehajtott. Csak úgy… elkaszálta. Janka pedig örök életre kerekesszékre lett ítélve. Én meg hiába próbáltam mellette állni, valahogy mégis elsodródtam mellőle. Hívtam többször, meg Facebookon rá-ráírtam, a műtét után, amire kedvesen, pár mondatban reagált, de aztán, amikor felhoztam, hogy átmennék hozzá, jó lenne találkozni, kitért, halogatta a dolgot. Kizárt. Nagyon zavart, de végül tehetetlenségemben elengedtem a dolgot. Azóta motoszkált bennem a bűntudat, hogy talán nem voltam elég kitartó, igenis be kellett volna állítani hívatlanul, egy doboz sütivel, és átölelni… Merthogy én azóta nem öleltem meg.

– Hát… köszi… megvagyok. Nincs semmi komoly. Lett egy új állásom. Home office. Igazából egész jó.
Rövid csend. Megkönnyebbülés.
– Na ez jól hangzik! Figyelj… ha már úgyis itt ez a csodálatos rendelet, és tengernyi időnk lett, arra gondoltam, hogy átmennék valamikor…Sütnék brownie-t, meg nézhetnénk újra együtt a Gilmore Girls-t, mint régen. Persze csak ha van kedved?
Bizonytalan próbálkozás.

A vonal végén hosszabb csend. Elkezdtem erősen izgulni.
– Igazából… pont mostanában kezdtem el újra nézni, és ma is pont azt terveztem. Ha van kedved, gyere át, persze csak ha nem zavar, hogy most a második évad közepénél járok.
– Jajj dehogy, azt pont nagyon bírom, amikor Jess feltűnik a színen… tudod, team Jess forever.
Elmosolyodtam. – Igen, igen, én meg team Logan… alap.
És felnevetett. Basszus, hogy hogy hiányzott ez a hang.
– Oké, akkor összeütöm gyorsan a brownie-t, és jövök, úgy másfél óra és ott vagyok, jó?
– Jól van várlak.
Kis szünet.
– Annyi, hogy már nem a harmadikon lakom, hanem a földszinten, mert ugye nincs
lift. Cseréltem az egyik lakóval, tök jófej volt… szóval a hatos kapucsengőt nyomd!
– Értem, ez tényleg rendes volt tőle… Köszi, akkor jövök, amint tudok! Szia Janka!
– Szia Odett!

Türelmetlenül, idegesen kevertem össze az alapanyagokat, szerencsére pont volt itthon minden, ami kellett, a vajat leszámítva, de azt kipótoltam margarinnal, boltozással most nem akartam időt veszíteni. Gyorsan összeraktam, aztán beraktam a sütőbe. Az a fél óra már kész kínszenvedés volt. Mekkora hülye vagyok, hogy nem hívtam előbb… Ezer éve rá kellett volna törni az ajtót. Én lusta, önző picsa…

Hiába igyekeztem lenyugodni, ez most esélytelen volt. Felöltöztem, összefogtam a hajam, és belebújtam a szandálomba, hogy azzal is előrébb legyek. Amikor kész lett a Brownie, kis híján szétégettem az ujjam, hogy minél gyorsabban átlapátoljam a fém sütis dobozba. Régen is mindig ezt vittem magammal, ha átmentem.

Janka nem lakott messze, elég volt felszállnom a 17-es villamosra a Kolosy téren, amivel a Királyhágóig mentem. Általában vagy biciklivel, vagy villamossal mentünk át egymáshoz… a baj is ebből fakadt. Azóta én sem ültem vázra. Már csak pár lépésre voltam a háztól, amikor rám tört a fájdalom, szeretet és sajnálat keveréke. Vettem pár mély levegőt, majd megnyomtam a 6-os kapucsengőt.

A berregés után Janka beleszólt: – Szia! Második ajtó jobbra.
Benyomtam a nagy, súlyos ajtót, megkerestem az ajtót, aztán bekopogtam:
Amikor feltárult az ajtó, ott volt mögötte Janka. A lány, aki álmában beszélt, én meg egyszer felvettem videóra, mert sosem hitte el, hogy mit is mondott. A lány, aki megtanított kötni. A lány, aki jobban értett engem, mint saját magam.

– Hát szia! – találtam szembe magam azzal az okos, olíva zöld pillantással, ami egy másodperc töredéke alatt megnyugtatott mindig.
– Szia – néztem rá, majd hiába próbáltam bátor és erős lenni, elsírtam magam.
– Ne haragudj! Elcsesztem, egy idióta voltam… én… én… nem hívtalak eleget és nem törtem rád az ajtót, és azt hittem, majd valahogy minden mégis rendbe jön… de nem. És még a brownie-t is megégettem.

Sóhajtott. Egy könnycsepp végig gördült a jobb arcán neki is. Olyan végtelen fajta.
– Nem a te hibád. Én is hülye voltam. Nem tudtam, hogy kellek-e majd így is neked. Mások előtt, akik kevésbé voltak fontosak, valahogy könnyebb volt erősnek mutatni magam, meg felvenni ezt az új személyiséget. A zen Jankát, aki bénán is boldog… de… előtted ez nem ment volna… előtted kétségbeesésbe zuhantam volna. Neked nem tudtam volna hazudni.

– Nem kellett volna…
– De igen! – mondta hangosabban, és most már megindult a végtelen csepp a másik szeméből is.
– Muszáj volt… Muszáj volt továbbmenni… összeszorított foggal, önsajnálat nélkül,
kőkeményen, mindenféle gyengeség nélkül…

– Sajnálom…
Léptem most már oda. Aztán olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak bírtam.
Egy év ölelést akartam egyetlennel pótolni. Persze ezt nem lehetett, de valahol el kellett kezdeni.
– Annyira hiányoztál! Bocsáss meg…
– Na jó… még az a szerencséd, hogy én úgyis az égett részét szeretem a legjobban.
Elmosolyodtam, mert ez tényleg így volt.
– Mindig is furcsa ízlésed volt – szorítottam még egy kicsit magamhoz, aztán becsuktam az ajtót magunk mögött. Janka odagurult a laptophoz, én meg leültem mellé a kanapéra. Olyan idegen volt ez így. Már elindította volna a sorit, amikor kicsit félve, de megkérdeztem:
– Nem akarsz inkább ideülni mellém?
Egy pillanatra megmerevedett, elgondolkodott ezen. Lassan elmosolyodott.
– De.