Ébredés
Ébredés
Felébredtem. Úgy döntöttem, ma kipróbálok valami újat. Sokat hallom Bogitól, hogy „Ne Mártin legyen a fókusz, magadra és a gyerekekre fókuszálj!” Bogi… igen… nemrég ismertem meg, de hamar feltűnt, hogy egy értékes ember, sok mindent tisztán lát, amit én még csak homályosan próbálok megfigyelni. A segítségével fókuszálok.
Tegnap visszanéztem az írásaimat, és a legnagyobb gondolatmenetek őt érintik. Igen, Mártit. És mégis mi van a felületen? Gúny, megvetés, elvárások és harag, na meg a transzgenerációs öröksége. (Új kifejezés, ezt is nemrég tanultam Bogitól.) Nem jó energiák. Nem kell megfelelnem az elvárásainak, tudom. Attól ez nem fog megváltozni benne. Ezzel a gondolattal keltem reggel.
Na! Szóval! (Ahogy a legkisebb fiam mondaná. Még csak hároméves, de a helyzetkomikum nagymestere.) A lényeg, hogy mostantól tudatosan a saját dolgaimat firtatom, magamat és a gyerekeket, azokat a kapcsolataimat, ahol jó energiák, jó érzések vesznek körül, a többire nem pazarlom a gondolataim, az energiám, a tintát a tollamból. Félelmetes? Az. Nem azért, mert félek magammal foglalkozni, inkább a következményektől. Ez az őszinte igazság. De akkor is így csinálom. Nekem lesz jobb tőle. Az meg, aki jön velem az jön, aki meg lemarad, az kimarad a buliból. Bátorság!
Kitaláltam valamit még ébredésnél, de valamiért nem tettem meg. Kimenni a Szalakóta kilátóba, és ott megkezdeni az új füzetet, ahová most ezt is írom. Lustaság, vagy valami más gátol? Nem, inkább, hogy nem merek még a jelenben lenni. Félek magamtól? Mekkora baromság! Pedig valahol ez van, tudok nagyon filozofikus lenni, nagyon érzelmes, de ezt mindig elnyomtam magamban, mert úgy éreztem, egy férfi nem ilyen. Nem ezt tanultam meg gyerekként. De hát akkor milyen baszd meg?! Egy, a „társadalomnak megfelelő faszkalap” aki önmaga maszkulin kirakata? Kösz, olyan nem akarok lenni! Látok belőle eleget, csak ki kell menjek az utcára, vagy bekapcsolom a tévét.
Eszembe jutott a tegnap éjszaka, amikor sírtam, mint egy taknyos kölyök. Az ő transzgenerációs öröksége miatt. Egy ajándék miatt. Igazából rájöttem, hogy az volt az utolsó olyan ajándék, amit szívből tudtam adni egy olyan felnőttnek, akit szeretek. Pedig annyira jó ajándékozó voltam. Bele tudtam rakni a szeretetemet, a humorom, az érzelmeimet, a kreativitásomat. Ezekkel a „jó energiákkal” töltöttem meg azt a dolgot, amit tiszta szívemből adtam oda egy felnőttnek. Benne volt a munkám, a szeretetem, az odafigyelésem, a mindenem. Én magam. Nem úgy, mint amikor kaptam egy tipikus férfi ezüstláncot – mindig is rühelltem az ezüstöt. Számomra az olyan snassz – és nem tetszett a lánc formája sem. Olyan sablonos, tipikus, maszkulin, „tizenkettő egy tucat” fajta volt. Rajta egy medál, amin az állt: „Levente” a legidősebb fiam.
Ilyenek a felnőttek. Igazából nagyon kevesen képesek arra, hogy „jó” ajándékot adjanak. Miért? Mert amikor ajándékot vesznek, akkor igazából maguknak veszik. Nem tesznek bele túl nagy energiát, hogy az az ajándékozottról szóljon. Az igazi feketeöves felnőttek ezért vesznek „hasznos” ajándékot. Mert igazából az arra elköltött pénz az ajándékozó fél örömét szolgálja. Miért? Mert mindig jó érzés lesz neki, ha az ajándékozott fél kezében, vagy nappalijában látja, ez örömmel tölti el az ajándékozó felet. Ezáltal a befektetés megtérül, pénzért vesz magának örömet.
De ezt a nyakláncot akkor, ott, jó szívvel adták. Akkor még látszott a ragyogás a szemében, mint amikor a kislány viszi az apukájának a rajzot, amit készített és három vonal van rajta, de azt Ő rajzolta. És mit teszel? Mosolyogva és boldogan fogadod el, még ha nem is látod rajta, hogy az egy oroszlán, ami épp vadászik a szavannán, miközben büszkén lobog a sörénye a szélben. Te megkérdezed és elmeséli, és örülsz. Örülsz mert szép színes, és tőle kaptad, és megdicséred, mert erre vágyik a gyermek, ez építi az önbecsülését. Ezt tettem én is. Örültem neki, és örömet akartam okozni Neki is azzal, hogy viselem. Aztán teltek az évek, és megszerettem a láncot, soha nem vettem le, csak ha nagyon kellett. Hozzám nőtt, mert az összes gyermekem abba kapaszkodott mikor csecsemő volt, és puszit adtam a homlokára. Mert az összes gyermekemmel kitaláltunk valami játékot a lánccal, amin annyit nevettünk. Megtöltöttük „jó energiákkal”, amibe mindenki beletette a magáét. Már szeretem és nem cserélném el semmire. Még így sem, hogy igazából nem tetszik. Soha nem mondom el neki, mert örömmel tölti el őt, hogy viselem, és szeretek örömet okozni. Ezért voltam olyan jó ajándékozó is, de mit látott a felnőtt mikor odaadtam neki egy ilyen dolgot? A TÁRGYAT!
Nézd meg ezt:
Boldog Karácsonyt Anya!
Vicces volt az elmúlt pár év, Szeretünk ám mind a hárman,
Lett is eredménye, Mi nem tudunk haragudni Rád.
Volt jó, volt rossz, de a lényeg: Még ha Te néha „haragszol” is,
A két szemünk fénye! Mert Ödönke a frizurád.
Sokat teszel, hidd el nekünk!
Még ha úgy is érzed ez semmi,
Szíved alatt hordtad őket.
Nem a gólya hozta…ennyi!
Szíved alatt hordtad őket:
Mindkét gyermekedet.
Eltelt pár év és nem férnek el
Csak a szíved felett.
Ne aggódj „csak” Anya vagy, Ez a mi kis ajándékunk,
Akinek van két fia. Ilyen „Tőlünk Neked” fajta.
A mienk, akit mind szeretünk, Csak egy papír… fehér s színes,
És nem vagy hárpia! Érzéseink rajta.
9 hónapig hordtad Őt is a szíved alatt, most már csak a szíved fölött tudod. Nekem pedig az a dolgom, hogy a tenyeremen hordozzalak titeket. Ezt pedig azért kapod, mert tudod: „Egyet Apának, egyet Anyának!”
Boldog Karácsonyt Anya!
Szeretünk!
Levi, Peti, Apa
2020.12.24.
„Fehér s színes” …a színeket azok a rajzok adták hozzá amit az akkor ötéves és másfél éves gyermekeink készítettek arra a papírra, amire a verset is nyomtattam.
Rózsaszín: A virágok és a kis házikó, amit a nagy pontosan ugyanúgy rajzol mind a mai napig. Úgy, ahogy én is rajzolom. Hiszen tőlem tanulta.
Piros: A szív, amit az akkor másfél éves kanyarintott oda. Igazából nincs is szív formája, de én tudom, hogy az, és a bal oldalon van. Ha nem tudnád Kedves Olvasó, a bal az anya oldala a gyermekrajzokon.
Kék: Azok az otromba betűk, amikkel egy kisgyermek ír, akit még nem tanított meg „szépen írni” az iskola. Így írta: „L E V I”. Ez a rajzok aláírása, hiszen egy műalkotást mindig szignóz az alkotó. A mai napig nem tudom honnan tudta ezt ötévesen.
Zöld: Az a zöld, amit az akkor másfél éves gyermek kézlenyomata tett hozzá. Emlékszem, mennyit könyörögtem neki, hogy hagyja, hogy összekenjem a kezét. A gyermeki félelem, hogy „Ez úgy marad!” és a szülőbe vetett bizalom, ami végül bátorságot adott neki, hogy meg merje csinálni. Igen a zöld, az jó… a zöld, az értékes…
Sárga: A kedvenc színem. Ami nem is látható a papíron, nem úgy, az öröm.
Az öröm, amit akkor éreztem, amikor hagytam szárnyalni a gyerekeket, hogy csak rajzoljanak valamit.
Az öröm, amit akkor éreztem, amikor győzködtem a kicsit, hogy nyomdázzunk kézzel. Nem akarta, de végül kötélnek állt, mert bátorságot merített a bizalomból.
Az öröm, amit akkor éreztem, mikor elkészült a vers. Láttam, hogy nem tökéletes. Itt-ott nem jön ki a szótagszám, a rím is mesterkélt néha, de benne van a saját életünk, a saját butaságaink, azok a dolgok, amin annyit nevettünk. Pont ilyet akartam!
Az öröm, amit akkor éreztem, amikor remegő kézzel raktam be a papírt a nyomtatóba, miután vagy harminc próbanyomatot csináltam, hogy a szöveg ne takarjon ki egy színt sem. És sikerült!
És az öröm, amit akkor éreztem, amikor keretbe raktam és elkészült a Nagy Mű. Amikor összeállt minden apró részlet.
És ebből mit lát egy felnőtt? A TÁRGYAT! Nem látja a színeket rajta, amiket a gyermekei tettek bele, nem látja az odaadást, a törődést, amit az az ember rakott bele, akinél jobban senki nem fogja szeretni. Nem látja, mert nem akarja. A felnőttek nem látnak színeket. Fontosabb a saját tudatlanságuk, mint az, hogy érezzenek, megértsenek, együttérezzenek, értékeljenek, örüljenek minden apróságnak. Miért?
Mert azt hiszik kényelmesebb ott létezni, ahol nem kell tenni semmit. Mert a Tett félelmetes, mert új dolgokat hozhat.
„Ez így a normális!”
Szól gyakran a szülői bölcsesség a gyermek irányába. Nem! A normális az, hogy nem néznek rám furcsán és megvetően azért, mert szeretem a gyermekeimet! A normális az, hogy nem kapom meg azt, hogy „Langyosan csinálod!” azért, mert megadom a gyermekemnek azt amire vágyik: odaadást, szeretet, megértést, törődést, figyelmet!
Nézd meg, mi történik, ha esetlegesen képes vagy rá és mindezt megfogod, „becsomagolod” egy dologba a legnagyobb odafigyeléssel, hogy minden apró részlet stimmeljen és odaadod egy felnőttnek. Tudod mi fog történni, mikor odaadod?
Ránéz a dologra és látja… A TÁRGYAT. Ezután hideg közönnyel közli, hogy:
„Köszönöm, nagyon szép, de üljetek le enni, mert elhűl a kaja!”
Nem lát semmit baszd meg! Pedig használtam „szürkét” is ám, hogy a felnőttek világába is passzoljon.
„Ezt pedig azért kapod, mert tudod: „Egyet Apának, egyet Anyának!””
Az „Ezt” a nyaklánc, amiből nekem volt már egy. Az áll rajta „Levente”. Az övén az áll „Péter” hiszen egyet Apának, egyet Anyának. A nyaklánc, amit azóta sem hordott soha. Pedig lehetne ám vele villogni, hiszen igen drága fajta, de egyszerű mert azt szereti, nem arany, mert azt nem szereti, de nem is ezüst, mert az meg snassz, ugye. De nem hordja, mert tudjuk kitől kapta…
Ezért picsogtam úgy tegnap éjjel, mint egy kisgyerek. Elővettem a TÁRGYAT egy poros fiók aljáról, és gyönyörködtem a színekben. Közben rájöttem erre, amit akkor még így nem tudtam volna leírni. Csak gyönyörködtem a színekben, és sírtam.
Fáj, hogy ilyenek a felnőttek… Nem látják a színeket és nem is értékelik őket. Még annyira sem, hogyha kapnak egy ilyen szép színes dolgot, kirakják a falra. Hat év alatt kétszer kérdeztem meg, hogy nem akarja kirakni valahova? „Dee, dee majd igeen!” Nem tette meg. Nem értettem, miért. Már értem. Neki nagyon fontos „transzgenerációs örökségelnivalója” van! Az fontosabb neki! Ezt attól a férfitól kapta, akivel él, azt meg tudja, hogyan kell kezelni, hiszen megtanulta anyukájától. Számtalanszor néztem végig náluk vasárnaponként a hűvös megvetést, ami anyósomból áradt apósom irányába, pedig nem volt rossz ember. Soha nem értettem mi tartja össze őket. A gyermek viszont okos, tanul. Kitől tanul? Attól, akit a legjobban szeret, attól, akiben a legjobban bízik. Ez neki az édesanyja volt, és az is, mind a mai napig. Az ő útját járja, mert neki akar megfelelni!
Na ilyenek a felnőttek kérem szépen. Ezért találom meg könnyedén a hangot a saját gyermekeimmel, vagy bármelyikkel, mert látják a színeket, és szeretik őket. Ahogy én is. És ezt nem adom oda a felnőtteknek. Ez az én különleges képességem, amit nem értékelt eddig sok felnőtt. Hát persze hogy nem. Most értettem meg, miért. Ők nem értik, hogy ez a csávó mit tud nézni azon, hogy egy gyermek tologatja az autójá.! Jön a felnőtt bölcsesség:
„Pedofil ez, vagy mi?”
Mert nem látják, hogy milyen ügyesen és kreatívan épít egy hidat annak az autónak, ami át akar kelni a folyón, hogy mekkora lelkesedéssel állnak a feladathoz, mert az az autó a túlpartra akar menni. Nem veszik észre, hogy mindig így mondják: „Az autó át akar menni”. Mert az ő világukban az autó él, hiszen egy szereplő a játékban, érzései vannak! És nem látják a csillogást a szemükben amikor sikerül. A sárga…
Igen, haver! Ez az öröm, ami neked nincs, csak ha megveszed, de te magadtól nem vagy képes rá, mert az is egy szín és nem láthatod.
Mert ahol a legtöbb felnőtt él ott nincsenek színek.
Színek a jelenben vannak…
Válaszok