Nem díszítem a szavakat: a soraimat a belső figyelem, a csendek és a megélt mélységek csiszolják. Közel két évtizede írok, de nem pusztán történeteket mesélek, hanem belső tereket tárok fel — azt a pontot keresem, ahol az elme fegyelme, a szív sebezhetősége és a lélek rezdülése egyetlen koherenciába érkezik meg.

A költészet számomra rokon az ősi hangszerek természetével: a handpan éteri terével, a djembe szívverésével, a doromb és a didgeridoo földelő rezgésével. A szavak közt hagyott szünetekben hiszek, a családi “örökséggel” való tiszta szembenézésben, és abban az alázatban, ami a sötétség legmélyéből is képes utat nyitni a csillagok fénye felé.