Szikra

Szikra

Ülök a Margit körúton, a Budai hídfőnél, ezen a forgalmas ponton, ahol hétvégén is a zsúfolt metropolisz enyészpontja található. Itt érnek össze a társadalom végleteinek párhuzamosan a térbe szaladó vonalai. Kicsit még Buda, de egy kicsit már Pest. Lehetetlennek tűnő feladatom végzem: munkakereső üzemmódban vagyok. Várom a villamost ebben a világi tébolydában és nézem, ahogy a város látképébe burkolózó erkölcstelenség lassan felemészti ezt az önmagába forduló élőhelyet. Itt megállt az idő, de nem úgy, ahogy a mesékben szokott: a kopott, koszos, pókhálókkal tarkított házfalak tövében a létezés ösztönszerű és végtelenül nyers formái vonaglanak.

A virágágyások, illetve a pár száraz fa gyászosan őrzik az emberi hanyatlás nyomait. A flaszter a vénasszonyok nyarán is árasztja magából a nyári hőséget meghazudtoló klímát, és azt a leírhatatlan városi feromont, melyet mi emberek plántáltunk az idők során ebbe az egykor ragyogó környékbe. Miközben alig néhány karnyújtásnyira tőlem, egy hajléktalan szégyenérzet nélkül „posztolja” a térbe csupasz fenekét. A virágágyás fölé hajol, és kisebb nyögések közepette üríti magából a kannás bor marta emberi esszenciát. Néhány lépésre gyűjtögetők vesznek össze a lélekalamizsnának is kevés ötvenforintos műanyag flakonok birtoklása feletti szócsatában. Territoriális harc követi a szájkaratét. Össze is csapnak a forgatókönyv szerint, ami az ütések súlya alatti ropogó orral és némi vér látványával zárul. Mintha az életük múlna rajta.

Egy nő apátiába fulladt arccal nézi végig, ahogy a kutyája, vagy ahogy ő nevezi – a gyermeke – a járda kellős közepére piszkít. Az otthontalan legalább a haldokló növényeket trágyázta. Lép pár lépést a dakszli apró lábaival, az anyaistenre szegezi tekintetét, aki éppen csak nem dicséri meg kis csahosának tettét, és mintha mi sem történt volna felszívódnak az emberi masszában. Tizenéves suhancok hangos falkája vonul át a megállón: disznókat is megszégyenítő, visító hangon ordibálnak egymással. Édesanyjuk szakmáját kiabálják egymás hallójárataiba, vulgáris durvasággal fejezik ki egymás iránt érzett látszat szeretetüket. Vállal lökik félre a gyanútlanul várakozókat, és a levegőbe köpik füst és aceton szagú nyálukat, ezáltal is keresve az örök feszültség forrását. Az emberek nem egymást nézik, csupán egymáson gázolnak át. A türelmetlenség elvakult dühe mérgez minden élőt. Lökdösődő, hasfalba fúródó fájdalmas könyökök. Állandóan sietős, a társadalom elvárásainak furcsa versenyébe gyalogló léptek. Félretolt testek.

Az úttesten az autók ingerülten egymás nyakába másznak. Akár egy furcsa orgia. A sofőrök hergelten tenyerelnek a dudára. Az ablakokon kikiabálják az összes létező szitkot, és ha leírnám őket, a fehér papírt is megszégyenítő szavak sokasága lenne. Csodálom sokszor, hogy azzal a szájjal köszönnek a családjuknak, amely a szavak higiéniáját mellőzve állítja ki szókincsük mocskát. Mondandójuk keveredik a káros kipufogógázzal. Mentőautó száguld végig, teret nyitva maga előtt megkülönböztető jelzésének visszhangjára. A levegő a feszültség délibábjaitól vibrál láthatatlanul, mégis szinte tapintható módon. Sűrű az atmoszféra, büdös, nehéz, és fojtogató – mintha a város maga böfögné vissza a saját belső szorongását.

Ez a lélektelenség abszolút manifesztációja. A társadalmi szakadék itt már nem csupán ijesztően mély, hanem olyan távol sodródott a két part egymástól, hogy a hang sem terjed a tudatig. Olyan éles és vakító a látvány a szemnek, mint egy túlexponált fekete-fehér fénykép, ahol megszűnt a legkisebb átmenet is a fény és a sötétség határai között. Közben mégis, a duális létezés minden meggyötört árnyalata fellelhető a palettán: az emberi leépülés teljes spektruma egyszerre vonaglik ezen a groteszk, mégis életszagú vásznon. Látom a sorsába némult éhezőt és a túlságosan felhizlalt pöffeszkedőt. A mindennapok súlyától megsavanyodott, látszólag makulátlan kispolgárt, és a város szívében bóklászó, perifériára kényszerülő kopogószellemeket. A legijesztőbb tapasztalat nem ez a sorvasztó végletesség, sokkal inkább az emberi tekintetek totális hiánya. A retinákról lepereg a másik ember jelenléte, mintha vakfoltba bámulnánk. Sőt, egyáltalán nem tekintünk egymásra. Senki nem lát senkit. Az emberek szeme mögött kihalt a fény.

A csillogó szemek is a század betegségeiről tanúskodnak. A névtelen tömeg tagjait egy láthatatlan, gyógyíthatatlan járvány fertőzte meg: az emberi szívben tökéletessé mutálódott, fagy marta közöny. Élőhalottszerű, immunissá vált biorobotok haladnak egymás mellett, miközben passzivitásra programozott üzemmódban törnek előre az önnön szűkös, egoista vakvágányaikon. Rideg testek ütköznek kihűlt testeknek. Halovány szellemek suhannak el alig látható szellemek mellett anélkül, hogy egyetlen mikroszkopikus szikrája is látható lenne a felismerésnek: mi mindannyian ugyanabban a süllyedő hajóban ülünk. A másik ember itt régen nem felebarát, még csak nem is akadály – szociológiai tereptárgy, csupán puszta levegő, amit kötelező érvénnyel kell kiszorítani, és reakció nélkül érvényteleníteni létezését a közös térből.

Ebben a robbanásveszélyes állapotú, mellkasra nehezedő lélektani katlanban lassan teljesen megszűnök jelen létezni. Lépésről lépésre vált át a bennem élő nyughatatlan cselekvő, egy szótlan tanúvá. Idegennek érzem magam a saját fajtám között, akár egy kívülálló aki száműzetésén gondolkodik, csak minél messzebb szakadjon a megálló nyomasztó betonszigeteitől. Koponyám, és benne, a káosz rezgéseitől feszülő űr, szinte szétroppanni készül azon a szentnek is jóindulattal nevezhető lélekvesztő helyen, ahol valami nem ideillő látvány csalja magával tekintetem.

Egy idős úr méltóságteljes megjelenésével foglalja el a teret a járdaszigetek kietlen küzdőterén. Jelenléte nem oda illő látvány. Akár egy földre zuhant angyal is lehetne, aki puszta kisugárzásával gyógyítja az embereket. Az őt körberagyogó fénye olyan, mint egy kellemes dal felcsendülése, mely a fülsértő disszonanciát hivatott megtörni. Hosszú, krémszínű kabátot visel. Szövetén látható a földi korom és az idő múlása, mégis olyan tartást ad neki, amely a tömegek gerincéből, mint hiánycikk, elveszett a hanyatlás hosszú évei alatt. Ebben a rongyosra szakadt, kapkodó világban ő sosem siet, nem tolakszik, nem védi magát. Csak egyenesen áll, erős botjára támaszkodva révül. Büszke, ősi méltóság sugárzik belőle. Egy legendákban létező kor szótlan eleganciája, amely valahogy csodával határos módon érintetlenül maradt a kisiklottság után összeroskadó tornyok romjai alatt. Körülötte tombolhat, sikolthat, káromkodhat, és böföghet a társadalom, az autók versenytempójuk hevében dudálhatnak, az emberi pokol orkánjai süvíthetnek, de a feszültség hullámai megtörnek a mementóként megtestesülő jelenlétén, mint tengerparti sziklán a haragos tenger.

Ő nem része ennek a kollektív tébolynak. Nem sodorja a tömeg, és nem fertőzte meg a fagy marta közöny sem. Ő is csak nézi. Lénye egyetlen mozdulatlan, csendes szentély a megvadult hús-vér áradat kellős közepén. Ahogy a tekintetem megakad ezen a megelevenedő Rodin-szobron, az ő kimért, tiszta szemei is rám helyezik a fókuszt. A körút audiovizuális zűrzavara egyetlen másodperc töredéke alatt halkul el valómban, és adja át a terepet egy súlyos, időtlen csendnek. Olyan ez a pillanat, mintha a tér és az idő szövete megrepedne, és valahonnan a felszín alól feltörne a múlt: mintha nem is egy idegen állna velem szemben, hanem egy ismeretlen ismerős, a saját dédapám szilárd, védelmező árnyéka sejlene fel vonásaiban. Egy olyan nemzedék élő emléke, amely nem csak tudta, hanem tapasztalta is, mit jelent a mindent elpusztító viharban is egy szikla keménységével, és egy fa méltóságával állni. A szemeiben nincs helye vádnak, sem alkunak, sem gőgnek, csupán a megértés legmélyebb, kristálytiszta forrásának. Egyetlen villanásnyi kapcsolódás ez, amelyben benne van a néma szövetség, és a szótlan elismerés makulátlan üzenete:

„Látlak téged, és tudatában vagyok annak a ténynek, hogy te is látod ezt az egészet. Jó ha tudod, nem vagy egyedül ebben a századnyi tébolyban.”

Az idős úr szeme sarka finoman megrezzen. Íriszének barázdáiban ott szikrázik emberöltők tapasztalata. Lassan, megfontoltan felém biccent. Nem udvariasságból teszi, hanem a felismerés szentségével. A válaszom nem várat magára: a számon átfut egy apró, csendes, mégis észlelhető sorsszerű mosoly. Tiszteletteljesen lehunyom a szemem, és meghajolok előtte fejemmel. Ebben a két, mások által észrevehetetlen gesztusban több emberség, több megtartó erő és remény sűrűsödik össze, mint a körülöttünk rothadó egész metropoliszban. A várost felemésztheti az erkölcstelenség, elnyelheti a fagy marta közöny, de amíg ez a szikra átsuhan két ember között a káosz felett, az emberi méltóság megtörhetetlen, és sérthetetlen marad.

A villamos acélkerekei csikorognak az időjárás formálta síneken, így gördül be lomhán a megállóba. A sárga közlekedő kolosszus tehetetlensége falat húz világaink közé: elvágja a felismerést, a tekinteteket, és megtöri az időn kívülre kerülő, néma pillanatot. Az ajtók kinyílnak, sorjában elnyelik a megfáradt biorobotok tömegét, én pedig utolsóként szállok fel, hogy aztán engem is elnyeljen és célom felé deportáljon. Az ajtók zárulnak, hogy a konzervszerű szerelvény lassan kigördüljön a megállóból. Az ablaküvegen át még egy utolsó pillantással keresem az idős urat. Tekintetünk már nem találkozik. Ő továbbra is mozdulatlanul áll a betonsziget partján, krémszínű kabátjában, botjára támaszkodva, mint egy kietlen arcvonalon felejtett, magányos partizán. Egy élő és lélegző, rendíthetetlen világítótorony, aki jelzi a révésznek a megérkezést, és a biztonságos szárazföld reményét. A terek elválnak.

A hídfő, a szagok, a fröcsögő indulatok és a közöny lemaradnak a végtelenbe futó sínek mentén, visszaolvadva a távolodó városrész, messziről egységesnek látszó szövetébe. Odakint minden, és mindenki változatlan maradt. A csatát – ha nevezhetjük annak egyáltalán – senki nem nyerte meg. A város belső szorongása nem oszlott fel. Ki tudja, hogy ez valaha megtörténik-e. Bent viszont, a zötykölődő fémkaszniban, a mellkasomra nehezedő fullasztó nyomás lassan engedni kezd bűvköréből. Valami helyreállt volna? Nem tudom! Az bizonyos, hogy a világ nem változott meg, inkább az orsó javult meg, amire a létezés húrjait tekertem magamban. A csendes tekintetváltás apró szikrája elég volt ahhoz, hogy kioltsa a lélektelenség vakító kontrasztját. A felismert emberség mementója most már velem utazik, és csupán reménysugárként világítja át a szürkeség fátylát.