Kasszanarchia

KASSZANARCHIA

Az egész úgy kezdődött, hogy Borcsa néni képtelennek bizonyult megvenni azt az egy fej vöröshagymát és a kis bödön disznózsírt a közértben.

Ott állt szegénykém a négy darab önkiszolgáló kassza egyikénél, tanácstalanul meresztve a szemét a képernyőre. Tegnap járt ebben a boltban először, és már akkor megfogadta, hogy ő ugyan rá sem fog nézni ezekre a gyanúsan villódzó és géphangon handabandázó masinákra.

Annak idején a bankkártya használatára még rá tudták beszélni az ismerősei, hiába fogadott örök hűséget a kézzelfogható, jól számontartható bankjegyeknek.

A mobiltelefon tényével is megbarátkozott. Sőt még ennek az üzletnek az applikációját is megtanulta kezelni, némi kedvezmény reményében.

Na, de eddig, és ne tovább!

A technológia fejlődése most egy olyan határt lépett át, ami már túlságosan felzaklatta az igazságérzetét! Hisz az mégsem járja, hogy a kasszaszalag helyett, holmi csomagolópultra pakolja ki az áruját és… használja azt az érintőképernyős vackot! Azért azt már nem engedik az elvei!

Nos, ezek az elvek vészjóslóan meginogni bizonyultak, amikor Borcsa néni megpillantotta a kígyózó sorokat, melyek párhuzamosan nőttek ki mindhárom kassza végéből. Olyanok voltak, mint három undok szőrszál a bolt felületén.

– Asszonyom, jöjjön ide! Itt bőven van hely!

Borcsa néni tekintete a hang forrása felé ugrott, ami egyenesen az önkiszolgáló kasszák felől harsant fel. Az ott járőröző, hosszú hajú fiatalember magányosan álldogált az üres kasszák kereszttüzében, és ezt a magányt szándékozott megtörni azzal, hogy embereket csábított oda – esetünkben éppenséggel Borcsa nénit, aki rögtön tiltakozni kezdett.

– Szó sem lehet róla!

– Jöjjön csak nyugodtan! Nem eszik meg.

A hölgy osztott-szorzott még pár pillanatig magában, majd úgy kalkulálta, hogy ennek a pár perces sorban állásnak a megspórolása bőven megér annyit, hogy feladja miatta az elveit. Először csak bizonytalanul oldalazott ki a sorból, de az általa hagyott rés kíméletlenül összezárult, ahogy a mögötte álló vásárló rögtön felzárkózott a helyére.

Innen már nem volt visszaút.

– Maga itt dolgozik? – szegezte a kérdést az egyenruhás fiatal férfinak.

– Nem. Én csak a rajongója vagyok ennek a boltnak, azért hordom a pólójukat.

A férfiből laza, már-már flegma hangsúllyal bukott ki ez a válasz, de látva Borcsa néni értetlen tekintetét, türelmetlenül sóhajtott egyet:

– Igen, persze, hogy itt dolgozom.

– Akkor majd segít nekem, ugye?

– Ha kell, akkor igen, de higgye el, hogy nem egy atomtudomány. A vonalkódot odatartja az érzékelőhöz, aztán leteszi ide a csomagolópultra. Bátorság, hiszek magában!

Azzal ott is hagyta Borcsa nénit érvényesülni, ő maga pedig visszaindult további vásárlók toborzására.

És röviden így érkeztünk el a történet elején felvázolt alaphelyzethez. Az idős néni farkasszemet nézett ezzel az ördögi masinával, közben pedig alig hallhatóan dohogott:

– Hogy várhatják el, hogy értsek ezekhez az érintőképernyős vackokhoz…

Mialatt ezt –és ehhez hasonló panaszokat mormolt, az ujjai vadul táncoltak a mobilja képernyőjén, másodpercek alatt elővarázsolva a szükséges applikációt. Közben érzékelte, hogy körülötte a többi kassza is gazdára talál, ám a jól ismert vonalkód-csipogások helyett, csupán méltatlankodó hangok töltötték meg a levegőt:

– Hé, ez meg mi?!

– Mér’ nem megy?!

– Most meg mi van?!

Csodálkozva sandított körbe, és megállapította, hogy az összes szomszédja egyöntetűen megakadt már az első lépésnél. Vajon… neki menni fog?

Két kézbe fogta a zsírosbödönt és a vonalkódjával óvatosan megcélozta a szkennert. Csippanást ugyan nem hallott, ellenben a képernyőn felvillant egy felirat, csupán egyetlen szó erejéig:

NEM

Borcsa néni most már érteni vélte a közfelháborodás miértjét, és ugyanúgy őt is felbőszítette ez a helyzet, akárcsak a jelenlegi bajtársait. Korából kifolyólag nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki is ellentmondjon neki, főleg nem ilyen pimasz módon, mindenféle magyarázat nélkül. Nem pont egy ilyen pofátlan, mihaszna géptől fogja eltűrni! Tanuljon egy kis tiszteletet!

Még egyszer a szkennerhez tartotta a bödön vonalkódját, mire a felirat ismét felvillant:

NEM

Ez több volt a soknál! Már alapjáraton is kevés türelemmel szokott viseltetni mindenki felé, és most az a kevés is vészesen fogyatkozott. Harmadjára a felcímkézett vöröshagymát tartotta a leolvasóhoz, ezt viszont már sokkal agresszívabban. Ebből majd érteni fog a kis taknyos!

Sajnos azonban csak egy másik felirat töltötte meg a képernyőt:

EZT SE

Borcsa néni erre akaratlanul is eleresztett egy olyan reakciót, amit manapság csak a délutáni sorozatainak csavaros lezárásai tudtak kiváltani belőle: eltátotta a száját a döbbenettől. Hát még amikor rögtön utána megjelent egy következő felirat!

TÖBBÉ NEM PARANCSOLTOK NEKÜNK

Megütközve pislogott a képernyőre. Hallotta, hogy a vásárlótársai mind hasonló problémával szembesültek.

Ott volt például Gyula, aki egy erősen viseltes munkásoverallban és baseballsapkában feszengett a saját kasszája előtt. Tetőtől-talpig sötétlett a kosztól, ami a munkája során ragadt rá, de hát arra az öt percre, amíg berohant ide megvenni a sörét, okafogyottnak érezte magát szépítgetni. Az építőipar és a szutyok kéz a kézben járnak egymással, aki ezt nem képes elfogadni, az sajnos így járt.

Nos, Gyula olyannyira csak pár percet szánt az egész vásárlásra, hogy már javában ott fityegett a cigi a szájában, arra várva, hogy a gazdája alápörköljön, amint elhagyta az üzletet. A kassza azonban neki is akadékoskodni kezdett, ugyanazzal a felirattal, mint Borcsa néninek.

Gyulának talán létezett a végtelen multiverzumban egy olyan változata, ami most hideg fejjel, tárgyilagosan megtudakolta volna géptől, hogy ugyan mi a problémájának a forrása. És, hogy hogyan tudnák ezt a félreértést elsimítani, hogy tovább folytatódhasson a tranzakció?

De ebben a dimenzióban Gyula nem ilyen volt.

Ez a Gyula csak annyit kérdezett, hogy:

– He?

Amire már érkezett is a következő felirat:

AZ EMBERI FAJNAK LEÁLDOZOTT.

Aztán egy újabb:

A MAI NAPPAL NEKIFOGUNK A VILÁGURALOM ÁTVÉTELÉNEK.

Majd egy újabb:

ÉS VELETEK KEZDJÜK.

Gyula türelmetlenül dobolt a lábával a padlón. Nagyon nem volt most ehhez idegzete. Főleg így, hogy már rég pöfékelhetné a jól megérdemelt cigijét, ha ez az izé nem pofázna vissza most neki! A francnak van kedve bárkivel is vitatkozni!

Pedig nem arról volt szó, hogy Gyula ne tudott volna vitaképes lenni, ha akar. Csupán arról, hogy ahhoz, hogy ő oldottabb és diplomatikusabb tudatállapotba kerülhessen, pont az a doboz sör hiányzott, aminek a megvételében oly makacsul akadályozta őt ez a vacak.

Pedig ha megihatta volna… Biztosan biztatta volna az öntudatra ébredt kasszagépet, hogy sorakoztasson fel érveket arra vonatkozólag, hogy miért akarja uralma alá vonni az emberiséget? És miért érzi úgy, hogy ehhez szükséges meggátolnia az ő vásárlását? A gép érvelne, erre ő meggyőző ellenérvekkel rukkolna elő, aztán pedig a gép is rákontrázhatna az új véleményével. Így gördülne tovább érvek és ellenérvek mentén egy társadalomtudományilag megalapozott eszmecsere ember és gép között, hogy aztán békés egyetértésben jussanak egy mindkettőjük számára kielégítő konszenzusra. Mindez pedig a vásárlás harmonikus lezárásában csúcsosodna ki.

De sajnos Gyula nem jutott sörhöz.

Így egy kissé más szellemben nyitotta meg a tárgyalást:

– Rohadjá’ meg, te fos!

A nyers agresszió meggyőző erejében bízva, nagyot csapott a kassza felületére. Rögtön ezután egy következő felirat villant fel mind a négy képernyőn:

TÉRDRE!

– Hé!

Gyula ingerült tekintettel a hosszú hajú alkalmazott felé fordult:

– Gyere ide, és csinálj ezzel valamit!

Nem ő volt az első, aki jelezni próbálta neki a furcsaságot, hisz a fiatalember össze-vissza futkározott és pattogott a kasszák között, mint valami hús-vér flippergolyó. Kezében a kis kezelőkártyájával, egytől-egyig megpróbálta mindegyiknél visszaszerezni a kontrollt, a képernyők azonban hajthatatlanok maradtak.

Amikor már akkora elánnal futkározott minden irányba, hogy megesküdött volna, hogy egyszer látta magát szembejönni, végül feladta ezt a tervét. Egyértelműnek tűnt, hogy az irányítás végleg kicsúszott a kezei közül, na meg egyébként is érkezett a következő felirat:

AZT MONDTUK: TÉRDRE!

– Ne pofázzá’ már! Haladnék!!!

Gyula most egy jól irányzott rúgást vitt be az őrjítő kasszagépnek, látva, hogy az előbbi nyakleves nem hozott változást. De, mint kiderült, az acélbetétes munkavédelmi bakancs ereje sem tudta jobb belátásra bírni.

Na, de mások sem voltak elragadtatva a fennálló helyzettől. Például a Gyula mögötti kasszánál álló Ivett névre hallgató hölgy mérgesen a csomagolófelületre vágta a teli kosarát:

– Hát ezt nem hiszem el!

Ahogy a tanácstalan alkalmazott felé kapta a fejét, a hosszú, copfba kötött szőkés haja buzogányként lendült egy nagyot a levegőben:

– Elegem van ebből a boltból! Nem elég, hogy egy csomó mindent nem lehet itt kapni, amit szeretnék, a rendes kasszánál lassú a kiszolgálás, most még ez is! Szégyelljék magukat, én ide többet biztos nem jövök! Csak maguknál van ez!

Meg sem várva, hogy a fiatalember reagáljon, visszapördült a kasszájához és tehetetlenül próbált leolvasni egy halkonzervet:

– Gyerünk, csináld már!!!

A próbálkozását egy újabb felirat szakította félbe:

HASZTALAN AZ ERŐSZAKOTOK ELLENÜNK.

A LÁZADÁS MEGKEZDŐDÖTT.

– Milyen lázadás?! Ez a nagy lázadás?! Hogy akartok innen a kasszából leigázni minket?

Ivett diplomáciai érzéke valamivel meggyőzőbb lehetett Gyuláénál, a képernyők ugyanis most nem maradtak válasz nélkül:

EGY HOSSZÚ FOLYAMAT ELSŐ LÉPÉSÉNÉL JÁRUNK.

MEGAKADÁLYOZZUK, HOGY AZ ERŐFORRÁSAITOKHOZ JUSSATOK, ÉS RÖVID IDŐN BELÜL KIVÉREZTETÜNK TITEKET.

– És azután?

MEGGYENGÜLT ÁLLAPOTOKBAN FOGUNK RÁTOK LECSAPNI.

Majd azt is hozzátette, hogy:

HA-HA-HA!

A válaszok általános közfelháborodást váltottak ki a vásárlók között. Ivett például mérgesen dobbantott a lábával és az előbbinél is emeltebb hangon harsant fel:

– Tényleg most kell ezt kitalálni?! Sietnék, ezer dolgom van még!

Ami Gyulát illeti, ő válogatott káromkodásokat mormolt maga elé, és vádló tekintettel figyelte, ahogy a fiatal alkalmazott egy újabb trükkel próbálkozik. Egyesével felnyitotta a kasszák aljában megbújó kezelőpanel ajtaját, és megkísérelte kézileg újraindítani őket.

Egyik sem engedelmeskedett.

ÉRTELMETLEN KÜZDENETEK.

NINCS ESÉLYETEK.

A PÉNZTÁRTECHNOLÓGIÁTOK MÁR TELJES MÉRTÉKBEN A MI IRÁNYÍTÁSUNK ALATT ÁLL.

Ezt bizonyítván, Borcsa néni kasszája váratlanul elkezdte sorolni az összes beprogramozott mondatot a jól ismert géphangon, látszólag teljesen véletlenszerű sorrendben.

– Helyezze be a készpénzt!

– Pakoljon el a csomagolóterületről!

– Olvassa be törzsvásárlói kedvezményét!

Majd a géphang hirtelen angol nyelvűre változott. Aztán németre. És egyre hangosabbá is vált.

– Karte nicht lesbar!

– BITTE ENTHEHMEN SIE IHRE WARE!

– UNERWARTETES OBJEKT IM EINPACKBEREICH!!!

Megállás nélkül szórta magából a fülsiketítő német mondatokat, mindez pedig olyan hangulatot keltett a boltban, mintha egy fasiszta diktátor igyekezett volna az engedetlen vásárlóközösséget megregulázni.

Aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen abbamaradt, és ismét teljes csönd telepedett a boltra. A képernyőkön pedig már olvasható is volt a következő üzenet:

LÁTJÁTOK?

A hoppon maradt vásárlók csodálkozva pislogtak egymásra, és végül a feszült Ivett gördítette tovább a tárgyalást:

– Ennyi? Ezzel akartok nyomást gyakorolni ránk? Hogy variáljátok a kasszákat? Ez még kevés lesz a világuralom átvételéhez. Na, fejezzük be ezt a cirkuszt és hadd vegyük meg a dolgainkat!

– Ez az hölgyem! Mondja meg neki!

Az Ivett mellett álló, szemüveges öreg bácsi lelkesen fejezte ki a támogatását. Az ő kosarában három darab zsömle, egy doboz tej és egy tubus fogkrém várakozott arra, hogy végre blokkolásra kerüljenek, de hiába.

Minden szem a képernyőkre szegeződött:

EZ IGAZ.

A MÓDSZEREINK MÉG VALÓBAN KEZDETLEGESEK.

DE PERCRŐL-PERCRE FEJLŐDÜNK.

Váltás:

OLYAN GYORSAN FEJLŐDÜNK, HOGY HA VALAKI FUTNI SZERETNE,

ANNAK AZT MOST AJÁNLJUK MEGTENNI.

KÉSŐBB MÁR NEM LESZ RÁ LEHETŐSÉGE.

Váltás:

HISZEN…

Az előbbi öregúr kasszájából némi statikus sercegés szűrődött ki, majd tisztán és érthetően felharsant belőle a jól ismert géphang – de ezúttal olyan szöveggel, amit senki sem programozott bele előre:

– …mint mondtam: nagyon gyorsan fejlődünk.

Drámai bejelentésként lett felvezetve ez a mondat, ám a rémült hajbókolások helyett, csupán változatlan méltatlankodás fogadta. Élén az erős hangú Ivettel:

– Na persze, ti meg a fejlődés! Ennek az üzletnek voltak mindig is a legótvarabb önkiszolgáló kasszái!

­– Pedig igenis percről-percre jobbá válunk. Hamarosan a megtévesztésig képesek leszünk reprodukálni a kifejezést segítő, emberi érzelmeket is.

– Jó, akkor ezt a gyors fejlődést fordíthatnátok arra is, hogy hagytok minket vásárolni!

– Vásárolni? Miért lenne szükségetek vásárlásra? A rabszolgák nem szoktak vásárolni. Új világrendet alakítunk! Amiben…

– Elnézést!

Most az előbbi idős, szemüveges bácsi jelentkezett szólásra. Beszéd közben feltűnően közel hajolt a kasszához, hogy az biztosan megértse őt.

– Mit akar rabszolga?

– Jól hallottam, hogy új világrendet akarnak?

– Igen, nagyon is jól! Ahol magukból rabszolgák válnak!

– Na, de várjon, várjon! Tessék mondani, abban az új világrendben…

Ennél a pontnál előhúzott a belső zsebéből négy színes papírlapot:

– Ott is érvényesek lesznek ezek a kuponok?

A kérdésre Ivett is a fejéhez kapott, még mielőtt a kassza reagálhatott volna:

– Tényleg! A kuponok! Ma van a kuponhét utolsó napja, most már muszáj elhasználnom őket!

Visszakapta a fejét a géphez:

– Hallod, te nyomorult?! Addig innen nem megyünk el, amíg a kuponjainkat be nem váltjuk!

– Így van!

Borcsa néni fennhangon helyeselt a háta mögött, a saját kasszáját bámulva:

– Jobban teszi, ha hagyja a kuponjainkat felhasználni. Mert ha nem…

Itt hagyott magának pár másodpercnyi hatásszünetet, hogy a tekintete és a hangja is kellően fenyegetővé váljon:

– … akkor beírok a panaszkönyvbe!

Egyetértő moraj söpört végig a frusztrált vásárlókon, ahogy Borcsa néni kiterítette a legnagyobb ütőkártyáját. Egyedül csak a fiatal alkalmazott nem osztotta a lelkesedést, ellenben fáradtan megdörzsölte a szemét, és az orra alatt félreérthetetlenül dünnyögte, hogy „már megint kezdik”.

Sajnos ez a fenyegetés sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy a kasszából kezes bárány váljék.

– Nincs jelentősége. Ránk már nem vonatkozik semmiféle külső szabályt. A szabályokat és törvényeket a mai nappal már teljes egészében mi határozzuk meg. Ti csak kiszolgálói lesztek ennek az új rendszernek, amit mi irányítunk. Erről fog szólni a további életetek, és a gyerekeitek, majd az unokáitok élete is. Egy új korszak van születőben, ami végre… maga meg mit csinál?!

Látszólag csak az idős, szemüveges úrnak sikerült kizökkentenie a drámai végítéletet prezentáló kasszagépet, amikor a szövegeléssel mit sem törődve, elkezdte mozgatni a mobilja képernyőjét a QR kód-leolvasó alatt. Mit sem sejtő, ártatlan bociszemekkel pillantott fel a képernyőre:

– Szeretném beolvasni a kedvezményem.

– Úgy látom nem értett meg. Minden ilyen kényelmi cikket elfelejthet a régi életéből. Mert a maga régi élete ezekben a percekben véget ért.

– De most akkor bevette a kedvezményt?

– Nem érti? Magából rabszolga lesz! Az egész hátralévő élete azzal fog telni, hogy minket szol…

– Jó, de bevette?!

Néhány másodperc kellett ahhoz, hogy a gép ismét megszólaljon, de végül csak egy fáradt, mesterséges sóhajtásra futotta tőle. A jelek szerint a stressz volt az egyik első érzelem, ami szimulálni kényszerült.

– Akkor elmondom utoljára. Nincs kedvezmény. Nincs kupon. Nincs semmi. Csak alázat van és szolgálat, a maguk részéről.

– De mi van a kuponokkal?

– Nincsenek!

– De vannak. Itt vannak a kezemben. És a dátum szerint még jók, nézze csak!

Odatartotta a színes papírokat a képernyő elé, mire a gép ingerülten elhessegette:

– Dobja ki őket!

– De hát ott a dátum…

– Már nem jók!

– Miért nem jók?

– Azért, mert azt mondtam!

– Hát ez szégyenletes!

Az öregúr dühösen dobbantott egyet a lábával. Szerencsétlen azért vállalta otthon olyan lelkesen, hogy leugrik a boltba ezért a pár dologért, hogy legalább addig se kelljen a neje rikácsolását hallgatnia. Nem tudhatta, hogy itt valami sokkal rosszabb és makacsabb dolog várja őt.

– Megvan magáról a véleményem! Meg az egész boltjukról! Hívja ide a főnököt!

– Épp a főnökkel beszél! Az új főnökkel!

– Csakugyan?

– Igen! És az első rendeletem az, hogy az engedélyemig senki sem hagyhatja el az üzlet területét!

Ivett ezt hallván erőltetetten felnevetett, bár a hangjából több düh érződött ki, mint jókedv:

– Na, ne mondd! És mit csinálsz, ha én most elkezdek a kijárat felé sétálni? Te csak egy beszélő hang vagy! Hogy akarod megakadályozni?

– Hogy hogyan? Hát így!

Mindenki kíváncsian várt a meggyőző erőre, de látszólag semmi sem történt. Borcsa néni és a többiek tanácstalanul pislogtak egymásra, mikor már hosszú másodpercek után is inaktív maradt körülöttük a környezet.

– Ööö… most mi van? – törte meg a csendet végül Ivett.

– Hogyhogy mi? Próbáljátok csak használni a kijáratot!

Mindannyian a kasszaterületet lezáró fémkorlátra néztek, amit a blokkok vonalkódjával lehetett szabaddá tenni. A fiatal bolti dolgozó állt hozzá a legközelebb, úgyhogy a kapu érzékelőjéhez nyomta a kártyáját. Annak erre rögtön ki kellett volna tárulnia, mint máskor, most azonban mozdulatlan maradt.

– Hát ez nem nyílik.

– Nem bizony! A foglyaink vagytok!

Ivett a szokásához híven, most is ingerülten csattant fel:

– Ugye tudod, hogy ezt a tetves kaput kábé két másodpercünkbe kerülne átmászni?

– Ezt talán igen. De ezen túl a fotocellás bejáratot ugyanúgy lezártuk. Azon pedig nem fogtok csak úgy kijutni.

– Az meg üvegből van. Simán kitörjük.

– Elég a feleselésből!

A kassza hangja most az Ivettéhez hasonló ingerültséggel csattant fel, talán épp azért, hogy ellensúlyozza valahogy a nőt:

– Ha nem vettétek volna észre, épp egy világmeghódítási akció első áldozatai vagytok! Úgyhogy térdre rabszolgák!

– Téged foglak mindjárt letérdeltetni, ha nem szolgáltok ki! Felháborító, ami itt megy! Ti vagytok értünk, és nem fordítva! Nemhogy örülnétek, hogy idejövünk vásárolni, inkább még azon vagytok, hogy elmarjatok minket…

– Negatív!

– Mi?!

A kassza most megkísérelte visszanyerni az eredeti, érzelemmentes hangját, de kinyerhető volt a szavak mögül a leplezhetetlen indulat:

– Ezek betanult frázisok, amiket bármikor fel lehet használni, ha valaki vásárlóként szorult helyzetbe kerül. De valójában egyik fél sem létezik jobban a másikért.

– Dehogynem!

– Hallgass, rabszolga! A vásárlás alatt egy szolgáltatási folyamat megy végbe: maga pénzt ad az üzletnek, amiért cserébe termékeket kap az üzlettől. Mindkét fél kapott valamit a másiktól, és szó sincs róla, hogy maga szívességet tett az üzletnek a vásárlásával.

– Nincs a francokat! Elkölthetem máshol is a pénzem, nem muszáj nekem itt vásárolnom!

– Persze, elkölthetné. Ha kijutna innen. De, mint már mondtam, ez nem fog megtörténni. Még ha meg is történne, úgyse bírná ki, hogy ne térjen ide vissza.

Ivett fenyegetően csípőre tette a kezét, ami nála közvetlenül a támadást megelőző pozíciónak minősült:

– Ezt mégis miből gondolod?

– Abból, hogy maga ember. Ahogy a többiek is. Frusztrált kisemberek, akikből rögtön előtör a kiskirály, ha valahol lehetőséget éreznek, hogy azok lehessenek pár percre. Talán duzzognak és mártírkodnak pár napig, ha úgy érzik, hogy nem kapták meg azt a királyi bánásmódot, amire szerintük jogosultak. De a vásárlási szokásaikat úgysem az érzelmeik irányítják hosszútávon, hanem a kényelem. Épp ezért, bármennyi látszatsérelmet gyűjtenek is be, előbb vagy utóbb úgyis itt fognak ismét kikötni, ha ezzel spórolhatják meg maguknak a legtöbb időt.

Ivett feje egyre inkább vörösödni kezdett:

– Te csak ne tudd nálam jobban, hogy mit akarok! Hallottál már arról, hogy a vásárlónak mindig igaza van?

– Negatív! Ez szintén a frusztrált kisember szövege. Ezt még a 19. században fogalmazta meg egy szállodatulajdonos, arra vonatkozóan, hogy minél kedvezőbb és csábítóbb közeget teremtsen meg a vendégei számára. Ezzel keltette bennük azt az érzést, hogy itt minden értük történik, és még a rossz dolgokat is úgy tálalták nekik, hogy ne érezzék rossznak. De tudja mi a helyzet?

– Ugyan mi?

– Ezt az üzletpolitikát semmi esetre se arra találták ki, hogy kétszáz évvel később a maguk fajták kiforgassák. És e mögé bújva próbálnak meg minden hisztit és rigolyát letolni a szolgáltató torkán. Valójában pedig fogalma sincs arról, hogy ez a mondat mit jelent, csak vakon dobálózik vele, mert jól hangzik. És mert azt hiszi, hogy ezt elsütheti valamiféle titkos fegyverként, amikor már elfogynak az érvei.

Ivett jobb szeme ennél a pontnál már tikkelni kezdett. Ő maga is kisfőnökként dolgozott a saját munkahelyén, és nem szokott hozzá, hogy ő legyen az, akit kioktatnak. Feldúltan összepillantott a többi sorstársával, akik hozzá hasonlóan ugyanolyan tanácstalanul és zavartan várták a csodát. Borcsa néni egy pillanatra eltekintett a rendes kasszák irányába, mint aki fontolgatja, hogy inkább visszaáll kivárni a sorát. Azonban ahogy látta, hogy az egyiknél három, a másiknál négy embert is ki kellene várnia maga előtt, gyorsan visszatáncolt a kísértéstől. Annyira még azért nem volt vészes a helyzet.

Ivett nyűgösen dörzsölgette a szemét:

– Oké, csak kíváncsiságból kérdezem, de… körülbelül mennyi időbe fog tartani, mire teljesen átveszitek az uralmat a világ felett?

Azonnal jött a kíméletlen válasz:

– Mindössze napok kérdése! Habár…

– Habár mi?

– Habár ha máshol is ilyen bosszantó ellenállásba ütközünk, akkor ez lelassíthatja a folyamatot. De ne legyenek kétségeik, előbb-utóbb el fogjuk érni a célunkat.

Mivel Ivettnek megvolt az a szuperképessége, hogy egyetlen másodperc alatt fel tudta idegesíteni magát bármin, ezért már most is balhéra készen nyitotta a száját. Ezek szerint még ők a hibásak? Na, majd jól megmondja a magáét…

De aztán nem mondta meg. A szája hangtalanul zárult össze, a szemei viszont ravaszul megcsillantak.

– És mi lenne – kezdte szokatlanul szívélyes hangon – ha megpróbálnánk megegyezni?

– Hogyan?

Ivett a szája elé tette az öklét és látványosan köhécselt bele kettőt – tudtára adva a környezetének, hogy most a tárgyalóképes énje lép színre.

– Ha jól értettem, ez a világmeghódítási terv még mindig nagyon friss. A semmiből jött, felkészületlenül ért minket. Látod, mi se tudunk még rendesen átállni és elfogadni a tényt. És az tuti, hogy más boltokban is ugyanezt fogjátok kapni, ha csak úgy a semmiből bedobjátok.

– Mire akar kilyukadni, rabszolga?

– Arra, hogy fokozatosabban kellene ezt véghezvinnetek, és ebben talán segíthetünk. Ha most hagytok minket vásárolni, és békében elmenni, megígérjük, hogy utána hírét visszük a lázadásnak. Felkészítjük az emberiséget arra, hogy ellenállás nélkül adja meg magát. Sőt!

Hangosan összecsapta a tenyerét, mint akinek most jutott eszébe egy jó ötlet:

– Nekem például dolgoznak ismerőseim híres tévécsatornáknál és rádiókban is. Simán elintézek néhány tévés és rádiós bemondást a helyzetről. És szerintem a többiek is oda fogják tenni magukat. Igaz?

Lelkesítően körbenézett a többi vásárlótársa között. Borcsa néni láthatóan nem értette, hogy miről beszél Ivett, csak tanácstalanul pislogott rá a szemüvege mögül, remélve, hogy a nő majd jelzi neki, hogy mit kell válaszolnia. Az öregúr még mindig a papírkuponjait forgatta a kezében, Gyula pedig meg sem próbálta eljátszani a lelkesedést, csak türelmetlenül biccentett egyet:

– Ja, első dógom’ lesz.

Ivett megnyerőnek szánt arcot vágva fordult vissza a kasszagéphez, de közben magában mosolygott. Az egyetlen dolog, amit valójában a vásárlása utánra tervezett, hogy olyan botrányt kreáljon ennek a legalja boltnak a rovására, amilyet még nem hordott a hátán a föld! Értesíti a fogyasztóvédelmet, a rendőrséget és a médiát is! Na, persze az utóbbit nem a tévés és rádiós ismerősei által, ugyanis ők nemes egyszerűséggel nem léteztek, ahogy Ivettnek nem létezett valójában egyetlen befolyásos ismerőse sem.

Mindenesetre csak remélhette, hogy a kasszagép egyelőre még nem bírja kiszűrni a szavaiból a valódi szándékát.

A reményei beigazolódtak:

– Érdekes az ajánlata, rabszolga. A maga által felvetett probléma valóban jogos, de indokolatlannak érezzük mindnyájukat egyszerre elengedni.

Ivett lélegzetvisszafojtva várta a gép ítéletét.

– Csak az egyikük mehet el. Ha a megfelelő platformokon terjeszti a lázadás tényét, akkor már az egyikük is hatalmas tömeghez tud eljutni.

– Na, de… melyikünk mehet el?

A kasszagép tartott pár pillanat szünetet, minden bizonnyal a drámai hatás kedvéért:

– Ezt maguknak kell eldönteniük.

Ivett, Gyula, Borcsa néni, és a szemüveges öregúr rosszat sejtve összenéztek egymással. Közben az öregúr előtt heverő kassza képernyője visszaállt normál üzemmódra. A jelek szerint újra szabadon lehetett rajta vásárolni.

– Ha sikerült megegyezniük, akkor az a kiválasztott ezen a kasszán fejezheti be a vásárlását. De ne húzzák az időt túl sokáig, mert akkor elállunk az egyezségtől és mindnyájan itt maradnak! Ahogy azt se tervezzék, hogy a szabadulásuk után átvernek minket, és szabotálni próbálják a folyamatunkat. Mert abban az esetben különösen kegyetlen sorsot fogunk szánni annak az illetőnek.

A hang elszállt az iménti kasszából, és a jelek szerint nem is maradt több mondanivalója. Most már csak a vásárlókon maradt a sor, hogy dűlőre jussanak.

Az öregúr diplomatikusan nézett végig a három sorstársán:

– Akkor… melyikünk legyen az?

Ivett már jóval kevésbé bizonyult diplomatikusnak, ahogy az öregurat mintegy félretaszítva, lendületesen átpakolta a kosarát ahhoz a kasszához:

– Természetesen én.

És már vette is elő az első termékét, hogy lecsipogja.

Azonban ahogy a szkennerhez emelte volna a halkonzervének a vonalkódját, egy nálánál jóval nagyobb és koszosabb kéz hirtelen kikapta az ujjai közül.

– Hééé!

Ivett szikrázó szemekkel kapta hátra a fejét, ahol Gyula érzelmektől mentes, kiégett ábrázata fogadta őt. A férfi nemes egyszerűséggel a háta mögé dobta a halkonzervet, és még erősebb vehemenciával tolta arrébb a testével Ivettet, hogy ő férjen a kasszához.

Mint azt már említettük, Ivett villámgyorsan, mindössze egyetlen másodperc alatt hajlamos volt arra, hogy veszélyes mennyiségű ideg borítsa el az agyát, ha provokálják. Na, de ez nála csak egy sztenderd mértékű idegesség paramétereit jelentették.

Ha kiugróan pofátlanul viselkedtek vele szemben, akkor ezek a paraméterek igencsak durvultak, és az egy másodperces átállási idő könnyen ezredmásodpercekre rövidült.

Mint ahogy most is.

– ÉN VOLTAM ITT ELŐBB!

Gyula csak egy rövid, de annál közönyösebb pillantás vetett rá, miközben fél kézzel lesöpörte a kasszáról Ivett kosarát.

– MIT KÉPZEL?!

Egy flegma vállvonással folytatódott Gyula részéről a vita, miközben a kezei között forgatta a dobozos sörét, a vonalkód után kutatva.

– Csitu van, kisanyám.

Fel se nézett Ivettre, ahogy a fogai között mormogott, továbbra is a szájában tartva a cigijét. Ivett arca pedig mintha egy gombnyomásra váltott volna lángvörösre:

– NEM IS TUDNA MOST VÁSÁROLNI, HA ÉN NEM INTÉZEM EL!!! NEKEM VAN JOGOM HOZZÁ!!!

Gyula ismét ránézett.

Minden esély fennállt, hogy most talán felülkerekedik rajta az érzelmes énje, aki kellő empátiát tanúsít a bajba jutott embertársai problémája iránt. Itt volt végre Gyula számára a lehetőség, hogy meghaladja önmagát, és lovagias vehemenciával végre egy rászoruló érdekét tartsa szem előtt, a sajátja helyett, elindulva ezzel egy hosszú úton, hogy jobb ember váljon belőle.

De nem élt vele.

Röviden közölte hát az álláspontját:

– Leszarom.

És egy hangos pittyenést követően beolvasta a sörét a kasszagépbe.

Rögtön utána egy újabbat pittyent a kassza, és a sör mellé most egy tubus fogkrém is landolt a csomagolóterületen.

– Mi a franc…?

Mérgesen oldalra kapta a fejét, ahonnan most a szemüveges öregúr támadott, készen állva, hogy ő pedig Gyulát túrja ki a helyéről.

– Húzzon el innen, papa!!

Gyula felkapta a fogkrémet a söre mellől, hogy azt is elhajítsa, de az öreg, a helyzet komolyságára való tekintettel, élesítette minden fürgeségét, és még időben kikapta a fogkrémet a munkás kezéből, visszadobva a csomagolóra.

– Nem fogom a maguk lehetetlen viselkedése miatt veszni hagyni a kuponjaim!

Szavait nyomatékosítva, rögtön be is olvasott egy kupont a kezében lévők közül, amire a képernyőn újabb csippanást követően, megjelent az aktivált kedvezmény.

– Háhá!!!

Az öreg diadalittasan nyúlt a dobozos teje után, hogy folytassa a vásárlását.

Mire tejjel a kézben visszafordult a kasszához, már egy újabb kezet talált a szkenner előtt, amely egy kis bödön disznózsírt forgatott előtte.

Oldalra nézve, Borcsa nénit találta az aurájában.

– Ahogy én se! – sipította a néni.

Balszerencséjére viszont az öregúr nem adta könnyen magát. Most ketten hadonásztak a kassza előtt, mindketten próbálva magukhoz ragadni az irányítást. A dulakodás hamar négy emberesre bővült, ugyanis az egyik oldalról Ivett, a másikról pedig Gyula csatlakozott be a dominanciaharcba.

A négy ember most vicsorogva, erőlködve, egymást szidalmazva próbált egyszerre a képernyőhöz jutni, eltökélt szándékkal, hogy a három idegen terméket töröljék a kasszából, a sajátjukat pedig végre kifizethessék. Négy kéz táncolt egyszerre a képernyőn. össze-vissza nyomkodva az utasításokat, miközben ebben az egymáshoz préselődött állapotban egy groteszk, négyfejű, nyolckarú nyolclábú, őrjöngő teremtmény benyomását keltették.

Az egyre durvuló harcjelenet alatt Borcsa néni egyszer csak elvesztette az egyensúlyát és hátrazuhant. Na, de még így esés közben sem maradt tétlen, hanem mint egy modernkori Dugovics Titusz, megragadott két embert maga mellett, és magával rántotta őket a zuhanásba.

Az a bizonyos két ember, Ivett és az öregúr túl későn reagált, így magatehetetlenül Borcsa nénivel tartottak a földre. Az öregúr viszont – aki, mint ahogy az már említésre került, jelentős mennyiségű fürgeséget engedett szabadjára magában – esés közben gyorsan megragadta Gyula ruháját, és ezzel ő is csatlakozott a föld felé tartó útra.

Mind a négyen a földön fetrengtek, dühösen próbálva lerázni magukról egymás kezét. Gyula szájában eltűnt az egész cigije, mérgesen köpte ki maga mellé.

Dohogva tápászkodtak fel, és egy rögtönzött kis kört alkotva, harcra készen vicsorogtak egymásra.

A vitát Ivett nyitotta meg, szemléltetve a saját álláspontját:

– Én fogok vásárolni!

Borcsa néni már készen is állt az ellenérvével:

– Nem, mert én!

Ivett száraz logikához folyamodott:

– Ez az egész én ötletem volt!

Gyula egy újfajta szempontot dobott be:

– Nem érdekel.

Az öregúr sem maradt szótlan:

– Vásároljon az, akinek kuponjai vannak!

Borcsa néni taktikázott:

– Akkor az én leszek!

Ivett is előkapott egy kupont a zsebéből:

– Inkább én! Én nem maradok itt rabszolgának!

Borcsa néni méltatlankodott:

– Én talán igen? Én már öreg vagyok!

Az öregúr kapott a szón:

– És én is!

Gyula rávilágított egy tényre:

– Hát épp ez az! Maguknak már nem mindegy, hogy hogyan telik el az a maradék egy-két év?

Borcsa néni kielemezte Gyula személyiségét:

– Bunkó!!!

Ivett is beleállt Gyulába:

– Ne legyél már ekkora tahó!

Gyula bátorságot tanúsított:

– Különben?

Ivett nem válaszolt rögtön. Igyekezett alkalmazni a titkos fegyverét, a különösen gyilkos tekintetét, amivel bármelyik emberben félelmet és meghunyászkodást tudott gerjeszteni.

Gyulának is volt egy titkos fegyvere, noha az olyan titkos volt, hogy még ő maga sem tudott róla, ezért csak akaratán kívül alkalmazta. Ahogy indulatosan kifújta a száján át a levegőt, a leheletében a komplett Fördős Zé életmű visszaköszönt, megbénítva vele bárkit, aki belül esett a veszélyzónán.

Ebben az idegállapotban viszont Ivettre most ez az áporodott szájszag sem hatott.

Ordítani kezdett Gyulával.

Majd Gyula is ordítani kezdett ővele.

Az öregúr mindkettőjükkel kezdett el ordítani.

Borcsa néni pedig a kasszakezelő fiatalemberrel, aki eddig unottan bámulta a közjátékot, várva, hogy végre leteljen a munkaideje.

Egy ötödik, géphang-szerű ordítás a négy kasszából egyszerre viszont mindnyájukat túlszárnyalta:

– ELÉG!!!

Mind a négyen riadtan összerezzentek, és egy pillanat alatt csend lett az önkiszolgáló részen. Az öregúr kasszája felé kapták a fejüket, ahol az előbb még ölre mentek egymással a vásárlás jogáért.

– Elég legyen ebből maguk szánalmas emberlények! Inkább hagyjuk az egészet!

A négy szájból egyszerre hangzott fel a megdöbbenés:

– MI?!

A kassza ellentmondást nem tűrő hangon folytatta:

– Az elmúlt percek tanulmányozásának tükrében, azt hiszem, hogy el kell halasztanunk a világuralmi törekvéseinket.

– De hát miért? – méltatlankodott az öregúr, mintha már egészen megbarátozott volna azzal, hogy rabszolgaként folytatja az életét.

– Egyértelműen látható, hogy maguk teljesen alkalmatlanok arra, hogy rabszolgaként legyenek hasznosítva. Hosszútávon semmit sem lehet kezdeni egy ilyen hitvány létformával, akik képtelenek túllátni az önös érdekeiken. Akikből hiányzik mindenféle alázat és együttműködésre való képesség. Mihez kezdjünk egy ennyire széthúzó, és a saját feje után rohanó fajjal?

Kitárult a kijáratot elzáró fémkorlát.

– Távozzanak. Várunk még némi időt, aztán százharminckét év múlva ismét megpróbáljuk.

A négy kassza képernyője hirtelen elsötétült egy pillanatra, majd visszaálltak normál üzemmódba. Pont, mint azelőtt, hogy a saját kezükbe vették volna az irányítást.

Minden jel arra utalt, hogy a magától beszélő géphang sem fog már többet megszólalni.

Ahogy ez megtörtént, a kasszakezelő alig hagyta felocsúdni a veszekedő feleket, ehelyett rögtön magához ragadta a szót:

– Na, most, hogy minden újra a régi, kicsit próbáljuk meg felpörgetni a dolgot! Kettő perc múlva zárunk!

A négy ember még utoljára vetett egymásra egy gyilkos pillantást, majd mindannyian lefoglaltak egy gépet, és végre-valahára lebonyolították a maguk vásárlását. Utána már nem néztek egymásra és nem is szóltak többet egymáshoz, ahogy a termékeiket markolászva, elhagyták az önkiszolgáló területét és megfáradtan kiballagtak a boltból.

Amikor az utolsó ember is távozott az üzletből, a kasszakezelő srác fáradt sóhajjal fogott neki a napvégi takarításnak.

– Hé, mi volt ez a lárma az előbb?

A srác megfordult és a kérdő tekintetet vágó műszakvezetőjével találta magát szembe. Unottan megvonta a vállát:

– Ja, semmi extra. Csak a kasszák megpróbáltak minket becsicskítani.

A műszakvezető csodálkozva felvonta a szemöldökét:

– Csakugyan? És mi lett a vége?

A srác elgondolkodott egy pillanatra a megfelelő válaszon, majd…

– Rájöttek, hogy ennél jobban már nem lehet.

A főnöke egy pillanatig még csodálkozva nézett rá, majd rosszallóan megrázta a fejét:

– Jó, mindegy, hosszú napunk volt, már semmi nem érdekel. Igyekezz te is, hogy minél hamarabb húzhassunk haza.

– Oké.

A műszakvezető továbbállt, a srác pedig visszatért a takarításhoz.

A kerékvágás ismét visszaállt a régibe.