Mozgok

0 (0)

Mozgok!

– Tisztában van azzal, hogy miért került ide?-kérdezte a rendőrtiszt Ernőtől, aki csak nézte maga előtt a szürke asztalt, és a süteményre gondolt, amit Kriszta készített előző este. A tiszt feltette még egyszer a kérdést, most már némi türelmetlenséggel a hangjában, és az asztalra csapta a kezében lévő paksamétát, amiből fényképek csúsztak elő. Fekete-fehér, rideg képek a valóságról, amely mellett nem mehet el az ember szótlanul. Ernő idegesen fordította el a tekintetét, majd kioldotta felső gombját.
– Igen, tudom, miért vagyok itt – mondta némi feszültséggel a hangjában, majd a rendőrre nézett, aki
odalépett az asztalhoz, és szétterítette a képeket, hogy mindegyik jól látszódjék.
– Ezeket a felvételeket tegnap este készítették a kollégák. Azt hiszem, nem kell külön kommentár – mondta sokat sejtetően, miközben egyesével felemelte és megmutatta őket Ernőnek.
– Azt hiszem, és javítson ki, ha tévedek, ön, kedves Ernő, vízvezeték-szerelő, vagy nem?
– Igen.
– Ezen a képeken, ha jól látom, a rendőr-örs wc-jének elromlott szifonja látható, ugye? – kérdezte némi élccel a hangjában.
– Igen, de…
– Nincs de, uram! – csapott az asztalra. – Nincs de! Ön azért van itt, hogy megjavítsa a toilettet, különben megy a kaptárba, ember! – üvöltötte a tiszt, akinek a nyakán egyre vastagodtak az erek. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy másik, korosabb nyomozó lépett be, majd a társához fordult, és pár szót súgott a fülébe. Utána Ernőhöz lépett.
– Elnézést, a társam roppant hivatástudattal rendelkezik. Cigarettát?
– Nem, köszönöm – felelte Ernő, akit a nyomozó higgadtsága némileg megnyugtatott.
– Mondja csak, igaz, hogy az ön felelőssége, hogy ez a helyzet?
– Nem.
– Hogyhogy nem?
– Még nem volt időm nekiállni. Ahogy bejöttem a beléptetőn, a fémérzékelők jelezték, hogy fém van nálam, és egyből megbilincseltek és idehoztak. Azóta itt vagyok.
– És hol a fegyver?
– Milyen fegyver?
– Hát nem azt mondta, hogy jelzett az érzékelő?
– De igen, a szerszámokat a táskámban. Amikre szükségem van a munkához – mondta Ernő, mire a két tiszt egymásra vigyorgott, tekintetükben a bizonyossággal, hogy hazudik.
– Na, figyeljen, ember! Most még szabadon távozhat, de gondunk lesz magára. Figyelni fogunk – mondta egyre mélyülő hangjával a fiatalabb, majd felálltak, és kitessékelték az irodából Ernőt, aki alighogy kijutott a szabadba, máris jobban lett, nem beszélve arról, amiről nem kell. Vett pár mély levegőt, majd elindult hazafelé, mert már szürkült egy kicsit, nyaktájékon és a kezei között. Az asszony már várta a konyhában, ami nem szokatlan errefelé, tekintve a körülményeket, és a szibériai tajga fagyott fáinak ködös árnyékát, mert az könyörtelenül gyönyörű, mint egy vasárnap esti másnaposság.
– Szia drágám. Most jövök a rendőrségről, ahol meggyanusítottak, hogy bajkeverő vagyok.
– Ó, nem drágám, te bájkeverő vagy – incselkedett az asszony, majd lazán átkarolta férje nyakát, és egy csókot nyomott a homlokára, amit a férj viszonzott is legott.
– Szóval visszaadtad Ernő. Hát nem kell.. Szóval így állunk! – mondta a sértődött asszony, és úgy elviharzott a szobába, hogy a lába se érte a nyolcszor nyolcas metlakit. Minekutána Ernő egy kicsit leült elmélázni az események e furcsa összjátékán, eszébe ötlött, hogy talán tele kéne ültetni a kertet varjúhájjal, mert az hasznos volna mind a család, mind a közeli szomszédság szempontjából. Utóbbinak azért, mert nem allergén, mint a parlagfű, előbbinek meg azért, mert egy kelet-szudáni tudóscsoport kimutatta, a varjúháj-kolónia hosszas nézése nyugtat. Mindjárt nekilátott volna, amikor megérkeztek a gyerekek az iskolából.
– Szia apu! Nekilátsz valaminek? – kérdezte Gézuka, aki igen okos volt.
– Hát persze, kisfiam. Honnan tudod?
– Hát innen..
– Ja, persze – mondta az apja, és újra elkezdett nekilátni, de Emil, a másik gyerek odaszaladt hozzá, és hátulról kis kezeivel letakarta Ernő szemeit.
– Na most hogy látsz neki, Apa?! – kérdezte, és úgy elkezdett nevetni, hogy hét üres faluban nincs párja. Aztán egy ordenáré mocskos nagy maflás szépen lenyugtatta. Végre nekifogott a családfő a nagy terv végrehajtásának, és kibaktatott a kertbe egy rekesz sörrel, két üveg Metaxával, és elkezdte felásni a kertet. A keleti oldaltól haladt módszeresen a déli oldalig, amikor egyszer csak valamin megkoppant az ásó. Először nem tudta mire vélni a dolgot, de akárhányszor is próbálta meg valamire vélni, egyszer sem sikerült, úgyhogy egy idő után úgy érezte magát, mint Cook kapitány, vagy Magellán, a nagy felfedező. Mindegy.
Egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, mivel magasabbra nagyon nem lehet, és kis idő múlva egy Latvija kisbusz tetejét vélte maga előtt látni. Érdekes volt, hogy tud látni egy kisbusz, az pedig végképp, hogy mit keres a föld alatt, illetve a földben, bár egy busz nem szokott keresni semmit. Ahogy egyre haladt lefelé, úgy rajzolódtak ki kezei köztött a busz körvonalai, mint Mozart kezei között a Mona Lisa szobra. Amikor elérte a zöld motorháztetőt, óvatosan eltávolította a földet a szélvédőről, ami a helyzet jellegéből adódóan most nem töltötte be funkcióját, illetve inkább volt földvédő. Most lassú mozdulatokkal távolította el a földet a hideg üvegről, ami rászóródott, majd kinyitotta és húzott egyet a jó hideg sörből, aztán visszatért az ablakhoz, amin még ezután sem lehetett belátni a kosztól, és egy kis foltban ledörzsölte az üvegről, hogy beláthasson. Amikor benézett a kis lyukon, kiejtette a kezéből a sört, a lábai pedig a földbe gyökereztek. Ekkor a gyerekek szaladtak a kis kráter széléhez.
– Szia Apa!! Mit találtál?
– Látjátok gyerekek? Itt, he! Mozgok!
– Igen, látjuk.És?
– Hogyhogy és!? Hát akkor mi ez?
– ..
– Hát föld alatti mozg-alom.