Rejtőzködő halál

Rejtőzködő halál

A kúria falai sok mindent láttak már: véráztatta párbajokat, titkos örökségi gyilkosságokat, elfeledett neveket, melyeket mindenki szeretett volna eltemetni. De a falak emlékeznek, és a csend nem hazudik.
Ma este a gyertyák lángja alatt a szalvéták és a poharak között rejtőzik valami. Valami, ami látszólag ártatlan, mégis halálos. Aki figyel, látja a mozdulatok mögött megbúvó veszélyt. Aki nem… az sosem érti meg, mi történt.
A Szalvéta Árnyéka most hosszú árnyékot vet a kúriára.

A fogadás napján a ház túl csendes volt. A Kálnoky-kúria falai között tudták, mikor kell hallgatni. A falai ugyan vastagok voltak, amit nemcsak a kövek vastagítottak, hanem régi emlékek is vastagon rárakódtak: véráztatta párbajok, örökségek körüli gyilkosságok, nevek, amelyeket mindenki szeretett volna elfelejteni. Most mégis úgy tűnt, mintha a kúria szolgái emlékeznének, bajsejtelem lengi át a fogadásra való készülődést.
A fogadás pontosan úgy indult, ahogy egy arisztokrata fogadásnak indulnia kell. Kristálypoharak csengése, halk nevetések, túl sok parfüm és túl kevés őszinteség. Mindenki próbált kitűnni a másik előtt, igyekeztek túlszárnyalni egymást, de inkább csak a szánalmas képmutatás álarca mutatkozott rajtuk.

A hosszú ebédlőasztal felett csillár lógott, olyan súlyos, hogy az embernek az az érzése támadt: ha egyszer leszakad, nemcsak a padlót töri át, hanem az egész család múltját is.
A vendégek között ott volt Báró Várady Miklós. Az egyetlen vendég, akinek nem kellett álarcot hordania. Nem kellett bemutatni senkinek. Nem is nagyon lehetett volna, pontosan az az ember volt, aki kiemelkedett a többiektől az egyszerűsége és a szerénysége miatt. Az ilyen emberek jelenléte nem a hangjukból, hanem a csendből derül ki, ami körülöttük keletkezik. Várady nem hangoskodott, nem gesztikulált, csak ült, de tekintete így is parancsoló volt.

Miközben már a sokadik pohár borral koccintgattak, megérkezett az étel, ami minden fogadás alkalmával ínycsiklandozó volt, mi szem szájnak ingere: fácánleves, ürücomb, majd egyben, nyárson sült malac. Mintha minden falat egy döntés lett volna, amit egy pohár jó fajta borral öblítettek le. A társasági élet naggyai már igencsak jól érezték magukat. Közben a terítéket lecserélték, mivel a malachoz erdei gyümölcsből készült mártást is szolgáltak fel.

És ekkor történt valami szörnyűség. Először senki nem vette észre, mert egymással voltak elfoglalva: ettek, ittak, és mindenki a másikat beszélte ki – ez minden fogadáson így történik.
A halál ritkán kopogtat egy ilyen volumenű fogadáson; inkább leül melléd az asztalhoz, mikor van egy kiválasztott.

Várady báró keze megállt, ahogy szájához emelte volna a villát; a mozdulat megdermedt. A villája félúton volt a szája felé, amikor az arca megváltozott. Mintha egy torz maszkot vett volna magára. Tekintete megfeszült, a szemei kidülledtek.
– Valami nincs rendben – mondta halkan.
Ez volt az utolsó teljes mondata.
A következő pillanatban a villa kiesett a kezéből. A hang, ahogy a porcelánhoz ütődött, éles volt, fül sértő. A báró felállt — vagy inkább megpróbált —, majd visszahanyatlott a székbe. A száján hab jelent meg. Nem sok. Csak annyi, amennyi már elég volt ahhoz, hogy mindenki megértse, hogy valami nagy baj történt. Sikoly tört ki, valaki felborított egy széket. A ház ura káromkodott, amit addig csak a pincében hallottak tőle.
És volt valaki az asztal végén, a remegő gyertyák homályában, valaki, aki meg sem mozdult. Nem segített, csak figyelt, mint aki tudta, mi fog történni, és azt is tudta, hogyan

A komornyik azonnal szaladt a konyhába, bár nagyon jól tudta, hogy nem az étel volt mérgezett, hiszen ő maga kóstolt meg mindent, és mindenki ugyanazt az ételt ette.
A konyhában megfagyott a levegő, mikor a komornyik elmondta, mi is történt. A szakácsok dermedten álltak. Nem úgy, mint akik bűnösek, hanem mint akik értik, mi történt, de nem hiszik el.
– Az étel tiszta volt – mondta az öreg szakács rekedt hangon. Mindig kóstolunk mindent.
És ez igaz volt. A fácánlevest háromszor, az ürücombot kétszer, a malacot még felszolgálás előtt is.

A ciánról mindenki tudta, hogy gyors halált okoz, és azóta már mindenki halott lenne, aki belekóstolt.
Ha az ételben lett volna, nem csak egy ember hal meg. A borospoharak is tisztán sorakoztak, nem volt elkülönítve egy darab sem. A bor egy olyan nedű volt, amit kár lett volna ciánnal mérgezni. Túl drága ahhoz, hogy bárki belenyúljon. És aki ivott belőle, mindenki élt.

A kulcs a terítékcsere lehetett.
A főkomornyik, Kelemen mozdulatait senki sem tudta felidézni pontosan. Mindig ott volt mindenhol, mégsem emlékezett rá senki. Ő irányította a cserét: új abroszt, új szalvétát, új evőeszközöket. Mert az erdei gyümölcsmártás foltot hagyott mindenhol. Hiszen a népség már javába felöntött a garatra, mire a malacsültre és a mártásra került a sor, és a terítők úgy néztek ki, mintha disznók ettek volna az asztalnál.

Az ezüst evőeszköz… vajon mi történik, ha reakcióba lép az ezüsttel…? Tehát nem az evőeszközön volt.
A villa nyele hideg volt, amikor felemelték. Túl hideg. Mintha sosem érintette volna emberi kéz. A szalvéta keményebb volt a kelleténél, enyhén keményített, de ezek a népek megadták a módját a terítéknek.
Nem az étel ölte meg Váradyt.
Nem a bor.
Hanem az a mozdulat, amit minden ember megtesz evés közben.
Megtörli a száját.
Ahogy megfogja a villát.
Ahogy az ajkához ér a fém.
A ciánból nem kellett sok, csak éppen annyi, ami fel tud szívódni egy száj törlés alkalmával.

És miközben fent sikoltoztak, lent a konyhában valaki nyugodtan mosta a kezét. Alaposan. Túl alaposan.
Az az ember, aki a terítéket cseréltette.
Aki tudta, ki melyik helyen ül. A gyanúsítottak listája egyre szűkül, de valami nem stimmel: a szalvéták is mind egyformák voltak, és nem a komornyik válogatta össze, ő csak kivitte és sorba kiosztotta mindenkinek. Egyelőre a találgatás nem vezetett eredményre.

A vendégsereg, hogy egy kicsit lenyugodjon, a komornyik töltött mindenkinek a pince legjobb borából.
Persze mindenki egymásra nézett: ki mer először inni a borból? A komornyik úgy döntött, iszik ő először, bár ez egyáltalán nem volt megengedett, de ez most kivétel volt.
Miután lecsúszott a bor a komornyik torkán, és látták, hogy semmi baj nem történt, így mindenki a szájához emelte a poharát és ivott egyet, majd még egyet. És ahogy lecsúszott a második pohár bor, a komornyik habzó szájjal esett össze.
Ekkor meghűlt a vér mindenkiben, és velőtrázó sikolyokba törtek ki a női vendégek. Nem tudták, mi tévők legyenek. Az egyik hölgy vendég lenyúlt a torkára, és kikényszerítette a megivott bort magából, majd a többiek is követték példáját.

A konyha elcsendesedett, túlságosan is csend volt. A szakácsok hazamentek, csak a szolgáló lány maradt. Már csak az edények halk koccanása hallatszott, ahogy egymáshoz értek, mintha maguktól keresnék a helyüket. A szolgálólány állt a mosogató mellett, feltűrt ujjakkal, és lassan, túl lassan mosta el a poharakat. Nem sietett. Nem volt hová.
A víz meleg volt. A gőz felkúszott az arcára, bepárásította a szemét, de nem törölte meg. Hadd csípjen. Hadd marjon egy kicsit.
A komornyik pohara volt az utolsó. Mindig az utolsót hagyta a végére. Régi szokás. Előbb a tiszták, aztán az, amiről tudta, hogy nehezebb lesz. Megfordította a poharat a fény felé. Ott volt az a hajszálrepedés, amit rajta kívül soha senki nem vett észre. Egy apró seb az üvegen, pont ott, ahol az ajak hozzáért. Most már üres volt.
A lány hosszú ideig nézte, aztán lassan belemerítette a vízbe. A szivacs puha volt, engedelmes. Körkörösen mozgatta, nem hagyott ki egyetlen millimétert sem. Alaposan. Túl alaposan. Ahogy mindig.
A fejében nem volt diadal. Nem volt öröm. Csak emlékek.

Várady báró keze, ahogy túl sokáig maradt a derekán. A hangja, amikor azt mondta: „Ne csináld a jelenetet, lány.”
A komornyik szava, később, halkan, a kamrában: „Ha okos vagy, hallgatsz.”
Hallgatott.
Most is hallgatott

A fenti termekből tompa zaj szűrődött le. Sírás, kapkodó léptek, egy női hang, amely újra és újra ugyanazt kérdezte: „Hogy történhetett ez?”
A ház nem válaszolt. Soha nem válaszolt. A ház csak megjegyzett mindent.
A lány letette a poharat a csepegtetőre. Mellé sorakoztatta a többit. Mind egyformán tiszták voltak. Mind ártatlanul csillogtak.
Megtörölte a kezét egy kendőben. A kendő kemény volt a keményítőtől. Ugyanolyannal keményítették, mint az esti szalvétákat. Elmosolyodott – nem kívül, csak belül, ott, ahol senki nem láthatta.
Felnézett a konyha sötét mennyezetére.
– Most már jó – mondta halkan.
Nem tudta, kinek.
Talán a háznak.
Talán magának.
Talán azoknak, akik már nem szóltak vissza.

Később, amikor a csend végleg leereszkedett a kúriára, és a gyertyák utolsó lángjai is elfogytak, ő még egyszer végigment a termen. Megigazított egy széket. Felvette a földre esett szalvétát. Összehajtotta. Pontosan, ahogy kell.
Reggelre eltűnt.
Nem vitt magával semmit .
Nem hagyott búcsúlevelet.
Nem hiányzott senkinek.
Csak a házban maradt valami. Egy alig észrevehető feszültség. Mintha a falak egy árnyalattal sötétebbek lettek volna. Mintha a csillár súlya egy kicsit nagyobb lett volna a mennyezetnek.
A kúria imét emlékezett.
És ez most elég is volt.