Kökényhegy krónikája I. rész
Kökényhegy krónikája I. rész
1650-et írunk. és a falu fölött a felhők szinte a földig érnek, de mintha maga is félne lehajolni az emberek közé.
A tél hosszú volt azon az esztendőn. A vetés kifagyott, a marhák csontjai kilátszottak a bőrük alól, s a gyermekek köhögése úgy visszhangzott a vályogházak között, mint valami rossz előjel közeledte. Az emberek nem kérdezték többé, miért. A „miért” már nem volt kérdés, hanem a „ki” volt a fő kérdés.
És mindig akadt egy „ki”.
A falu szélén, a mocsaras rét közelében állt egy roskatag ház. Fala repedezett, nádteteje megfeketedett az évek viszontagságaitól. Ott lakott Borbála.
Nem volt fiatal, de nem is öreg; az ilyen nőkre mondják, hogy „korát nem lehet tudni”. Férje a török elleni hadjáratban veszett el – vagy talán csak nem tért vissza. Egy fia volt, az is meghalt lázban, mikor még beszélni sem tudott rendesen. Azóta Borbála egyedül élt, s abból, amit az erdő adott: gyökerekből, füvekből, gombákból tartotta fent magát,és persze,különböző főzetekből készítette a gyógyteákat.
Tudta, melyik levél csillapítja a lázat. Tudta, melyik főzet hoz álmot a vergődő betegre. És tudta azt is, hogy az emberek hálája sosem tart tovább, mint ameddig a fájdalmuk.
Az első baj a molnár házából indult.
A molnárné gyermeke három napja nem evett. A kisfiú arca szürke volt, mint az esőáztatta hamu. Borbálát hívták – mert mindig őt hívták, ha a pap imája már kevésnek bizonyult. Borbála jött, főzetet készített, hideg borogatást tett a homlokra, és egész éjjel ott maradt.
Reggelre a gyermek meghalt.
A molnárné sikolya még délben is a levegőben vibrált.
– Ő tette – mondta valaki a kútnál. – Láttam, ahogy motyogott az ágya mellett.
– Nem imádkozott – tette hozzá egy másik. – Valami mást mondott.
– Mindig egyedül jár az erdőbe. Tudjátok, mit gyűjt ott?
Az éhség, a fagy, a halál – mind gazdát kerestek. És a félelem gyorsabban terjedt, mint a pestis.
Három nap múlva a jegyző érkezett a szomszéd városból, két fegyveres kíséretében. Nem nézett Borbálára, amikor a házából kivezették. Csak a pergament simította ki gondosan, amelyre már előre fel volt jegyezve a szó
malefica
– Elismered-e – kérdezte száraz hangon –, hogy az ördöggel cimboráltál?
Borbála ajkán mosoly suhant át. Fáradt volt az a mosoly, de nem alázatos.
– Ha az ördög az, aki meghallja a síró gyermeket, amikor az Isten hallgat – felelte halkan –, akkor talán igen.
A tömeg morajlott. A pap keresztet vetett.
A kínzókamra sötét volt, nedves és hideg. A kövek közé beszivárgott víz csillogott a fáklya fényében. Borbálát a falhoz kötözték. Nem kiabált, amikor a kötelet meghúzták a csuklóján. Nem könyörgött, amikor a kérdések ismétlődtek, újra és újra, mint egy rossz zsoltár.
– Kik a társaid?
– Hol találkoztok?
– Milyen alakban jelenik meg az ördög?
Végül már nem a válasz érdekelte őket, hanem a vallomás.
És Borbála, mikor a fájdalom már vörös ködként lebegett a szeme előtt, kimondott neveket. Nem valódiakat – csak olyanokat, melyekről tudta, hogy senki sem viseli őket. Régi mesékből szedte elő őket, tündérek és árnyak neveit.
A jegyző elégedetten bólintott.
Az ítélet gyors volt. A máglyát a falu közepén emelték, ott, ahol tavasszal a vásárt szokták tartani. Most nem szövet és gabona cserélt gazdát, hanem élet és rettegés.
Az emberek körbeállták. Arcukon nem gyűlölet ült – inkább megkönnyebbülés.
Ha ő a bűnös, akkor mi ártatlanok vagyunk.
Borbálát a cölöphöz kötözték. A fa száraz volt, a szalma könnyen kapott lángra. A pap utoljára kérdezte:
– Megbánod-e bűneidet?
Borbála az égre nézett. A felhők lassan úsztak, közönyösen.
– Nem volt bűnöm – mondta csendesen. – Csak tudásom.
A láng először a szalmát falta fel, majd a ruhát. A füst keserű volt, maró, és beleette magát a nézők ruhájába, hajába, tüdejébe. A gyerekek sírtak, az asszonyok keresztet vetettek.
És amikor a tűz már magasra csapott, különös szél támadt.
A láng nem felfelé tört, hanem oldalra, mintha valami láthatatlan kéz terelné. A szikrák a molnár házának tetejére hullottak. A száraz zsúp egy pillanat alatt lángra kapott.
– Vízet! – kiáltott valaki.
De a szél erősebb lett. A tűz átszaladt a szomszéd házra, majd a következőre. Az emberek szétszóródtak, sikoltozva, kapkodva. A máglya körül már senki sem állt.
Csak a tűz maradt és a szikrázó pernyék, mik a levegőben gomolyogtak.
Másnap reggelre a falut belepte a hamu .
Borbálából nem maradt több, mint fekete csont és szürke por. A molnár háza romokban hevert. A jegyző lova elszabadult az éjjel, és sosem találták meg.
Az emberek suttogtak.
– Az ördög vitte véghez.
– Isten büntetése volt.
– A boszorkány átkozta meg a falut.
De senki sem mondta ki azt a lehetőséget, amely ott lappangott mindegyikük torkában:
Talán nem ő volt az egyetlen, aki tüzet gyújtott.
1650-ben nem a láng volt a legfélelmetesebb.
Hanem a hit, amely olajat öntött rá.
1650 tavasza
A tél után a föld lassan kiengedett, de a falu még a hatása alatt volt a történteknek és még ott voltak a nyomok a gerendákon, de nem csak ott, mert beleégett a lelkekbe is ami az elmúlt télen történt.
A kiégett gerendák helyén új falakat húztak, de a pernye még ott lapult a földben. Ha valaki ásott, fekete por keveredett a friss földdel. A gyerekek nem játszottak többé a tér közepén. Az asszonyok hamarabb húzták be az ajtót estefelé és a spalettákat is épphogy csak be nem szögelték.
Közeledett Szent György napja.
A pap prédikált róla, ahogy minden évben. A sárkányölő szentről, a világosság győzelméről. De a templom padjai között más történetek is jártak. Régebbiek. Mélyebbek.
Az öregek azt mondták: ezen az éjjelen a föld nem zárja le szorosan a sírt, a talaj fellazul, és kék lángok csapnak fel a sírokon.
A hegyek felől hideg szél jött, pedig már rügyeztek a fák. A kutyák nyugtalanok voltak. A tehenek nem adtak rendesen tejet.
És a molnárné – aki azóta is feketében járt – egyre gyakrabban ébredt arra, hogy valaki áll az ágya mellett.
Nem látott arcot. Csak érezte a füst szagát.
Az első jel a temetőben történt.
Húsvét után néhány nappal egy pásztorfiú rohant be a faluba, arca hamuszürke volt.
– A sír… – hebegte. – A boszorkány sírja…
A férfiak kimentek a sírjához. Borbála sírját sekélyen hantolták el, mert a pap nem engedte megszentelt földbe temetni. A temető sarkában feküdt, egy vén kökénybokor alatt.A föld megrepedt körülötte, nem volt teljesen felásva. Nem úgy, mintha valaki kiásta volna. Inkább… mintha belülről feszítette volna valami.
– Róka – mondta az egyik férfi.
– Vagy kutya – tette hozzá a másik.
De egyikük sem mert közelebb lépni.
Aznap este a pap szenteltvizet hintett a sírra. Imát mondott. A férfiak keresztet faragtak, és mélyebbre döngölték a földet.
Éjfélkor megszólalt a harang. Senki sem húzta a harangkötelet. A kovács esküdött rá, hogy a kötél mozdulatlan volt, mégis zúgott a torony, mintha láthatatlan kéz rángatná.
Szent György éjszakája volt. A hegygerincen, ahol a szél mindig erősebben fújt, halvány fény derengett. Mintha mécsesek sora kúszna felfelé az ösvényen. A molnárné látta először.
Az ablakából nézte, ujjai a párkányba kapaszkodtak. A fények körbevették a hegytetőt. És akkor meghallotta. Nem sikolyt. Nem nevetést. Éneket.
Lassan hömpölygő, idegen dallamot, amelyben nem volt szó, csak hang. Mint amikor a szél játszik az üres házak között – de ez ritmusos volt. Tudatos.
A falu férfiai fáklyát ragadtak. A jegyző is ott volt – sápadtabb, mint télen. Nem beszélt arról, hogy azóta minden éjjel ugyanazt álmodja: tűz, amely nem éget, csak figyel.
Felmentek a hegyre. A fények eltűntek, mire odaértek, csak a kör maradt. A fű fekete volt, mintha pernye fedné, a kör közepén pedig… egy tárgy. Egy elszenesedett csontdarab.
Az emberi combcsont görbülete. A jegyző elejtette a fáklyáját.
– Ez lehetetlen – suttogta.
Másnap reggelre három ház ajtaján találtak jelet. Nem festékkel, nem késsel – hanem égetett vonallal, mintha maga a fa izzott volna fel belülről.
Mindhárom ház azoké volt, akik a leghangosabban követelték Borbála máglyáját.
A pap próbált rendet tartani.
– Az Úr próbára tesz bennünket! – kiáltotta a templomban.
De a hangja megremegett.
Szent György napjának estéjén a falu népe bezárkózott. Senki sem mert tüzet gyújtani.
Éjfélkor ismét megszólalt a harang. Ezúttal mindenki hallotta: ismét magától szólalt meg a harang.
Molnárné ajtaja lassan kinyílt, bár belülről be volt reteszelte. A hideg levegő végigsöpört a szobán, és a hamu szaga betöltötte a teret.
Az ágy lábánál alak rajzolódott ki. Nem húsból, kézzelfogható anyagból. Nem is teljesen árnyékból. Mintha füstből szőtték volna az alakot.
– Nem volt bűnöm – suttogta a hang.
A molnárné térdre rogyott. A faluban egyszerre lobbant fel három ház. Nem kívülről – belülről. A gerendák izzani kezdtek, mintha a fában rekedt volna a máglya emléke, és most újra fellángolt.
Az emberek az utcára tódultak. A hegytetőn ismét fények gyúltak – de most nem halványan. Most látszottak az alakok is. Nők. Hajuk kibontva, ruhájuk lobogott a szélben, de nem kapott lángra. Körben álltak, és énekeltek. És a kör közepén ott állt Borbála. Teste nem volt megégve, hanem fiatal arccal, tiszta szemmel.
A jegyző hátratántorodott.
– Ez az ördög műve!
Borbála tekintete végigsiklott a falun.
– Nem – mondta csendesen, de a hangja mindenkihez elért. – Ez a ti művetek, nem az ördögé.
A föld megremegett. A temető sarkában újabb sírok nyíltak meg. Nem mind boszorkányé volt. Volt köztük olyan is, akit éhhalál vitt el. Olyan, akit verés. Olyan, akit hamis vád. Az ének egyre erősödött. A férfiak térdre estek. A pap keresztje kettérepedt a kezében. És amikor a hajnal első fénye megérintette a hegytetőt, a fények kihunytak. A házak fele romokban állt.
A jegyzőt holtan találták a templom küszöbén – arcán olyan rémület dermedt, amit élő ember nem visel sokáig. Borbála sírja üresen állt, Dd a kökénybokor alatt friss, zöld hajtás tört elő a pernyéből.
1650 tavaszán a falu megtanulta:
a máglya nem zár le semmit.
Inkább új sarjat növeszt.
Öt év telt el Szent György éjszakája óta.
A falu új tetőket épített a házakra, új kutat ásott, új keresztet állított a tér közepére. Az emberek kevesebbet beszéltek a múltról. A gyerekek már nem tudták pontosan, mi történt azon az éjjelen — csak annyit, hogy a hegyen nem szabad játszani.
A molnárné nem ment férjhez újra. Feketéből lassan barnába váltotta öltözetét, de a fejében megmaradt az árnyék, mely néha megjelent előtte.
Amikor újra teherbe esett, a falu nem örült ennek – féltek.
Nem nyílvánították ki, csak úgy csendesen célozgattak, hogy nem jó ez így.
A szülés Szent György napján indult meg, ami igencsak aggályokat és félelmet generált a falubelieknél .
Az ég tiszta volt, mégis furcsán nehézkes, mintha valami rossz készülődne. A levegő mozdulatlanul ráült az egész falura . A bába keresztet vetett, mikor meghallotta a dátumot.
– Nem jó ez így – suttogta.
Éjfélkor a torony harangja megkondult, csak úgy magától. Nem szólt hosszan. Csak egyetlen, tompa kondulás volt és ekkor a gyermek megszületett.
A gyermek nem sírt fel, ahogy várták.
A bába először a hátára csapott. Aztán erősebben. A molnárné félig öntudatlanul felkönyökölt az ágyon.
– Él? – kérdezte rekedten.
– Él – felelte a bába.
A kislány szeme nyitva volt. Nem homályos mint egy újszülötté, hanem tisztán, feketén csillogott.
A molnárné akkor érezte meg először azt a szagot, nem vér, nem tej hanem a hamu szagát érezte, amit azon az éjjelen is érzett.
A gyermek bőre meleg volt, de nem úgy mint aki lázas. A bába később esküdött rá, hogy mikor a kendőbe csavarta, apró, sötét foltot látott a bal lapockája alatt.
Mint egy elszenesedett levél erezete. A kislányt Annának keresztelték. Anna nem volt hangos gyerek. Nem sírt éjszaka, nem hisztizett. Inkább figyelt. Háromévesen már tudta, mikor jön vihar. Nem az ég színéből, hanem a föld szagából. Négyévesen egyszerűen csak rámutatott a molnár malmára, és azt mondta:
– Holnap megáll.
Másnap a malomkereket eltörte egy rejtett repedés.
Ötévesen kijárt a temetőbe egyedül.
Senki nem látta, mikor indult el. Csak ott találták, a kökénybokor alatt, ujjaival a földben. Nem ásott — csak érintette. A bokor abban az évben különösen bőven termett.
A molnárné figyelte a lányát, és egyre kevesebbet aludt. Mert néha éjjel, amikor a ház csendes volt, Anna nem az ágyában feküdt hanem az ablaknál állt, és a hegy felé nézett a hegyet pásztázta, miközben halkan dúdolt.
Nem gyermekdalt, hanem azt a lassú, hömpölygő dallamot, amit azon az éjjelen hallott a falu. Molnárné egyszer mögé lépett.
– Ki tanította ezt neked? – kérdezte remegve.
Anna nem fordult meg.
– Nem tanította senki – mondta nyugodtan. – Emlékszem rá.
– Mire?
A kislány ekkor ráemelte a tekintetét. Nem volt benne gyűlölet. Nem volt benne harag. Csak tudás.
– Arra, amikor égettünk.
Nem égtek. Égettünk.
A molnárné térdre rogyott.
A következő Szent György éjjelén a hegyen ismét fények gyúltak.
De most nem sok. Csak egy. A kökénybokor alatt apró zöld hajtás tört elő újra — vastagabb, erősebb, mint valaha.A falu nem tudta még, de a máglya valóban nem zárt le semmit.
Sarjat növesztett. És a sarj már önálló életre kelt.
Az év, amikor Anna betöltötte a tizenhetet, különösen száraz volt.
A falu gazdagodott azóta. Új pap jött, fiatal, buzgó. A régiek közül sokan meghaltak már — de a jegyző fia, a kovács unokája, és azok családjai még ott éltek, akik egykor a leghangosabban követelték a máglyát az égetést.
Anna magas volt, haja sötét, mint az égett fa kérge. A kökénybokor alatt gyakran ült, és a földhöz beszélt. Nem imádkozott, emlékezett.
Egy este a fiatal pap prédikációt tartott a „tévelygő asszonyokról”. A tömeg bólogatott, és persze a félelem ilyenkor mindig új ruhát ölt.
Anna a templom hátsó részében állt.
Amikor a pap kimondta:
– A boszorkányság gyökere még él köztünk… Anna felemelte a fejét.
A templom gyertyái egyszerre kialudtak.Nem a szél fújta el őket. A levegő sűrű lett, mint vihar előtt. Anna kilépett a padsorok közé.
– Nem boszorkányok voltak – mondta csendesen.
A hangja nem volt hangos. Mégis mindenki hallotta.
– Tudók voltak. Táltosok. A föld leányai. A gyógyítók. Aki égette őket, a föld ellen vétett.
Ekkor a padló megremegett.
A templom falán repedés futott végig, pontosan ott, ahol egykor a jegyző neve állt felvésve az adományozók között.
Odakint a kökénybokor virágba borult — pedig még nem volt itt az ideje.
A férfiak hátráltak.
Anna tekintete végigsiklott rajtuk.
– Nem vért hoztam – mondta. – Hanem mérleget.
Aznap éjjel nem gyúlt tűz. Nem omlott össze ház. De másnapra minden férfi, aki részt vett az üldözésekben — vagy abból hasznot húzott — elveszítette, ami a legfontosabb volt számára.
A jegyző fia vakon ébredt.
A kovács unokájának keze megbénult.
A prédikáló pap hangja elnémult.
Nem halt meg senki.
De mindannyian éltek azzal, azzal a maggal amit elvetettek.
A falu lassan megtanulta kimondani:
Nem boszorkányok voltak, hanem táltosok. És amikor Anna huszonegyedik Szent György éjjelén felment a hegyre, már nem volt egyedül.
Három lány követte. Nem tanította őket. Csak emlékeztette. A hegytetőn a fények újra kigyúltak. Nem bosszúból, hanem hogy visszavegyék a természet gyógyító erejét.
A tudás nem égett el 1650-ben.
Gyökeret vert és új sarjakat hozott. Erősebbeket,amik azóta erdőkké nőttek.
Válaszok