Elhagyatott Vendégház

Elhagyatott Vendégház

Ködös, párás volt a hajnal és a kora reggel. A szőke nő egykedvűen végezte a teendőit, nagyokat belekortyolva a kávéjába. Az égbolt csak nem akart kitisztulni. A napot a sötét fellegek alaposan eltakarták. Néha egy-egy esőcsepp hullt alá, mintha könnyeket szeretne ejteni az égen a bámészkodó, szürke bárányfelhő. Hűvös levegő járta át a konyhát, a szél belekapott a függönybe, a nő megrázkódott, kardigánt terített magára. Alkata törékenységét ez sem tüntette el.

A tegnap esti veszekedésre gondolt, a férfi durva szavaira, az elcsattant pofonra. A ma reggeli közönyös csendre, a bocsánatkérés hiányára. A 40 körüli csinos férfi inget húzott, Hugo Boss öltönyt és a márka illatával fújta be magát. Mégsem tudta eltüntetni a mámoros éjszaka nyomait. Köszönés nélkül becsapta az ajtót maga mögött. Ahogy kezdődött, úgy folytatódott a nap, szürkén, mosoly nélkül. A nő érezte, egyre nehezebben megy minden, már smink nélkül indult dolgozni, már nem okozott örömet a kedvenc film és a csokoládé sem. Egyre mélyebbre került. A nevetést felváltotta a hamis mosoly, később már az is elmaradt. Megkopott minden és értelmét vesztette. Érezte, tudta, nagy a baj… zakatolt a világ körülötte, kínálva ezernyi portékáját. Kínálva a csillogást, a fényűzést a luxust. Tágas, elegánsan berendezett lakásuk volt az első kerületben. A nagy, mennyezetbe nyúló ablakok az első keresztény vértanúról elnevezett székesegyházra néztek. A selyem függönyön bevillant a gótikus Stephansdom csipkés tornya, a 137 méter magas büszke Steffl. A téren messzire hallatszott az utcazenészek játéka, az árusok hangja, ahogy egymást túllicitálva kínálják árujukat. Sokszínűség, fergeteges kavalkád jellemezte a látványt.
Ezernyi arc, ezernyi nép fiai keverednek a sétálóutcákon. A Kärnten-Straßen a hajléktalan és a dúsgazdag ültek egy padon.
A nő kitekintett, dermedten figyelte, mintha sohasem látta volna még ezt a látványt. A feje lüktetett…egy kósza hang súgta a fülébe rendületlen:
– El innen… indulj… menj!
Farmert, laza pulcsit húzott, felkapta az autó kulcsát, iratait, pénzt.
Ment, rohant, mintha muszáj lenne…

Nem is emlékezett, hogy jutott el az autóig, arra végképp nem, hogyan hagyta maga mögött a várost, az országot.
Hosszú órák teltek el így, arcát könny áztatta, fáradt teste pihenésért kiáltott. Nem állt meg, még határozottabban tette a lábát a gázpedálra. Furcsa zörejekre eszmélt fel, az autó döcögve, egy gazzal benőtt, poros úton megállt. Tudta, nincs mit tenni, rá is esteledett. Bezárta az autót, a kutya plédjét magára terítette, annyira fázott és félt. Sírása most már zokogásba tört át, az éhség, a szomjúság csak tetézte ezt. Kezeit imára kulcsolta és szepegve, suttogva mormolta: „Ó én édes jó Istenem…“
Arra ébredt, hogy a hajnali nap sugara csillan meg az ablakon, megvilágítva a tájat. A első napsugarak megsimogatták kerek arcát és törékeny, szeretetre éhes lelkét. Valami hihetetlen béke és nyugalom járta át a szívét. Valami megmagyarázhatatlan elégedettség. Már nem érzett fájdalmat, félelmet. Kinyitotta az autó ajtaját, kiszállt, és elindult…
A part oldalát búzavirágok szegélyezték, kéksége vonzotta a tekintetét, a vérvörös pipacs és a konkoly hű társként, barátként kísérte útján. Amíg a szem ellátott learatott búzaföldön sétált végig, a háttérben komótosan bólogató bálákkal. A szántóföldet napraforgók őrizték rendületlenül, citromsárga, barna közepű virágokkal. Közelebb hajolt egy-egy tányérhoz, és próbálta megszámlálni ezernyi virágát ami körbeölelte.
Mily csodálatos és okos a természet – gondolta. Újra és újra rácsodálkozott.
A napraforgók emberemlékezet óta téli eleséget nyújtanak a madaraknak, az emberek olajat sajtolnak ki belőle, krémet készítenek a szárából… és emellett csodaszép,elengedhetetlen, üde színfoltjai a nyárnak.

Lassan sétált, útja egy elhagyatott vendégházhoz vezetett. Volt valami különös, valami megfoghatatlan kisugárzása a helynek.
Nyugalmat, melegséget árasztott. Az északi oldal felújítása megkezdődött, állapította meg, miközben alaposan körül járta. Leült az árnyékot adó omladozó veranda elé.Belefeledkezett a tájba… hallgatta a füsti fecskék csivitelését, gyönyörködött a tiszta égboltban, magába szívta az anyaföld illatát. Csend volt, hosszú mély, végeláthatatlan csend… csak a távolból hallatszott egy templom harangjának rezes kongása, leheletnyi pihenőt hozva a csendbe. Az idő is megállt, tiszteletet követelt magának.
A nő haját hátravetette, levette cipőjét, és feltűrte nadrágja szárát.
Dúdolgatott…. „játszad azt, hogy szép az élet, nincsen bánatom… az égre festett délibábot már nem siratom…“
Határozott lépteket hallott, összerezzent. Egy ismeretlen férfi állt meg a háta mögött. Munkásruhát viselt, de hófehér kezével furcsán festett. Mélyen és hosszan néztek egymás szemébe. Hosszú percekig… majd a férfi egy laza mozdulattal leült.
Köszönt, és választ, kérdést nem várva mesélni kezdett.Mesélt az álmairól, arról, hogy kápolnát szeretne építeni a domboldalba, vendégházat, kilátót. Mesélt az égbe magasodó keresztről és a magyar lobogóról, ami büszkén hirdeti majd: itt valami csodálatos készül. Mesélt traktorok, motorok iránti szenvedélyéről és arról milyen állatokat szeretne vásárolni, nevelni és örömét lelni bennük. Beszélt az élet kegyetlenségéről, a fájdalmáról., a csalódásokról, a könnyekről. Beszélt, de nem panaszkodott… Higgadt, kimért és megfontolt volt. És kisgyermeki lelkesedéssel mesélt arról, hogy sok-sok levendulát szeretne ültetni… egy egész mezőnyit…
A nő úgy érezte, megtalálta amit keresett. A tartalmas, nyugodt teljes élet reményét… Az őszinte szavak igazát… Figyelte a férfi kézmozdulatait, kedves mosolyát. Arra gondolt egy ilyen emberrel jó elindulni és jó megérkezni, a fehér fehér, a fekete fekete. Az igen határozott igen, a nem nem. Az ilyen ember otthont teremt, nem házat épít… Érezte a férfi vonzó illatát… úgy érezte boldog!

Mégha csak néhány másodpercre is, de rózsaszín szemüvegen keresztül látta a világot. És a boldogság,mint egy apró pillangó beköltözött a szívébe…
Aztán hopp… tovatűnt… épphogy csak megmutatta báját, futólag megérintette a vállát és messzeszállt.
Már csak az emléke maradt: a boldog-édes, szomorú-keserű emléke.