Irina emléke

4 (3)

Irina emléke

Gyönyörű napsütéses júniusi szombat volt, 1966 nyara. Az általános iskola 5. osztályát befejezve az évzáróról tartottunk hazafelé. A házunk elé érve még páran beszélgettünk, csacsogtunk egymás bizonyítványát szemlélgetve.
– Gyertek! Menjünk hátra az udvarra játszani! – hívtam a lányokat.
Letettük a padra a bizonyítványokat és a kezünkben lóbált úttörőnyakkendőt, majd versenyfutás közepette foglaltuk el az udvar közepén álló hintákat.
– Irénke! Gyere fel! Cseréld át az ünnepi ruhádat! – hallottam anya hangját az udvarra néző, harmadik emeleti erkélyünkről.
– Nem leszek piszkos, vigyázok rá – jelentettem ki.
Megunva a hintázást, sétálgattunk még a háztömb körül, majd visszakanyarodtunk az udvarra.
Nagy udvar volt, amit mind a négy oldalról háromemeletes ház övezett.
– Gyertek, menjünk le erre! – futott le Anna egy sarokház udvarára.
– Azonnal gyere fel! Ide nem szabad lemenni! – kiáltottam utána.
– Miért? – fordult vissza bizonytalanul a lépcsőn.
– Gyere, elmondom – hívtam magam után, majd leültünk a padra. A többiek rémült arccal gyűltek körénk a magyarázatomra várva. – Azért, mert itt oroszok laknak és anya azt mondta, nem szabad. Azok a gyerekek sem jönnek ide fel soha.
– Az oroszok nem csak a laktanyában vannak? – kérdezte Gabi.
– A tisztek és a családjaik itt laknak – magyaráztam suttogva –, nézzétek, oda soha nem süt be a nap. Olyan nyirkos és hideg az az udvar, félelmetes, senki nem mer lemenni.
Még egy darabig lefoglalt minket a ház és annak története, aztán újra önfeledten játszottunk tovább.
– Gyere, szívem! Már vacsorázni kellene! – szólt le anya az ablakból.
Kettesével vettem a lépcsőket felfelé, anya már az ajtóban várt.
– Igazán szép, hogy méltóztattál már feljönni… – dohogott – Még a bizonyítványodat sem mutattad meg! – szólt utánam, ahogy beviharoztam a fürdőbe.
– Letettem a konyhaasztalra – szóltam ki a fürdőszobából.
Gondoltam, el leszek egy darabig a mosakodással, amíg átnézi a jegyeimet. Nem voltam rájuk büszke. Ebben az évben igen elkanászkodtál, szokták mondani. Sajnos sok hármasom lett.
– Ez micsoda? Sokat rontottál, te gyerek! – nézett fel anya a bizonyítványomból.
– Nehéz évem volt… Majd hatodikban kijavítom – válaszoltam.
– Mitől volt neked nehéz éved, édes kislányom? Tudtommal itthon minden rendben volt, vagy esetleg nem tudom jól? – firtatta.
– Tudod, anya, a matek is nehezebb lett idén és ehhez jött még az orosz nyelv is – magyaráztam fogmosás közben.
– Nem értek egy szót se! Gyere már ki, beszéljük meg! – sürgetett.
Mire nagy nehezen kikászálódtam a fürdőből, a vacsora már az asztalon volt. Finom rántott husi salival, neki is estem egyből.
– Lennél szíves nem teletömni a szád? Így nem tudjuk megbeszélni! – mondta.
– Már megbeszéltük, nem? – néztem rá értetlenül – Viszont lenne egy kérdésem, anya.
– És pedig? – nézett rám kérdőn.
– Miért nem szabad lemenni arra az oldalra és barátkozni az oroszokkal?
– Ez meg honnan jutott eszedbe? Meg ne merd próbálni! Ugye nem mentél oda?
– Nem hát! Persze, hogy nem – bizonygattam.
– Ez maradjon is így! – emelte az arcom elé a mutató ujját.
– Rendben, megígérem! Nyugodj csak meg!
Vacsora után kiültem az erkélyre a tegnap este felaggatott lampionom alá, nézegettem az udvaron játszó idősebb gyerekeket. Arra lettem figyelmes, hogy Karcsi – aki 16 éves volt, Kati barátnőm bátyja – lement a sarokház sötét udvarára, majd befordult annak kivilágított lépcsőházába. Izgatottan álltam fel és figyeltem az eseményeket. A 2. emelet gangján bukkant fel újra, ahol bekopogott az egyik lakás ajtaján. Hallottam, amint egy öblös férfihang beinvitálta. Körülbelül fél órát töltött bent, mikor is újra megjelent. Szpaszíva (köszönöm), mondogatta, majd az udvarra érve bement a szomszéd ház földszintjén lévő lakásukba. Sokat morfondíroztam, hogy vajon mi dolga lehet ott, ahová amúgy tilos bemenni. Még egy darabig figyeltem a titkos ház fényeit, zajait. Halk orosz zene hallatszott ki. Néha fel-feltűnt a gangon álló, beszélgető férfiak cikázó, izzó cigarettáinak vörös fénye. Bementem az erkélyről és befeküdtem az ágyamba. Becsukott szemmel hallgattam bele az éjszakába és figyeltem arra, ahogy beszélgetnek. Vidám társaságnak tűntek, boldognak, akárcsak a többi házból kiszűrődő vacsorák és tévézések hangjai. Nem értettem, mi lehet bennük rossz, félelmetes. Mi lehet az oka annak, hogy tilos oda menni. Lassan csukódtak le szemeim, még mindig az elmúlt napra gondoltam. Elhatároztam, hogy holnap kiderítem, kikérdezem Karcsit. Lassan telepedett álom a szememre. Azon az éjjelen azt álmodtam, hogy óriási körben, összefogódzkodva táncolunk az udvarban lakó összes gyerekkel, oroszok és magyarok közösen.
Jó kedvvel ébredtem. Úgy éreztem, mintha az álmomat igazából átéltem volna, vagy legalábbis tehetnék érte, hogy egyszer így legyen.
– Jó reggelt! Kész a reggeli? – nyitottam be a konyhába.
– Neked is jó reggelt, kislányom! – fordult felém anya, félbehagyva a mosogatást – Eljössz velem misére? – kérdezte.
– Nem szeretek misére járni, olyan sötét az a templom és ijesztőek a szobrok.
– Ne beszélj már szamárságokat! Az az Isten háza – méltatlankodott.
– Ez az Isten háza – mutattam körbe a konyhánkon –, meg az egész város, sőt az egész világ! közöltem a véleményemet.
– Nahát, valóban – fogta össze hosszú, szanaszét álló hajamat. – Fésülködj meg, te kis tudálékos, és gyere reggelizni! – tette hozzá.
Reggeli után anya elment a misére, amíg apa az erkélyen tett-vett. Vasárnap lévén itthon volt, ekkor végezte el a „férfi munkákat”. Székjavítás, zárcsere és hasonlók.
– Lemehetek játszani? – kérdeztem.
– Menj, de csak ide az udvarra, hogy szem előtt legyél!
– Köszönöm, imádlak! – ugrottam apa nyakába.
A hátsó udvaron még csak pár gyerek játszott. Leültem a Karcsiék háza előtt álló padra, és türelmetlenül vártam, hogy kijöjjön. Már kezdtem unatkozni, mikor kinyílt az ajtajuk és Kati, a húga lépett ki.
– Karcsi itthon van? – szegeztem neki a kérdést köszönés nélkül.
– Mit akarsz te tőle? – kérdezte meglepetten.
– Itt van, vagy nincs itt? – türelmetlenkedtem.
– Karcsi! Az Irénke keres – szólt be a nyitott ablakon.
– Milyen Irénke? Ja, a barátnőd? – dugta ki fejét Karcsi az ablakon. – Mit akarsz, vöcsök? – kérdezte nyeglén.
Többször hallottam, hogy így hívja a kisebbeket. Odaléptem az ablakuk alá, miközben egy másik fiú, Tibi is csatlakozott hozzánk.
– Láttam tegnap, hogy bementél az orosz házba.
– És mi közöd van hozzá? – kérdezte.
– Te nem félsz oda bemenni? És miért voltál ott? – érdeklődtem.
– Miért félnék? Többször megkértek már, hogy szórjam be az utca felőli pinceablakon a tűzifát.
Miért, csak nem segíteni szeretnél? – vigyorogta el magát.
– Nem. Csak érdekelne, hogy miért mondják a szüleink, hogy tilos oda bemennünk.
Karcsi derékig kihajolt az ablakon, összehúzta a szemöldökét és mint egy varázsló, terjesztgetett a kezeivel: ez a ház titkokkal és rejtélyekkel teli… Hu! – ijesztett felénk, majd nevetve befordult a szobába. Na, most sem lettem okosabb…, gondoltam.
– Gyere, ne törődj vele! – húzott Kati maga után.
A sarokház előtti szőnyegporolóra ültünk fel, ahová Tibi is velünk tartott.
– Én már egyszer fogadásból átfutottam a lépcsőházukon, egészen a kijárati kapun át az utcára. – dicsekedett a fiú.
– Nem hiszem el, hazudsz! – szekáltam – Mutasd, ha mered!
– Most? – kerekedett ki a szeme.
– Most. Nem mered? – néztem rá.
– Dehogyisnem, na figyelj!
Azzal leugrott a porolóról és bizonytalanul elindult lefelé a lépcsőkön. Az oroszok udvara úgy egy méterrel mélyebben helyezkedett el, a szélén vaskorláttal körbevéve. Katival leugrottunk a porolóról és felültünk ezekre a korlátokra. Tibi lassú, hetyke léptekkel indult el, majd futásnak eredt és eltűnt a lépcsőház homályában. Kisvártatva a ház utca felőli sarkánál tűnt fel, büszke léptekkel fordulva be az udvarra.
– Féltél? – kérdeztem tőle.
– Dehogyis! – válaszolt.
– Akkor miért futottál? – incselkedtem.
– Menj és csináld meg te is, ha ennyire bátor vagy!
– Miért ne?! – ugrottam le a vaskorlátról.
– Ne menj! – kapta el Kati a kezemet.
– Ugyan, semmiség – indultam lefelé a lépcsőn.
Hasonlóan Tibihez, lassan haladtam a lépcsőház irányába, de a biztonság kedvéért én is futni kezdtem. Már a folyosó közepe felé jártam, mikor valaki rám szólt: Gyévocska (kislány)!
Megtorpantam és a hang irányába néztem. Egy férfi ült az emeletre vezető lépcső alján egy füzettel és egy ceruzával a kezében. Ijedtemben még a lélegzetemet is visszatartottam. A férfi valamit kérdezett, de nem értettem.
– Karandas (ceruza)? – tartotta felém a ceruzát, mintha nekem akarná adni. Félve nyújtottam ki a karomat, hogy elvegyem. – Kak tyiv jazavut (hogy hívnak)? – kérdezte.
– Irén – válaszoltam alig hallhatóan.
– Á, Irina – mondta, majd magára mutatott –, Jurij, Jurij – ismételte.
– Jurij – mondtam utána.
– Da (igen) – nyugtázta mosolyogva.
Ekkor egy szőke, hosszú, befont hajú kislány futott le a lépcsőn és mellé ült.
– Kátya – mutatott rá –, Irina – jelentette ki felém fordulva.
Valamit beszéltek rólam, de ekkor hallottam Kati kétségbeesett kiabálását, hogy hol vagyok már.
– Megyek! – válaszoltam.
– Da – bólintott Jurij.
– Daszvidanja (viszontlátásra)! – intettem és elindultam az udvar felé.
– Daszvidanja! – hallottam Kátya vékony, csilingelő hangját.
– Hol voltál? Már a frászt hoztad ránk! – állt velem szemben Tibi és Kati a kis udvar lépcsőinek tetején.
– Gyertek, elmesélem! – ültettem le őket a padra.
Ijedten, de ámuldozva hallgatták a velem történteket. Sokat játszottunk aznap a sarki ház közelében fel-fel pillantva a gangra, ahol néha felbukkant Kátya vékony kis alakja. Minket figyelt. Integettem neki, ő óvatosan körül nézett az emeletükön, és csak alig észrevehetően emelte fel a kezét, viszonozva az üdvözlésemet.
Egy hét eltelt a találkozásunk óta, azóta sem láttam. Már a szülei is észrevették, hogy naphosszat üldögéltem, várakozva a padon.
– Szervusz, Irina! – köszönt rám Jurij, én pedig meglepetten leugrottam a porolóról. – Kátya beteg – mondta tagoltan és a 2. emeleti lakásuk felé mutatott.

Ó! Nagyon?
Nem, nem nagyon – mosolyodott el –, várj! – emelte fel mutatóujját, majd felment az emeletükre, és bement a lakásukba. Kisvártatva a paplanba csomagolt Kátyával lépett ki.
Lerakta a folyosóra, eligazgatta körülötte a takarót, majd leguggolt mellé.
– Irina – mutatott felém. Kátya felemelte a láztól piros kis arcocskáját.
– Irina! Irina! – kiáltott és boldogan nézett hol az apja, hol az én szemembe. Csak álltunk némán egymást nézve, mikor az apja ismét felemelte és elindult vele a lakásuk felé.
– Irina! – kiáltott még egyszer, már erőteljesebb hangon.
– Szia! – köszöntem el tőle. Kátya kérdőn nézett az apjára, hogy mit mondhattam, majd ő is boldogan ismételte. Szia! Szia! – hallatszott ki a hangja a lakásból.
Este ismét az erkélyen időztem a sarokházat figyelve. Gyerekek játszottak a gangokon, asszonyok ültek ki székeikre a korlátok mellé, amikor is egy szempillantás alatt elcsendesedtek. Még a rádióban hallható zenét is lehalkították és ijedten terelték be gyerekeiket. Vajon mi történhetett? Néztem a kihalt folyosókra, majd egy-egy fiatal tisztet vettem észre, várakozón álltak ki az ajtók elé. Kisvártatva egy magas, nagydarab tiszt lépett a második emeleti folyosóra, nagy tányérsapkában, egyenruhában. Az ajtó előtt álló férfiak bokájukat összecsapva tisztelegtek felszegett fejjel abba az irányba rántva a fejüket, ahonnan a férfi közeledett. Hú! Ez nagyon magasrangú lehet, gondoltam magamban. Nem hallottam elég jól, de mintha csak odavakkantott volna a tisztelgőknek, majd bement a folyosó végén lévő lakásba. Azta! Azért ez ijesztő volt! Még egy ideig álltam az erkélyen, aztán lassan, egyenként leoltódtak a sarokház lakásainak fényei. Rosszkedvűen feküdtem le, nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de kétes érzéssel töltött el az, amit láttam.
– Álomszuszék, ébredj! Hasadra süt a nap! – nyitott be anya a szobám ajtaján – Gyere, menjünk a piacra!
– Én ma nem szeretnék! – ültem ki durcásan az ágyam szélére.
– Hiszen eddig szerettél velem piacra járni – lépett vissza anya a folyosóról.
– De ma nem szeretnék, inkább itthon maradnék.
– Rendben, de nem mehetsz sehová addig, amíg haza nem érek! Reggelizz és mosogass el, ha kérhetem! – szólt vissza az ajtóból.
– Rendben – ugrottam ki az ágyból. A konyhaablakból még anya után néztem, hogy megbizonyosodjak róla, biztosan elment-e. A konyhaasztalnál a vajas-mézes kenyeremet majszolgattam, miközben azon tűnődtem, mit lehetne ajándékba vinni egy betegnek. Kitártam a speiz ajtaját és végigjárattam a szememet a plafonig erő polcokon. Kompót! Ez az! Ez jó lesz! Felkapaszkodtam a legfelső polcra, leemelve róla egy üveg cseresznyekompótot. Egy ideig még az erkélyen figyeltem a szemben lévő gangot, majd úgy kilenc óra tájt, ahogy láttam, hogy már mozgolódás van, elindultam kezemben az üveg kompóttal. Óvatosan nyitottam ki a nyirkos udvar nyikorgó kapuját, majd fellépdeltem a kihalt lépcsőházba a második emeletre. Bizonytalanul álldogáltam a lakás előtt, mikor kinyílt az ajtaja. Egy magas, rövid szőke hajú, csinos hölgy állt előttem.
– Irina? – kérdezte meglepetten, majd körültekintett a folyosón és betessékelt a lakásba. A konyhaszékre mutatott, hogy üljek le és bement a szobába. Kisvártatva, mikor visszatért, Kátyát hozta az ölében, akit leültetett mellém.
– Irina! – fogta át a nyakamat és oroszul hadart valamit rekedt kis hangján.
– A torka – mutatott anyukája a nyakára. Az üveg kompótot még mindig a hónom alatt szorongattam, majd mikor észbe kaptam, leraktam az asztalra.
– Kátyának! – mutattam rá.
– Szpaszíva (Köszönöm)! – simította meg a fejemet. Ételt rakott elénk. Érdekes egy reggeli, gondoltam, mivel apró savanyú, hagymás hal, valami fura lapos cipó, hússzelet és meleg tea került elénk.
– Én már reggeliztem. Egyél! – bíztattam Kátyát, aki engem figyelve, anyukája nagy örömére lassan elkezdett falatozni. Boldogan szemléltük, ahogy szedegetett az ételből, majd egyre nagyobb, növekvő étvággyal mindent eltűntetett a tányérról.
– Mása! – hallottam a szoba felől Jurij hangját.
– Szóval Másának hívják – jegyeztem meg Kátyára tekintve.
– Da – bólintott a teáját kortyolgatva.
Mása visszaintett felénk, gondolom jelzett, hogy mindjárt jön és bement a szobába. Hallottam, hogy először halkan majd kissé hangosabban beszélgettek, mintha vitáznának, ezért felálltam és elköszöntem Kátyától.
– Holnap az udvaron! – mutattam lefelé, majd átöleltem – Gyógyulj meg! – intettem kifelé menet.
Üres volt a gang. Már a földszinten jártam, mikor elsötétedett előttem a lépcsőház. Egy magas fekete árny állt előttem. Azt a magasrangú tisztet véltem felismerni, akit tegnap este hazatérni láttam. Valamit motyogott mérgesen, majd határozott mozdulattal a kijárat felé mutatott.
Damoj (Haza)! – szűrte ki a fogai között.
Azért sem félek tőled – jelentettem ki – Daszvidanja! – szóltam még oda, ahogy elhaladtam mellette. A kapuból még visszanéztem, a meglepődéstől még mindig egyhelyben állt döbbent tekintettel.
Nagy szerencsém volt, mert anya előtt értem haza. Hallottam, ahogy fújtatva veszi a lépcsőket, így leszaladtam elé az első emeletre. Kezeiben két-két cekkert cipelt meg-megállva, letéve a lépcsőre.
– Szia Anya! Segítek – kaptam fel közülük kettőt.
– Nocsak! Rossz fát tettél a tűzre? – nézett rám kutakodón.
– Anya. Nyár van, nem kell fűteni… – tettettem, mint aki nem érti.
– Kis ravasz. Tudod, hogy egyszer minden kiderül! – jegyezte meg.
– Egyszer… – mondtam alig hallhatóan.
Még két napot kellett várnom Kátya gyógyulására, mikor is megjelent a gangon és vidáman integetett felém. A hintában ültem.
– Gyere le hintázni! – hívtam.
Egy kis ideig gondolkodott, majd bement a lakásukba. Hallottam, ahogy hosszasan vitázik, majd diadalmasan kifutott és szapora léptekkel leszaladt a lépcsőn. Elé mentem és az udvarra vezető lépcső tetején vártam rá, mikor a kapuban felbukkant vékony kis alakja. Lementem az udvarra és kézen fogtam.
– Irina! – hallottam fentről Mása hangját. Egy kört rajzolt le a kezével, jelezve, hogy csak az udvaron maradjunk.
– Rendben, úgy lesz! – válaszoltam, majd a hintához vezettem Kátyát.
– Beteg vagy még? – mutattam a torkomra.
– Nem – tekerte a fejét boldogan.
Egy fehér-világoskék színű, mintás, húzott derekú nyári ruhácska volt rajta. Aznap nem volt befonva a haja, ahogy az enyém sem volt összekötve. Hajtottuk a hintát, nevetve próbálkozva azzal, hogy végre egy ütemre sikerüljön.
– Előre, hátra – magyaráztam. Majd mikor sikerült, kinyújtottuk és megfogtuk egymás kezét. Így himbálóztunk, miközben Kátya egy orosz dalt énekelgetett halkan. Mikor már nem hajtottuk tovább, a hinta leállt.

Gyere! – ugrottam ki, hívtam a poroló felé. Csak az alsó rúdjára ültem, hogy Kátya is fel tudjon mászni. Mikor sikerült neki és mellettem ült, mindkét kezemmel megkapaszkodtam és előre perdültem, majd leereszkedtem és talpra álltam. Kátya a meglepetéstől aprót sikított és megkapaszkodott az oldalsó csőbe.
– Ne félj! Te is meg tudod csinálni! – bíztattam. Mellé léptem, segítettem az átfordulásban és óvatosan leemeltem a földre. Boldogan, tapsikolva mászott fel újra. Néhány próbálkozás után aztán már egyedül is ment. Felültem mellé és most már együtt perdültünk. Nem szálltunk le, fejjel lefelé lógtunk, a hajunk leért egészen a földig, úgy rázogattuk egymást utánozva. Így néztük a fordított világot, de egyszer csak észrevettük Mása alakját a gangon, amint szájára tapasztott kézzel áll. Ijedten ugrottunk le, kócos hajunkat igazgattuk széthúzva az arcunk elől, hogy kilássunk alóla. Mása határozott intéssel jelezte, hogy vége a játéknak, hívta Kátyát, hogy menjen fel. Kátya szomorúan vette az irányt az udvaruk felé, mikor a keze után nyúltam.
– Felkísérlek!
– Nem szabód – hajtotta le szomorúan a fejét.
– Mi az, hogy nem szabad? Gyere! – lépkedtünk fel a lépcsőházban. A lakásuk ajtaja tárvanyitva volt, élénken lépdeltünk befelé, mikor is megpillantottuk Mását a konyhaasztalnál ülve. Gondoltam, jól le leszünk szidva. Mása a székekre mutatott, hogy üljünk le. Volt már gyakorlatom benne, gyakran előfordult velem, ha rossz fát tettem a tűzre. Mása egy kis fiókot húzott ki a konyhaszekrényből és selyemszalagokat vett elő. Szemlélgette a sötétbarna hajamat és a piros pettyes ruhámat. Elém a pirosat, míg Kátya elé a világoskéket rakta le.
– Mama! Ja ljubju (szeretlek)! – ölelte át Mását, aki maga elé ültette és elkezdte két copfba befonni a haját. Felülről hozzáfogta a világoskék szalagot is. Csak ámultam, hogy milyen gyorsan haladt. A végére érve átkötötte az alját és a kilógó maradék szalagból masnit kötött befejezésül. Kátya a székről felpattanva pördült egyet-kettőt boldogan, majd kíváncsian az anyjára nézett. Valamit kérdezett tőle, mire Mása a kezébe vette a piros szalagokat és a hajamra mutatott.
– Da. Szeretném – bólintottam. Kátya velem szemben ült, az asztalra felkönyökölve szemlélte, ahogy elkészül a hajam.
– Kraszívaja (szép) – jelentette ki, majd felállt és megfogta a kezemet – Drúzsba – mondta.
Értetlenül felhúztam a vállam, mire Mása egy szótárt vett elő a fiókból. Fellapozta és ujjával egy szóra mutatott. Ez állt ott: barátság.
– Drúzsba – ismételtem én is boldogan.
Irénke! – hallottam anya hívogató hangját.
Ajajj, mennem kell – mutattam az udvar felé. Kátya megfogta a kezemet, jelezvén, hogy lekísér. A gangokon asszonyok beszélgettek, akik csodálkozó tekintettel néztek utánunk. Az első emeletnél jártunk, mikor egy feltűnően csinos, fiatal szőke nő mellé értünk, aki döbbent arckifejezéssel nézett minket és ijedten kapta el a mellette elhaladó Mása kezét, valamit a fülébe súgva. Ekkor pillantottuk meg a lépcsőfordulóban az utána érkező nagydarab, egyenruhás tisztet. Az asszonyok a felső lépcsőfordulóból néztek kíváncsian lefelé. A férfi haragosan beszélt az asszonyokhoz, majd rám nézve, úgy, mint a múltkor, a kapu felé mutatott. Mása
Kátya keze után nyúlt és maga mellé húzta feljebb egy lépcsővel, mire Kátya elengedte a kezemet. Már léptem egyet, hogy elindulok, mikor megtorpantam és megvetettem a lábam, pont a tiszt előtt. Felszegett fejjel egyenesen a szemébe nézve toppantottam egyet a lábammal. A meglepettségtől hátra lépett egy lépcsővel lejjebb, én Kátya mellé léptem, megfogtam a kezét és határozottan a tiszt arcába vágtam: drúzsba, drúzsba, ismételgettem. Az asszonyok lehajtott fejjel álltak. Csak én láttam, hogy ellágyul a tekintete, mintha egy mosolyt véltem volna felfedezni a szája szegletén. Majd kihúzta magát, feljebb lépett a lépcsőn. Damoj! – mondta halkan, majd elindult felfelé.
– Te meg hogy nézel ki? – szólt anya döbbenten, ahogy beléptem a lakásunk ajtaján.
Ugye nem ott voltál? Ugye nem mentél be abba a házba? – kapta el a karomat.
– Dehogyis, nem mentem be! – lódítottam – Kátya csinálta nekem a padon. Miért, nem tetszik?
– firtattam.
– De, nagyon aranyos, igazán, olyan rendezett – forgatott körbe.
– És különben is, én Irina vagyok. Ezentúl így hívjatok! Sokkal jobban tetszik, mint az Irén – makacskodtam.
– Na teríts meg, aztán ülj le ebédelni, Irina! – kuncogott. Mire megterítettem, apa is hazaért.
– Apa! – ugrottam a nyakába.
– Nocsak, ki ez a szép kislány? – rakott le.
– Irina – nevetgélt anya.
– Á, értem. És ki csinálta neked ezt a csodálatos frizurát?
– Hát Kátya, a barátnőm – jelentettem ki büszkén.
– Egy kislány a sarki házból. Tudod… – húzta el anya száját.
Az ebéd végeztével kimentem az erkélyre és olvasgatni kezdtem a kedvenc verseskönyvemet.
Arra lettem figyelmes a kiszűrődő zajokból, mintha apa és anya halkan vitáznának.
Lábujjhegyen lépkedtem be a konyhaajtóig és az előszobafalnak dőlve hallgatóztam.
– Ne beszélj már butaságokat! Hogy vehetné el tőlünk? – dohogott apa.
– Ez egy nagyon nagy úr, nagy hatalommal, így beszélnek róla az asszonyok az udvarban.
– Szóbeszéd, pletyka… – hallottam apa hangját.
– Kiről beszéltek? – léptem be a konyhába. Anya hozzám lépett és szorosan átölelt. Értetlenül néztem hol egyikükre, hol a másikukra. Apa felvette a székről az aktatáskáját.
– Na, jók legyetek – adott puszit a fejemre –, te is nyugodjál meg! – ölelte át anyát, azzal visszaindult a munkába. Kis idő múlva még próbáltam rákérdezni a hallottakra, de anya csak barackot nyomott a fejem tetejére.
– Nem kell ám neked mindent tudnod, te kis kotnyeles! – ölelt át mosolyogva.
Meleg augusztusi vasárnap volt, délután öt körül megtelt az udvar. A nagy diófa árnyékában üldögéltünk, a fiúk egy kövön sárgabarack magokat törtek. Észrevettem, amint Karcsi kilép a már említett lakás ajtaján, egy ugrással átlendült a folyosó korlátján, majd felült a sarki ház udvarát körülvevő korlátra. Talán most ki tudom kérdezni, elindultam felé.
– Szia Karcsi! Kérdezhetnék valamit?
– Mi érdekel, vöcsök?
– Elsősorban az, hogy miért hívsz így? – szegeztem neki.
– Na mi van, nem tetszik? Hát, hogy hívjalak? Irinának? – nevetett fel.
– Akár annak is, de semmiképpen se vöcsöknek.
– Jól van, te kis önérzetes. Na ki vele! Mi érdekelne? – ugrott le a korlátról.
– Leülnél velem a padra az árnyékba?
– Randizni akarsz, kislány? – nevetett fel.
– Maradj már! – vágtam hátba. Leültünk és közelebb húzódtam hozzá. – Te, annak a nagydarab mogorva tisztnek a lánya az a gyönyörű nő?
– Dehogyis, a felesége. Szép, mi?
– És miért utálja az a férfi a gyerekeket? – faggattam tovább.
– Hát mert neki nem lehet. Azt beszélik az asszonyok, hogy innen akar haza vinni egy lányt.

Innen az udvarból? De hát itt mindenkinek vannak szülei. Ez hülyeség, szóbeszéd, pletyka – ismételtem apa szavait.
– Én azért a helyedben óvatosabb lennék, többször láttam, hogy téged figyelget. Megfog, betesz az autójába és elvisz – hunyorította össze a szemeit, majd nevetve felállt a padról és ugrálva elindult haza felé. – Berezeltél mi, vöcsök? – szólt vissza még a lakásuk ajtajából.
Egy darabig még elüldögéltem magamban, elgondolkodva a hallottakon. Ez nem normális, sosem volt az, mérgelődtem magamban.
– Irina! Igyi szuda (gyere ide)! – kiabált Kátya. Mivel még mindig a hallottak hatása alatt voltam, ezért felé intettem.
– Gyere le te! – szóltam vissza neki. Kátya befutott a lakásba, majd kisvártatva kijött és leszaladt a lépcsőn. Valamit szorongatott a kezében, selyempapírba csomagolva. Mosolyogva nyújtotta át nekem. Két szelet sütemény volt benne, tele manduladarabokkal.
– Mása sütötte – mutatott fel a balkonra.
– Szpaszíva! – intettem, majd Kátyát a padhoz vezettem. A tenyeremben tartott papírból az egyik sütit a kezébe adtam, majd így együtt falatozni kezdtünk. Mása a korláton könyökölve figyelt bennünket, mintha elérzékenyült volna. Az éppen mellé lépő Jurijnak magyarázta el a történteket, aki szintén meghatódottan figyelt bennünket. Aznap sokáig hagytak minket együtt játszani. Már kezdett besötétedni, mikor anya felhívott.
– Szia Apa! Már haza is értél? – nyomtam egy puszit az arcára.
– Na, menj! Már megengedtem a vizedet – irányított be anya a fürdőszobába –, tegyek bele pezsgőtablettát? – ült le a kád szélére.
– Igen, fenyő illatút, azt nagyon szeretem! – ujjongtam. Lubickoltam már egy jó ideje, mikor hallottam, hogy apa beszámol anyának a munkanapja történéseiről (ugyanis ő a Méretes Ruhaipari Szövetkezet elnöke volt).
– Ma bent voltak ezek az oroszok a Méretes Szabóságban. A férfiak öltönyt, a nők báli ruhát rendeltek. Évente egyszer zártkörű bált szoktak tartani. Csodás alpaka öltönyanyagokat választottak. Szoros a határidő, három hetünk van elkészíteni őket – mondta apa.
Eltűnődtem a hallottakon, fekve a fenyő illatú fürdővízben.
– Ne szállj még ki, megmosom a hajadat! – szólt be anya, majd a mosás után a fürdőszobai hokedlin ülve szárította meg a hajamat.
– Te voltál már bálban? – szegeztem neki a kérdést.
– Bizony, voltam – merült el révetegen az emlékeiben anya.
– És ő volt a legszebb – lépett mögé apa és átkarolta.
– Szerintem most is ő a legszebb anyuka – dobtam hátra szanaszét repülő hajamat, majd felálltam és átöleltem őket.
– Ahogy mondod – fogta apa két tenyerébe anya arcát.
Egymás kezét fogva feküdtünk Kátyával a zsibavirággal és pipitérrel borított udvaron, néztük az elvonuló bárányfelhőket, simogatva a lágy, napsütötte füvet.
– Pipitér – téptem le egy szálat.
– Pipitér – ismételte Kátya, majd kivette a kezemből és visszadugdosta a földbe. – Ne szabjuk le, hadd éljen! – magyarázta (ennek sok-sok éve már, de máig is, ha a mezőkön sétálgatok a gyerekeimmel, vagy most már a kisunokámmal, nem engedem, hogy letépjék a virágokat. Hadd éljenek, ismétlem Kátya szavait). Augusztus vége felé jártunk, Kátyát leengedték hozzám játszani, miközben a sarki házban nagy sürgés-forgásra lettem figyelmes.
– Mi történik? – kérdeztem tőle.
– Tanec – felelte, majd pördült kettőt maga körül.
– Tánc? Vagyis bál? – kérdeztem vissza.
– Bál – ismételte.
Felültünk a porolóra, onnan figyeltük a nagy készülődést. Az asszonyok izgatottan mászkáltak egyik lakásból a másikba, szebbnél szebb ruháikat mutogatva a szomszédságnak. Este hét óra felé járt az idő, mikor Mása felhívta Kátyát.
– Felkísérlek – fogtam meg a kezét. Jó ideje nem mentem már fel, de most hajtott a kíváncsiság. A nagy sürgés-forgásban senki nem vette észre, hogy én is ott téblábolok. Jurijt és Mását pillantottam meg elsőnek, ahogy kiléptek a szobából, majd büszkén megperdültek előttünk. Másán egy fehér-ezüst hosszú ruha volt, Jurijon pedig fekete öltöny, fényes fekete sál fazonnal.
– Kraszívaja – jegyeztem meg.
– Szpaszíva! – simogatta meg Jurij az arcomat és jelezte, hogy már indulnom kellene haza.
Lefelé haladtam a lépcsőházban, mikor észrevettem, hogy kicsatolódott az egyik szandálom. Leültem az alsó lépcsőre, becsatoltam, majd megigazítottam a hajcsat alól kicsúszó, szanaszét álló hajamat is, mikor vidám nevetések közepette megjelent a lépcső tetején a mogorva tiszt és felesége. Nem vettek észre, szerelmesen csókolózva álldogáltak, majd lassan, kézen fogva elindultak lefelé. Eközben én lejjebb osontam az utolsó lépcsősor alá, ott leselkedtem. A tiszten méregzöld öltöny volt, aminek a gallérja világosabb, fényes smaragdzöld anyagból volt. Még a szám is tátva maradt a feleség ruhája láttán. Smaragdzöld, lábszárközépig érő ruhaköltemény volt. Felül testhez álló, míg derékvonalát rengeteg apró ránc övezte. Aranyszőke hajába enyhe hullámokat rakatott, száján égő piros rúzs virított. Ez nem orosz parfüm, szagoltam bele a levegőbe. Pont velem szemben állt meg és a férje nyakkendőjét igazgatta, mikor találkozott a tekintetünk. Az ijedtségtől még a lélegzetemet is visszatartva beljebb húzódtam a lépcsősor alá. Láttam, ahogy az arca elkomolyodik, majd karonfogva a férjét kisétáltak az utcára. Vártam még egy kis ideig, majd utánuk lopództam. Kiérve láttam, amint beszállnak a Március 15. téren várakozó fekete, hosszú VOLGA autó hátsó ülésére. A férfi megveregette Jurij vállát – aki a sofőr volt –, és lassan kigördültek a Király utca irányába. Hú, ezt megúsztam, lélegeztem fel. Azon az estén többször fordult a VOLGA, míg elszállított minden bálozót.
Már dél felé járt az idő, de Kátya még nem jött le játszani. A hintában lengedezve vártam rá, fel-fel tekintve a gangra, mikor arra lettem figyelmes, hogy a tiszt felesége kilép a lakásuk ajtaján, majd leszól Karcsinak, aki egy orosz fiúval társalgott az udvarukon.
– Gyevocska Irina, többet nem ide jönni!
A döbbenettől még a hintát is lefékeztem a lábammal. Hát mégsem sült el jól az engedetlenségem. Karcsi hitetlenkedve nézett hol rám, hol a nőre.
– Da, da – bólogatott Karcsi, majd feljött és beült a mellettem lévő hintába. – Meg kell értened!
Ne menj oda többet! Ez mindig is így volt – magyarázta nekem.
– Kátya? – néztem kérdőn Karcsi szemébe.
– Ő biztos lejöhet hozzád – veregette meg a vállamat elmenőben.
Másnap reggel kedvetlenül ültem az asztalnál, étvágytalanul csak piszkálgattam a falatokat ide-oda.
– Minden rendben? – kérdezte anya.
– Persze – jelentettem ki közönyt színlelve.
– Mit szólnál, ha elmennénk tanszert vásárolni? Már csak egy hét van az iskolakezdésig.
– Új táskát és tolltartót is kapok? – kaptam fel a fejem izgatottan.
– Bizony ám! Egy hatodikosnak már komolyabb felszerelés jár. Öltözz és indulhatunk is!
A Király utcában több táskaüzlet is volt, már a harmadikban jártunk, amikor anya rám nézett.
– Te lánygyerek, a bolondját járatod velem? Nem igaz, hogy az eddig látottakból egyik sem felel meg.
– Az jó lenne! – mutattam rá egy gyönyörű, királykék táskára.
– Na végre! – lélegzett fel.
– Csak az van, hogy én szeretnék ugyanolyan színű tolltartót is.
– Megoldható – fordult az eladó a polcok felé.
– De kettő kellene – szóltam utána.
– Miért kettő? – nézett rám anya értetlenül.
– Kátyának is szeretnék adni.
Anya erre elhúzta a száját, de azért bólintott az eladó felé, aki két csodás cipzáros tolltartót helyezett az asztalra. Mindkét tolltartó sarkába pipitérek voltak festve.
– Ez jó – néztem fel anyára boldogan. Még a pénztár felé menet is tekergette a fejét, de megvette.
A házunk sarkára érve láttam, ahogy Kátya egyedül lengedezik a hintában, kibontott haját lefelé lóbálva.
– Megmutathatom neki a táskámat? – néztem anyára.
– Persze, menj csak, de vigyázz a ruhádra!
Halkan lépdeltem a hinta felé, hogy ne vegyen észre. A táskát letettem a közeli padra, majd hátulról ráijesztettem.
– Irina! – kapta fel boldogan a fejét. Valamit csacsogott vékony kis hangján, majd kiugrott a mozgó hintából úgy, ahogy tanítottam (mindig szoktam neki mondani, mikor előre lendül).
– Gyere, üljünk le a padra! – hívtam. Ekkor pillantotta meg a padon lévő táskámat.
– Kraszívaja – fogta a kezébe.
– Várj! – nyitottam ki a tetejét és elővettem a két tolltartót. Egyiket magam elé tartottam, hogy az enyém.
– Tiéd, tessék! – adtam a kezébe a másikat. Boldogan nézegette.
– Pipitér – mutatott a mintázatra.
– Pipitér – raktam mellé a sajátomat.
– Szpaszíva! – súgta a fülembe elszomorodva, lehajtott fejjel.
– Miért vagy szomorú? – néztem rá meglepetten.
– Szkóla, iskola, szeptember… – mondogatta.
– Da. Már nagyon várom! – néztem mosolyogva a szemébe. Ekkor ért mellénk Karcsi.
– Ennek meg mi a baja? – mutatott Kátyára.
– Nem tudom, úgy elszomorodott azon, hogy szeptember meg iskola… – magyaráztam.
– Ja, hát igen, már csak pár nap és költöznek vissza Moszkvába.
– Micsoda? Miért? – döbbentem meg.
– Hát te nem tudod? Letelt a három év, azóta laknak itt. Ők elmennek, és más családok jönnek a helyükre.
– Ez igaz? – néztem Kátya szemébe és átöleltem.
– Da – hajtotta le újra a fejét. Ekkor néztem fel a gangra, ahol Mása állt. Zsebkendővel törölgette a szemeit, majd kis idő múlva leszólt Kátyának, hogy menjen fel ebédelni. Szomorúan állt fel a padról és elindult a lépcsőn lefelé. Ekkor mellé léptem és megfogtam a kezét.
– Felkísérlek!
– Nem szabód – tekergette a fejét.
– Szabad! – jelentettem ki határozottan.
A gangra kanyarodva megtorpantunk, mert Mása mellett ott állt a tiszt és felesége, aki épp elindult volna, hogy visszazavarjon engem, mikor a tiszt megfogta a kezét és visszahúzta maga mellé. Félénken lépdeltünk Mása elé.
– Kátya nálam ebédezni, kérem! – szólaltam meg.
Mása kérdőn nézett a mögötte tornyosuló tisztre, akinek a mindig szúrós tekintete és félelmet keltő arcvonásai ellágyultak, majd egy apró, alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szegletén. Egy ideig még nézegetett minket úgy, mint aki elábrándozik, majd bólintott.
– Vigyázok rá! – fordultam Mása felé, majd a Kátya karján lévő órára mutattam. – Egy órakor visszahozom.
– Harasó (rendben) – simította meg Mása a fejemet.
Ekkor már minden asszony kint állt a gangon és elérzékenyülve néztek utánunk, ahogy lépkedtünk a lépcsőn lefelé. Az volt az érzésem, hogy ők sem örülnek annak, hogy haza kell menniük. Úgy látszik, boldogok voltak itt, ezen gondolkodtam.
– Szia Anyu! Vendéget hoztam – léptem be az ajtón.
– Nocsak, ki lenne az? – dugta ki a fejét a konyhából – Ó, te vagy az? – kérdezte meglepetten – Gyertek be! Mi történt?
– Meghívtam ebédre. Nem haragszol?
Anya értetlenül nézett rám, de azért kedvesen betessékelte Kátyát.
– Foglaljatok helyet! Azonnal kész vagyok – mutatott a konyhaszékekre.
– Addig megmutatom neki a lakást, jó?
– Persze, menjetek csak! Milyen kis sápadt, sovány.
– Gyere! – hívtam Kátyát a szobám felé. Kíváncsian dugta be a fejecskéjét. – Menj csak be! Nézd! Ez az én sarkom és ez az ágyam.
Meglepetten sétált körbe az egész lakásban, különös érdeklődéssel figyelve a földön lévő szőnyegeket (egyszer, mikor náluk jártam, láttam, hogy ők a falra akasztották fel azokat), majd megállt a falon lévő családi képek alatt.
– Apa, anya, testvér, Irina – mondta magyarul a tőlem tanult szavakat.
– Da – bólintottam.
– Kraszívaja (szép) – mutatott körbe a szobában.
– Gyertek, tálalva van – hallottuk anya hangját –, nem tudom, ízleni fog-e neki, remélem nem maradok szégyenbe – mondta nevetve.
– Az kizárt. Nagyon jól főzöl – szagoltam bele a konyha levegőjébe. – Borsóleves és palacsinta! – ujjongtam és mutattam Kátyának, hogy üljön le a velem szemben lévő székre. Mosolyogva jártatta körbe a tekintetét a szépen megterített asztalon.
– Kraszívaja – nézett anya szemébe.
– Mit mond?
– Azt, hogy szép a teríték – magyaráztam.
– Kra-szí-va-ja – mondta utána anya, mire Kátya felnevetett csilingelő hangján. – Nem jól mondtam? – kapta a kezét a szája elé.
– De bizony, jól mondtad, tetszik neki! – öleltem át anyát, aki épp mellettem állt. Erre Kátya is felállt, átölelte, gondolván, ezt így szokás étkezés előtt.
– De édes! – karolta át anya meglepetten.
Félénken, előbb csak keveset mert Kátya elé a leveses tányérba, majd jó nagyot merítve telemerte az enyémet.
– Óvatosan, hátha még meleg – fújogattam a kanalamban lévő levest, hogy Kátya is megértse. Egyet én fújtam, egyet ő, amin jót derültünk. Láthatóan ízlett neki, mert miután elfogyott, kérdőn nézett anyára.
– Kérsz még? Persze, persze – mert még egy merőkanállal.
– Palacsinta – tette le anya az asztal közepére a kész, megtöltött palacsintákat. Mivel Kátya bizonytalanul nézegette, ezért pici tányérokon a tölteléket is az asztalra helyezte. – Dió, mák, kakaó, túró – magyarázta Kátyának.
Mivel én mind a négyféléből vettem, ezért ő is – engem utánozva – a tányérra helyezett mindegyikből.
– Na, majd meglátjuk, hogy birkózol meg vele – kacarászott anya. Kátya egy túrós után már nagyot fújtatva, jóllakottan dőlt hátra a székén.
– Semmi baj, becsomagolom – emelt ki egy zsírpapírt a szekrényből.
– Egy óra. Mennünk kell, megígértem – néztem fel a falon lévő órára.
– Ha megígérted, akkor bizony be kell tartanod! – mondta anya elégedetten.
Kátya boldogan vette át kis csomagját, majd feltekintett anyára.
– Szpaszíva! – ölelte át.
– Na, menjetek csak! – tessékelt minket kifelé az ajtón. Mindig erős, határozott asszony volt, többnyire csak a családja iránt mutatta ki szeretetét, de most elérzékenyülten nézett a lépcsőn lefelé lépdelő Kátya után.
Az udvaron haladtunk át, anya az erkélyről figyelt, Mása pedig már a gangról integetett felénk.
Tudtam, hogy anyát nyugtalanítaná, ha felmennék, ezért Kátyát csak az udvaruk lépcsőéig kísértem, megvárva, míg felér. Láttam, ahogy örömmel mutogatja a csomagját.
– Szpaszíva! – intett Mása az erkélyünk felé. Anya bizonytalanul emelte intésre a kezét, majd befordult a szobába.
Már csak két napunk maradt, szinte reggeltől estig együtt voltunk. A nagy diófa alatt üldögéltünk, a tavalyi iskolai füzetem hátuljára írogattunk. Én lerajzoltam Kátyát, ő pedig többkevesebb sikerrel engem. A lapokat egymás mellé raktuk.
– Szesztra (nővér) – mondogatta.
Az utolsó délutánt szomorúan, a padon ülve töltöttük. Mása és Jurij már befejezték a csomagolást és a gangon beszélgettek szomszédjaik társaságában. Legnagyobb meglepetésünkre Mása, további két asszony és azok gyerekei bukkantak fel a kisudvarunk lépcsőjén.
– Mama! – szaladt elé Kátya és átölelte. Mása és az asszonyok pokrócot terítettek a pad melletti füves részre és leültek. Boldogan telepedtünk melléjük.

Gyere le te is! – kiáltottam fel az erkélyen álldogáló anyámnak.
– Nem, nem – tekerte a fejét zavartan.
Mása süteményes dobozt rakott a padra, amiből minden gyerek és az asszonyok is szedegetni kezdtek. Jurij egy kancsó hűs teát és poharakat adott át az udvaruk korlátján, majd helyet foglalt a többi tiszt mellett az udvarukra lehozott székeken. Harmonikaszóra kaptuk fel a fejünket. Gyévocska, gyévocska, énekelte Kátya vékony kis hangján, amit aztán már asszonyok is dudorászni kezdtek. Ekkor felugrottam, jelezve, hogy mindjárt jövök. Kettesével vettem a lépcsőket felfelé.
– Mi ez a sietség? – állt anya a bejárati ajtóban.
– Gyere le! Le kell jönnöd! – nógattam hajthatatlanul.
– Ugyan, hogy nézne az ki? – méltatlankodott.
– Hoztak le még süteményeket is, de egyik sem olyan finom, mint a te cseresznyés lepényed – bizonygattam.
– Na jó, de csak egy kis időre! – állt kötélnek. – Hogy te mikre rá nem veszel… – mondta lefelé menet a lépcsőházban.
Befordulva az udvarra Kátya futott felénk és ujjongva átölelte anyát, aki zavartan viszonozta.
Közeledtünkre Mása felpattant a plédről és elénk sietett.
– Mária – mutatta be Kátya anyát.
– Mása – nyújtotta felé a kezét. Anya letette a kezében tartott süteményt a többi mellé, majd leültek együtt a padra. Kátya boldogan furakodott az anyja ölébe, míg én a plédre telepedtem. Mása összefogta Kátya kibontott, kócos haját, majd fonni kezdte. Pillanatok alatt gyönyörű kontyot tekert a tarkójára.
– Nekem is kell! – ugrottam fel a plédről, leülve anya mellé.
– Én nem tudok ilyet – mondta anya zavartan.
Mása felém fordult és lassan, lépésről lépésre mutatta, hogyan kell.
– Nagyon szép, jól áll! – fordított anya maga felé.
– Mondd, hogy kraszívaja! – bíztattam.
– Kraszívaja – mondta.
– Szpaszíva! – köszönte meg Mása.
A kellemes fű illatú udvarra leszállt a szürkület. Szomorúan üldögéltünk a padon, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy elcsendesül a társaság és elhallgat a harmonikaszó. A rangidős tiszt lépett ki a sarokház udvarára és haladt felfelé a lépcsőn, felénk véve az irányt. Anya ijedten húzott magához. Elénk érve levette óriási tányérsapkáját, a hóna alá rakta, majd elvett Jurij kezéből egy dobozt, kinyitotta és kiemelt belőle egy Mátrjoska babát (Kátyáéknál előzőleg már láttam ilyet, jót játszottunk vele, kinyitva mindig kisebb és kisebb babák kerültek elő belőle).
Felém nyújtotta.
– Drúzsba – adta a kezembe.
Anya annyira szorított magához, hogy fel sem tudtam állni. A meglepettségtől csak bólintottam.
A tiszt felvette a sapkáját, kissé megbiccentette a fejét.
– Daszvidanja (viszontlátásra)! – mondta.
– Daszvidanja! – simította meg Jurij a fejemet. Figyeltem, ahogy eltűnnek a lépcsőházuk kapujában.
– Autó, repülő, Moszkva – magyarázta Kátya az utca irányába mutogatva. Ekkor felpattantam és a szomszédos „magyar ház” lépcsőházán keresztül kifutottam az utcára, ahol épp akkor szálltak be a nagy fekete VOLGÁBA. A tiszt amint észrevett, Jurij vállára tette a kezét, hogy még várjon. Anya elképedve állt a lépcsőház kapujában, kezét a szája elé tartva. Odaléptem a letekert hátsó ablak elé.
– Szpaszíva! – emeltem fel a kezemben lévő babát.
– Daszvidanja, Irén! – mondta ki magyarul a nevemet, majd magára mutatott – Anatolij, Anatolij. – ismételte meg a nevét, majd jelzett Jurijnak, hogy indulhatnak. Először csak lépésben, majd futva követtem az autót a Király utca sarkáig.
– Daszvidanja! – kiáltottam még egy utolsót, mielőtt eltűntek volna a szemem elől.
– Irénke! – hallottam anya kétségbeesett hangját. Szomorúan, lehajtott fejjel lépdeltem visszafelé.
– Elment az eszed, te féktelen lánygyerek? – ölelt át. – Annyira féltem, hogy elvesz tőlem – szorongatott.
Az udvarra visszatérve az asszonyok már szedelődzködtek, búcsúzkodtak a délután folyamán megismert magyar szomszédoktól.
– Irina! – futott felém Kátya, majd nekem ugrott olyan lendülettel, hogy majd fellökött.
– Dom (haza) reggel – ismételgette sírva. Megfogtam vékony kis csuklóját és az órájára mutattam.
– Reggel hét óra. Itt az udvaron – magyaráztam.
Harasó (jól van) – bólogatott.
Az erkélyről néztem, ahogy a sarokház lakói elcsendesednek és a ház elsötétedik. Sokáig forgolódtam az ágyamban, mire álom jött a szememre. Azt álmodtam, hogy Kátya hangját hallom, ahogy szólongat az erkélyünk alatt. Felriadtam, de még sötét volt. Majd reggel hétkor hunytam le álmos szemeimet.
Már világos volt, mikor felébredtem. Mindjárt hét, néztem a komód tetején ketyegő vekkerre. Csendben magamra kapkodtam a ruháimat és kiosontam a bejárati ajtón. Kettesével ugráltam a lépcsőkön lefelé. Már egy jó ideje az „orosz ház” korlátjánál álldogáltam várakozón, semmi mozgás, biztos még alszanak, gondoltam magamban.
– Te meg mit csinálsz ott? – hallottam Karcsi hangját. – Már elmentek, úgy öt óra körül, én segítettem bepakolni a csomagjaikat. Egy teherautóra szálltak fel mindannyian.
A meglepettségtől földbe gyökerezett lábbal megkukulva álltam.
– Nem hallottad? Ott kiabált az erkélyetek alatt. Mása ölbe vette, úgy adta fel a teherautóra.
– Hallottam, de azt hittem, csak álmodom – motyogtam.
– Az bizony a valóság volt, vöcsök – csukta be maga után a lakásuk ajtaját.
Szomorúan álldogáltam az üres, hallgatag ház előtt, majd leültem a padra, mintha még abban reménykednék, hogy feltűnik a gangon sovány kis alakja. Pár nap elteltével új orosz családok érkeztek a helyükre és újra nem szabadott lemenni az udvarukra, ahogy ők sem jöhettek fel mihozzánk.

Az általános iskola nyolcadik osztályából maradtam ki. Augusztus volt. Már majdnem három éve… tűnődtem el az erkélyen állva a teámat szürcsölgetve.
– Eljönnél velem a piacra? – szólt ki anya.
– Persze, segítek, azonnal összekapom magam.
Már a bevásárló szatyrokat szedtük össze, mikor csengettek. Anya nyitott ajtót, döbbenten lépett hátra, bólintott, majd rám meredt.
– Ki az? – dugtam ki a fejemet a konyhaajtónál. – Jurij? – ámultam el.
– Jó reggelt, Irina! – mondta szép, egészen magyaros kiejtéssel.
– Jó reggelt! Mi járatban? Kátya? – néztem a lépcsőforduló felé.
– Nincs itt – sajnálkozott –, Másával Moszkvában vannak. Ezt küldi neked sok-sok szeretettel – adott át egy díszes kartondobozt.

Fáradjon be! Egy tea vagy kávé? – próbálkoztam.
– Sajnálom, nem fogadhatom el, lent vár az autó.
Izgatottan nyitottam ki a doboz fedelét, egyenként kézbe véve a tartalmát: egy kis méretű Matrjoska baba, ami a konyhakredencükön szokott állni; két darab világoskék selyemszalag… könnyes szemmel fogtam az arcomhoz; apró gyerekjátékok, amikkel a padon szoktunk játszani; egy üveg Krasznaja Moszkva kölni, szagoltam bele becsukott szemmel, felidézve a régi illatok helyszínét; a sokat forgatott szótár lapjai közt pedig pár soros, kézzel írott levél.
– Kaphatnék egy címet, ahová írhatok neki? – néztem bizakodón Jurij szemébe.
– Sajnos nem szabód – hajtotta le a fejét. – Van még valami. – benyúlt a zubbonya belső zsebébe, elővett egy kicsi borítékot és a kezembe adta egy ölelés közepette. – Ez vele jár, Kátya küldi – tette hozzá.
Izgatottan nyúltam bele a borítékba. Egy fotó volt Kátyáról.
– Megerősödött, kikerekedett az arca – mutattam Jurijnak. – És vállig érőre vágatta a haját, mint én.
– Igen, érthetetlen, megmagyarázhatatlan. Egy ízlés, egy gondolat – tárta szét a karját. – Indulnom kell! – helyezte fel a fejére a tányérsapkát.
– Várjon! Mit adhatnék, mit küldhetnék neki? – tépelődtem, mikor rápillantottam a nyakamban lógó nyakláncra, amit nemrég vettem egy vásárban.
– Pipitér. Két pipitér, Irina és Kátya – nyújtottam felé és beleeresztettem a nyitott tenyerébe. Nagyot sóhajtott, bezárta a tenyerét és markát a mellkasához szorította.
– Drúzsba. Ez ám a barátság. – tisztelgett, meghajolt, majd elindult a lépcsőn lefelé. Meredten állva néztem magam előtt az üres lépcsőházat.
– Jajj! – ugrottam be a konyhába. Eszembe jutott, hogy a minap készült el az első személyi igazolványhoz való képem és a hűtő tetején még van belőle egy darab. Felkaptam és rohantam a lépcsőn lefelé, bízva benne, hogy még utolérem. A Volga még az út szélén állt.
– Jurij! – kiáltottam – Jurij! – szaladtam felé, mikor leereszkedett az autó hátsó üvegablaka.
Megtorpantam, ahogy Anatolijt pillantottam meg. Nem mertem közelebb lépni.
– Igen? – kerülte meg Jurij az autót.
– Ezt szeretném, ha elvinné Kátyának! – adtam a kezébe a képet, tekintetemet le nem véve az autóban ülő tisztről. Jurij bólintott és beült a vezető ülésbe.
Daszvidanja moya Doch (Viszontlátásra, lányom)! – nyújtotta ki Anatolij a kezét a hátsó ablakon.
– Irénke! – hallottam anya hangját, aki az ablakunkban figyelt.
– Rögtön jövök! – intettem, azzal odaléptem az autó mellé és megfogtam a felém nyújtott kezet. – Drúzsba. Daszvidanja! – köszöntem el.
– Baratsag. Viszontlatasra! – mondta nevetve, oroszos kiejtéssel. Még soha nem láttam nevetni, tűnődtem el. Megveregette Jurij vállát és indultak is. Lassan gördült ki az óriási fekete autó a házunk elől. Követtem a tekintetemmel, láttam, ahogy a kanyarban még intésre emeli a kezét.

Pár év múlva elköltöztünk, mert anya már nehezen vette a három emeletet, de ahányszor arra járok, mindig betekintek az udvarra elmélázva, elveszve a régi emlékekben. Talán még kerestek, csak nem találtak, tűnődöm el. A minap is arra jártam, a sarkiház udvara már be lett építve, felújítva. Modern irodaház lett belőle. Már nyoma sincs a gangoknak, de az utca felőli szép, hajlított vasú erkélyek és a kapu megmaradtak a régi idők emlékére.

2022. május
Könnyezem a híradóban látottakat, a szomszédunkban folyó háború borzalmait látva, miközben Kátya fotóját szorongatom a tenyeremben. Hol van a drúzsba? Hol van a barátság?
Hogy engedhették, hogy elszálljon, elmúljon?
„AZ NEM MÚLIK EL SOHA!”

VÉGE