A terror éjszakája

A város főterén megszólalt a harang, amely az éjfélt jelezte.
Ez a harang kizárólag az éjfélt kondította meg, mindenki tudtára adva, hogy az éjszaka legsötétebb órája érkezett el. A tér kiürült, az utcákról eltűntek az emberek.
A házak ablakai sorra elsötétültek, mintha a város egyszerre hunyta volna le a szemét. A macskaköveken még ott derengett a lámpák sápadt fénye, melyek kísérteties árnyékot vetítettek a házak falára. A szél végigsöpört a téren, felkapott egy eldobott újságlapot, és hangtalanul végigsiklott egy szobor talapzatán, majd egy következő széllökés ismét felkapta, és a szobor arcán landolt.

Valaki azonban még úton volt hazafelé, a későig elhúzódó munkából.

Judit, aki az ötvenes éveiben járt, mindig késői órákon indult haza, de ez az éjszaka más volt, mint az előzőek.
Valami volt a levegőben. Érzett valami nem odaillő feszültséget. A harang rezgései még ott rezegtek a levegőben, és úgy érezte, ez valami figyelmeztetés volt, mintha azt mondta volna: ma nem szabadna az utcán lenned ebben a késői órában.

Judit kiért a város szélére. Mivel már nem járt semmilyen közlekedési eszköz, úgy döntött, a hátralévő utat gyalog teszi meg hazáig. Nem ez volt az első alkalom, hogy éjszaka indult neki az útnak gyalogosan.
A város fényei lassan elmaradtak mögötte. A macskakövet felváltotta a keskeny aszfaltcsík, amely a külterületi házak felé vezetett.
És amikor Judit elhagyta az utolsó lámpa fényét, furcsa hangokat hallott.

Nemcsak a saját cipője kopogását hallotta az aszfalton, hanem valami pluszt is, mintha valaki más cipője is érintené az aszfaltot. Megállt, hátranézett, de senkit sem látott. Várt néhány percet, és hallotta a kopogást. Hallotta, ahogy közelít felé, de senkit sem látott.
Juditon erőt vett a kétségbeesés. De mielőtt teljesen úrrá lett volna rajta a félelem, a kopogás elhallgatott.
Az út üres volt. A sötétség sűrű, mozdulatlan masszaként állt mögötte, és a csend, ami szinte fülsiketítő volt.

Judit megdermedt. A kopogás nem mögötte hallatszott többé, hanem előtte. Ugyanazon az aszfaltcsíkon, amelyen neki kellett továbbmennie. Ütemesen. Kimérten. Mintha valaki pontosan tudná, milyen tempóban rakja a lábait. De az út üres volt. Nem mozdult. A lélegzete szaggatottá vált. A sötétség sűrűbbnek tűnt, mintha közelebb húzódott volna hozzá. A kopogás megint hallatszott. Most már határozottan előtte. Mintha valaki néhány méterre járna előtte — láthatatlanul.

– Ez nem lehet… – suttogta maga elé.
Nem tudta, mit tegyen. Ha megindul, követi a hangot. Ha hátrál, vissza a sötétségbe megy. Egyik irány sem tűnt biztonságosnak.

És akkor megszólalt a telefonja. A hirtelen csengés belehasított az éjszakába. Judit összerezzent. A hang túl hangos volt ebben a néma térben. Reszkető kézzel vette elő a készüléket. Ismeretlen szám. A kopogás elhallgatott. A kijelző fénye hidegen világította meg az arcát. Egy pillanatig habozott. Majd fogadta a hívást.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak csend volt. Aztán egy halk, torz hang szólalt meg:
– Ne állj meg!
A kopogás újraindult. De még mindig előtte járt. A város szélétől hazáig még tíz perc séta várt Juditra. A kopogás ütemesen követte minden lépését, de láthatatlan maradt.
Judit minden rezdülését figyelte, minden apró mozdulatát, ahogy az aszfalton haladt.
A hang ismét megszólalt a telefonból:

– Lassan lépsz… így jó… Most egy kicsit gyorsabban… Most állj meg…

Judit teste megfeszült, a szívverése egyre gyorsabb lett. Érezte a légáramlást a vállán, de amikor hátranézett, senki sem volt ott. A sötét csend még fojtogatóbbá vált.
A következő percekben a kopogás játszott vele: néha közelebb, néha távolabb. Mintha Judit lábait követte volna, mintha táncolna vele a félelem ritmusában.
Minden lépésnél a levegő hidegebbnek tűnt, minden hang túl hangosnak. És aztán, hirtelen… A kopogás pontosan mellette hallatszott.
Judit szinte érezte, hogy a láthatatlan alak lépései egy ütemben járnak az övével. A szíve a torkában dobogott, a lélegzete gyorsult, az ujja megfeszült a telefonon.
– Most közelebb… – susogta a hang a telefonban, és a szél mozgása a vállán olyan volt, mintha tényleg ott lenne mellette.
Judit reszketett. A csend, a sötétség, az üres út… mind kegyetlen játék lett.
Minden pillanatban érezte a közelségét, de semmit sem láthatott.
Minden lépés egy rémálom, minden rezdülés a kopogással karöltve a félelem tánca. És így haladtak tovább. A láthatatlan alak szórakozott, játszott vele, mint macska az egérrel, míg végül a háza még pár percnyi sétára volt. Judit már látta a házát a sötétben, és futásnak eredt. A néhány perc, ami a hazáig várt rá, óráknak tűnt.
Minden lépés egy örökkévalóság volt, minden perc a félelem csapdája. Végre elérte a kaput, és berohant az udvarra. Reszkető kézzel kereste a bejárati kulcsot, hogy végre bezárhassa maga mögött az ajtót. A hideg fém végre a kezébe simult, de a menekülés még nem ért véget.
A telefon a kezében tovább szólt, a hang nyugodt, de hideg és kegyetlen:

– Ne siess… Hová sietsz? Még nem végeztünk…

Judit teste megfeszült, a szívverése a torkában dobogott. A ház falai körülölelték, de a biztonság még távolinak tűnt. Még a kulcs behelyezése közben is érezte: a láthatatlan alak még mindig ott van, mellette van és figyeli minden mozdulatát, minden gondolatát. Még egy pillanat, még egy rezdülés — és a játék, amit a sötétben kezdtek, még nem ért véget.

Judit nehezen, de bejutott a házba. A telefonját kikapcsolta, és azt hitte, végre biztonságban van. A csend vette körül a falakat, sem egy rezdülés, de még egy betévedt szúnyog hangját sem lehetett hallani. Egy ideig a konyhában ült, próbálta feldolgozni a történteket.
„Ez nem lehet valóság…” — suttogta magának, miközben elővett egy megbontott üveg bort a hűtőből.
Töltött magának, majd egy cigit is elszívott. A nyugtató cigi azonban nem tudta eltörölni a félelem nyomát a mellkasából.

Még mindig csend volt. Mintha a világ visszavonult volna, hogy Judit fellélegezhessen.
Végül elhatározta: beáll a zuhany alá, majd lefekszik, hátha az álom visszahozza a biztonságérzetét.
A víz meleg volt, a gőz lágyan gomolygott, a víz melege simogatta testét.
Majd lefeküdt, és próbálta elengedni a napot, a futást, a kopogás hangját.
Kezdett megnyugodni, szemei elpilledtek, és már kezdte élvezni az ágy nyugalmát, amikor történt valami.

Megszólalt a telefonja.
A képernyő hideg fénye, az ismeretlen szám… és a vonal túlsó végén a halk, nyugodt, mégis kegyetlen hang:
– Üdv újra, Judit. A játék még nem ért véget…
A csendet hirtelen felváltotta a terror hangja. A falak, a ház, az otthon mind a sötétség játszótereivé váltak. Judit teste megfeszült, a levegő nehezebb lett, a szíve a torkában dobogott. És a terror újra kezdődött. A láthatatlan alak most már közvetlenül Judit mellett volt. Érezte a közelségét, a lélegzetét, a kontrollt, amit felette gyakorolt.
Minden mozdulat, minden rezdülés a halálba sodorta, a menekülés lehetősége nélkül. Az otthon már nem menedék volt, hanem a terror háza.
A telefon, a hang, a láthatatlan jelenlét egyetlen dologra emlékeztette: itt, most, nincs menekvés.
Judit már nem érezte, hogy önmaga lenne, már nem ő irányít.

Judit a szobába menekült, a telefont elhajította, ami széthullott. A csend, amit remélt, már nem volt többé. A levegő megfeszült körülötte, mintha a falak összenyomnák.
És akkor érezte. Valami jelen volt mellette. Valami, ami nem látható, mégis minden rezdülését, minden lélegzetét uralta. Egy apró, hideg érintés a vállán. Csak egy pillanat… de elég volt. Az a valami megérintette a testét, hozzáért. Judit beleszédült a félelembe — valami megérintette, ami nem volt látható . A testét bénító rémület fogta el, a szívverése vadul dobogott, levegőért kapkodott. Az ágyába zuhant, lábait maga alá húzta. A testét már nem tudta uralni. Egész lényében remegett.
A láthatatlan jelenlét apró mozdulatokkal, finoman, mégis könyörtelenül terjedt szét benne.
Minden porcikájában érezte: az idegen jelenlétet, ami fölött már nem volt kontrollja.
Fejében a hangok ismételgették: – nincs még vége…
A fejében a valóság és a képzelet keveredett.
A szoba falai mozdulni látszottak, a sötétség egy élő, nyúló árnyékká változott. A légzése, a szívverése, a mozdulatai mind a láthatatlan jelenlét ritmusához igazodtak.
Judit kétségbeesetten próbált felülkerekedni, felugrani, futni, de a testét mintha egy láthatatlan erő tartotta volna vissza. Lábai, teste ólomként szögezték az ágyhoz.
A félelem, a bénultság, az érintés érzete, a csend és a telefon hideg hangja egyszerre tette őt tehetetlenné és bénulttá.

Az órák percekké zsugorodtak, a tér és az idő elmosódott. És Judit tudta: itt nincs menekvés, itt már nincs visszaút, csak a sötét játék folytatódik, amely teljesen a kontrollja alá kerítette. Judit szemei tágra nyíltak a sötétben. A szétrepült telefon darabjai az éjjeliszekrény alatt pihentek, de a hang – a torz, gépies suttogás – nem hallgatott el. Már nem a készülékből jött. Belülről szólt, a koponyája csontjai közül, mintha a saját gondolatai fordultak volna ellene.

– Fordulj meg, Judit! – suttogta a hang a fülébe, miközben az ágy matraca lassan besüppedt mellette, mintha egy láthatatlan test súlya nehezedne rá.
A nő nem tudott megmozdulni. A bénultság már nem csak a félelem műve volt: a levegő sűrűvé, szinte ehetővé vált körülötte, megfojtva minden kiáltást. Ekkor pillantotta meg az ablaküvegen a tükröződést. A kinti utcai lámpák fénye már nem ért el idáig, de a holdfényben valami kirajzolódott a szoba falán.
Nem egy alak volt az. Nem egy ember.
Saját árnyéka a falon önálló életre kelt. Miközben Judit mozdulatlanul, magzatpózba rándulva feküdt, az árnyéka felegyenesedett. Hosszú, tűszerű ujjai végigsimítottak a tapétán, pont ott, ahol Judit a hideg érintést érezte a vállán. Az árnyék nem követte a testét – az árnyék vadászott rá.

A harang a főtéren ismét megszólalt. Egyet kondult. Az éjszaka legmagányosabb órája.
Judit érezte, ahogy a takaró lassan lecsúszik róla, mintha láthatatlan kezek rántanák le a padló felé.
A szoba sarkaiból sötét, kátrányszerű massza kezdett szivárogni, ami elnyelte a parkettát, a szőnyeget, majd elérte az ágy lábát is.
– Mit akarsz? – préselte ki magából a kérdést, de a hangja idegenül csengve halt el a szobában.
Az árnyék a falon lassan az ágy fölé hajolt. Nem volt arca, csak egy mély, mindent elnyelő sötétség ott, ahol a szemeknek kellene lenniük.
A láthatatlan súly Judit mellkasára nehezedett, kiszorítva belőle az utolsó adag oxigént is.
– Csak a helyedet – felelte a hang immár tisztán, Judit saját hangján.

Aznap reggel a szomszédok látták Juditot kilépni a házból. Pontosan úgy volt felöltözve, mint előző nap, a mozgása is ugyanolyan kimért és lassú volt. De ahogy a reggeli napsütésbe ért, a járókelők megborzongtak. Judit alakja alatt a beton üres maradt.
A város szélén, az aszfaltcsíkon pedig, ahol a lámpák fénye véget ér, egy apró, elmosódott árnyék kapart kétségbeesetten a kövek alatt, mélyen a földbe zárva, örök némaságra ítélve.

Ahogy Judit alakja eltűnt a beton alatt, a világ mintha megmerevedett volna körülötte. A város csendje még némábbá vált, a harang hangja már csak tompa, távoli visszhangként csapódott vissza a kövezetről. Az aszfalt mélyén valami lassan mozogni kezdett, a hideg, nedves föld szinte élőként ölelte körbe, mintha felismerte volna, ki is az új vendég.
Judit nem sikoltott. Nem tudott. A légzése szaggatottan tört elő, a testét a sötét, tapadó massza szinte feloldotta. A láthatatlan jelenlét, amely eddig az utcán követte, most minden porcikáját átjárta, birtokolta. Érezte az egész testét a semmiben lüktetni, mintha ő maga lett volna a kopogás, a félelem, a csend.
A beton alatt az árnyékok szétnyúltak, szétfolytak, akár a félig alvadt vér. Hosszú, tűszerű formák kúsztak a falakon, mintha Judit mozdulatlan teste előtt keresték volna az utat.
A telefon hangja, a torz suttogás, immár a fejében visszhangzott:
– Minden lépésed az enyém… Most már minden pillanatod az enyém…

Ahogy a föld egyre szorosabban ölelte, Judit szemei előtt villogni kezdett az utca, a házak, a lámpák fényei. De minden kép torzulva, félig eltűnve, álomszerűen jelent meg, mintha a város egy saját, új, sötét dimenzióvá változott volna. A hangok távoliak voltak, de minden mozdulatát mintha követni próbálták volna, az árnyékok a falak már nem a múltját tükrözték, hanem a lehetséges jövőt – minden következő lépését, minden irányt, amerre próbált menekülni.
Egy pillanatra Judit érezte, hogy nincs alatta padló nincs fal körülötte, nincs menedék. Csak a fények és árnyékok játéka, az ütemes kopogás, és a hideg, könyörtelen súly, ami a mellkasára nehezedett, mintha az aszfalt és a sötét maga lett volna a hatalom.
És akkor, egy utolsó halk suttogás a fejében megszólalt:
– Most már előtted vagyok… mindig előtted…

A város csendjét megtörte a láthatatlan léptek visszhangja, ütemesen, kimérten, mintha Judit minden mozdulatát vezérelte volna. Az aszfalt alatt, ahol egy pillanattal korábban még emberként állt, már nem volt többé őnmaga. Csak az árnyék maradt, amely vadászott rá. És a város, a házak, a harang, minden, ami valaha is ismerős volt, már csak egy játék színtere volt: a láthatatlan, sötét hatalomé, amely soha nem engedte el.

Értékeld a novellát csillagokkal!

[Összes: 2 Átlag: 3]

Ezt a novellát ennyien olvasták el: 63