A remény rózsája
A remény rózsája
Az alkony aranyszínű fénye puhán simult a város fölé, mintha maga az ég is szerelmes lenne ezen az estén. A levegő csendesen lélegzett, és a világ lüktető szíve lassabb ütemre váltott, hiszen Valentin-nap estéje volt. Még a faágak is romantikusan ringatóztak az arra sétálgató párok feje fölött.
A fiú egyetlen vörös rózsát tartott a kezében. Bársonylehelet szirmai olyanok voltak, mint a kimondatlan érzések – törékenyek, mégis simogatóak. Kimondhatatlanul izgult. Nem tudta, mit várhat ettől az estétől.
Amikor észrevette a lányt, szíve kihagyott pár taktust, s minden zaj elnémult körülötte. Csak ŐT látta – csupa nagy betűvel –, álmai nőjét.
A lány ott állt a naplementében, haját aranyba öltöztette a fény, szemeiben pedig egy egész univerzumnyi gyengédség ragyogott. Közelebb léptek egymáshoz, lassan, mintha attól félnének, hogy a pillanat túl éteri, túl szép, és egyetlen hirtelen mozdulattól szertefoszlik.
– Tudod – suttogta a fiú remegő hangon –, amikor rád nézek, olyan, mintha a szívem végre megtalálta volna az igaz társát.
A lány ajka megremegett, szemében könny csillant.
– Én pedig – felelte halkan – minden szívdobbanásomban téged hordozlak.
A világ megszűnt létezni körülöttük. Csak két tiszta, szerelmes szív maradt, melyek ezen a varázslatos estén egymásra találtak.
A fiú csillogó szemekkel adta át a szál rózsát. A lány ujjai gyengéden simultak az övéire, és ebben az érintésben több vallomás volt, mint ezer szóban. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, mely nem a fájdalom könnye volt, hanem azé a ritka boldogságé, amely olyan felszabadító és elsöprő, hogy a lélek nem tudja magában tartani.
A fiú letörölte a könnyeit.
– Ne sírj! – ölelte magához.
– Ez nem szomorúság – mosolygott a lány. – Ez te vagy bennem. Úgy érzem, hogy túlcsordult a szívem.
A nap utolsó fénye elhalványult, és az ég bíborba borult. A lány fejét a fiú mellkasára hajtotta, hallgatta szívének dobbanását, mintha egy végtelen ígéret hangját hallaná.
Abban a csendben ott volt a jövőjük minden pillanata. Őszinte szeretet, mely nem kér, csak ad. Vágyott közelség, amely nem múlik az idővel. Örök szerelem, mely könnyekből és mosolyokból építi örökkévalóságát.
És ahogy a csillagok egyenként gyúltak ki felettük, ott álltak fényükben fürdőzve, összebújva, tudva, hogy az ő találkozásuk olyan, amit a sors nem véletlenül írt meg.
Aznap este ez a két fiatal szív nemcsak szerelmet vallott egymásnak, de hazatalált a másik szemébe nézve.
Válaszok