Embervadászat

Hangos robbanásra ébredek. Kinyitom a szemem, bámulok bele a sötétbe és hallgatózok. Mi volt ez? Eszembe jut az a cikk, amit nemrég olvastam: “Robbanás a fejben.” Ennek a jelenségnek a leírása pont olyan, mint ami felébresztett a legszebb álmomból.

Megfordulok az ágyban és a pillantásom a feleségemre esik, aki mélyen alszik. Biztos csak a fejemben hallottam a robbanást. Becsukom a szemem és próbálok visszatérni az álmomhoz, amikor rájövök, hogy nem tudom mi volt az, ezért hagyom az elmémet, hogy találjon másikat, ami elszórakoztat amíg alszom.
Igeeeennn… Ez jó. A strandon vagyok a haverokkal és a csajokat mustráljuk, hiszen egyik szebb, mint a másik.

A legnagyobb meglepetésemre az egyik, amelyik a legszebb közöttük, kiválik a csoportból, felénk fordul, és odajön hozzánk, majd megáll előttem. Még bevillan, hogy szerencse, hogy a nejem nem lát bele az álmaimba, mert…

A bombázó odalép elém, letérdel a fűre, egészen közel hajol hozzám, hogy az ajkai a fülemet érintik. Hallom, amint lélegzetet vesz mielőtt megszólalna, de a várt édes, búgó hangja helyett az előzőnél is hangosabb robbanás hangját hallom.

Ijedtemben kinyitom a szemem, hiszen erre a hangra csak egy halott nem ébred fel. A pillantásom Éva rémült tekintetével találkozik, aki épp felkönyököl, majd kinéz az ablakon. Amikor visszafordul felém halkan suttogja:
– Te is hallottad?
– Igen. Mi volt ez?
– Nem tudom.
Éva felül az ágyon, belebújik a papucsába, majd az ablakhoz lép, és az elhúzott függöny mellett kiles az utcára.

Nem tudom, hogy mi a rosszabb? Ha a fejemben hallok dolgokat, ami valójában nincs is, vagy ha tényleg robbanás zaja hallatszik be az utcáról.
– Látsz valamit?
– Semmit. Üres az utca.

Az órámra nézek, ami félhármat mutat. Ebben az időpontban furcsa is lenne, ha bárki járkálna az utcán. Leteszem a fejem a párnára, és csak nézem a meztelen testét ahogy az ablak előtt toporog. Aztán egy ordítás hasít bele az éjszaka csendjébe.

Távolról hallatszik, hogy egy ember ordít az utcán, és az erősödő hangból arra következtetek, hogy errefelé tart. Aztán megint csend, csak a trappoló léptek hangját hallani, ami valójában inkább futás, még inkább rohanásra emlékeztet.
– Ki kiabál?
– Fogalmam sincs, nem látok senkit.

Éva otthagyja az ablakot, majd az erkélyajtón kilépve figyeli az utcát.
– Egy férfi rohan, és… megint ordít.
A hang most közelebbről hallható.
– Miért ordít?
– Honnan tudjam? Várj csak! Aha, most már látom, valaki üldözi.
– Kicsoda?
– Egy másik férfi, de…
– Mi az?
– Kicsit furcsa a mozgása… mindjárt utoléri.

Ez a fejlemény engem is kíváncsivá tesz, ezért felkelek, kilépek Éva mellé az erkélyre, és a korlátnak támaszkodva nézek le a menekülő embere, akit már majdnem utolért az üldözője.

Ekkor az utca vége felől újabb hangokat hoz a langyos szellő, újabb futó alakok közelednek felénk. Amikor lenézek az alattunk elterülő úttestre, azt látom, hogy az üldöző nem is kergeti az embert, egyszerűen csak egy irányba futnak, majd amikor utoléri meg is előzi.
– Mi a fene történik? – kérdezem csak úgy magamtól.

Válasz helyett az utca vége felől újabb robbanást hallani, amit még több is követ. Már nemcsak néhány ember fut vagy inkább menekül, hanem tucatnyian, és a legtöbb kiabál vagy sikít.
– Ez félelmetes.
Éva visszamegy a szobába, leül az ágy szélére.
– Gyere be te is!

A kíváncsiságom még ott tartana, de biztosabb, ha nem maradok kint. Megfordulok, majd amikor az erkélyajtón belépek, újabb robbanást hallani. Ez még nagyobb és hangosabb, mint az előzőek, ám ennek nem csak hangja van, hanem fénye is, amitől a szoba és fénybe borul.
– Félek – mondja Éva.

Lehet, hogy én is, de ezt még magamnak sem merném bevallani, inkább odalépek hozzá, leülök mellé és átölelem. Azon gondolkozom, hogy mit is mondjak neki, ami nyugtatólag hat, amitől ő is megnyugszik. Ekkor a bejárati ajtót megdöngeti valaki.
A hangra felugrok az ágyról, és inkább csak reflexből elindulok felé.
– Ne menj oda!
– Meg kell nézni, ki az.
– Nem, nem kell megnézni, és főleg nem kell…

Ismét megdöngeti az ajtónkat az a valaki, aki talán nem is a kezét használja a durva kopogáshoz, sokkal inkább úgy hangzik, mintha rugdosná.
Lépek egyet a bejárat felé, amikor Éva felpattan az ágyról, és elém áll.
– Ne menj oda!
– De. Odamegyek és csak kinézek a lyukon. Jól lesz így?
Újabb robbanások sora remegteti meg az ablakokat, amitől a nejem összerezzen.
– Ígérd meg, hogy nem nyitod ki!
– Megígérem.

Néhány lépéssel elérem a bejáratot, amit még most is püfölnek, majd csendben a lyukhoz hajolok és kilesek. Senkit sem látok, mert kint sötét van, de aztán felkapcsolják a világítást, majd a következő pillanatban megjelenik egy arc a kémlelőnyílás előtt, és kezdődik elölről a dörömbölés. Most, hogy itt állok az ajtónk előtt a nő hangját is hallom.
– Engedjetek beeeee…
Újabb ütlegek csattannak.
– Ki van ott?

A kérdést Éva teszi fel, aki most a hátam mögött áll, szorosan átölel. Érzem, ahogy a melle a hátamhoz nyomul és érzem azt is, hogy minden ízében remeg.
– Noémi.
– Noémi? Ki az a Noémi?
– A szomszéd, a barátnőd.
– Engedd be!
– Nem.
– Mi az, hogy nem? Nyisd ki az ajtót!
– Nem lehet. Megígértetted velem, hogy nem nyitom ki.
– De hát ő…

Éva nem fejezi be a mondatot, mert a folyosóról dübörgő léptek zaja hallatszik, ami Noémi dörömbölésével keveredve sincs olyan hangos, mint az a mindent elsöprő robbanás, ami megrázza az egész épületet.

Éva megfogja a derekam, majd egy erőteljes mozdulattal félrelök, hogy ő maga álljon az ajtóhoz. A kulcsot elfordítja, a biztonsági hevedert félrehúzza, majd a kezét a kilincsre téve visszanéz rám. A szemében bizonytalanságot látok, de csak egy pillanat erejéig, mert aztán összeszorított szájjal megrántja az ajtót, szélesre tárja, majd a szabad kezével megfogja Noémi törölközőjét és berántja az ajtón, aztán újra minden kulcsot és reteszt bezár.

Amíg ő a zárakkal bajlódik, én Noémivel nézek farkasszemet, hiszen nem megszokott dolog, hogy meztelenül fogadjuk a pucér látogatókat, és legfőképp nem az éjszaka közepén.
– Jól vagy? – kérdezi Éva a barátnőjét.
– Jól… Azt hiszem.
– Gyere!

Éva a karjánál fogva vonszolja maga után a nőt, majd elengedi, aztán kimegy sz erkélyre, hogy megnézze mi az oka a hangos lármának.
Megint csak nézzük egymást, amiről eszembe jut, hogy Noémi… Mennyit fantáziáltam róla, mennyi mindent megtettünk gondolatban, de persze ez megmaradt álomnak. Hogy oldjam a feszültséget, megkérdezem tőle.
– Innál valamit?
– Igen. kérek… valami erőset.

Kitöltöm a három italt, majd az egyik poharat Noémi kezébe adom, aki egy hajtásra kiissza az egészet, pedig majdnem teletöltöttem és csak tiszta vodka volt benne. Amikor az utolsó cseppet is lenyelte a poharat felém tartja.
– Adnál még egyet?

Megtöltöm újra a poharát, amit ismét csak egy szuszra felhajt.
Én is belekortyolok a vodkába, amikor Éva belép a szobába, majd megáll előttünk sápadtan és remegve.
– Töltöttem neked is – mutatok rá az asztalon lévő majdnem teli pohárra.
Éva nem mozdul, csak néz rám, majd a pohárra esik a tekintete, miközben egy súlyos könnycsepp gördül végig az arcán.
– Jól vagy? – kérdezem tőle teljesen feleslegesen.

Lép egyet előre, majd térdre esik, miközben sűrűn potyognak a könnyei. Odalépek hozzá, hogy felsegítsem, de ő csak négykézlábra ereszkedik, előrehajol, majd hányni kezd.
Ez nem is hányás, csak… erőlködve öklendezik, de nem jön belőle semmi csak valami nyálkás trutyi.
– Mi történt, Éva?

Válasz helyett csak felnéz rám. A szemeiben végtelen rémületet látok, az arca szinte eltorzul a fájdalomtól, de nem válaszol, csak a kezével int a háta mögé, az erkély irányába.
Felállok és kimegyek a teraszra, majd félve kinézek a korlát fölött, mert elképzelni sem tudom, hogy mi lehet az, ami Évát ennyire kiakasztotta.

Amikor lenézek az utcára először csak foltokat látok, de aztán lassan megértem, hogy ezek embereknek a foltjai. Látszanak a kezek, a lábak és egy fej, de valahogy más. Próbálom analitikusan értelmezni a látványt, de nem jut eszembe semmi, ami a látott dolgokat megmagyarázná.
– Mi van ott?
A kérdést Noémitől kapom, aki most mellettem állva néz le.
– Nem tudom mi ez. Talán emberek. Ez nem lehet – mondom ki hangosan, miközben érzem, hogy a lábam megremeg, amitől erősebben markolom a korlátot.
Az egyik embernek látszó paca mellett, egy gyerek ül az aszfalton és csendben sír, legalábbis innen úgy látszik
– De hát mi történt velük?
– Nem tudom.

A kérdésre hamarosan megkapjuk a választ, bár nem erre számítottam. Az utcasarkon felbukkan egy újabb csoport, akik hangoskodva vonulnak végig az úttesten, miközben a földön fekvő alakokat veszik szemügyre, némelyiket közelről is megnézik, másikat meg lábbal megrugdosnak, amitől láthatóvá válik, hogy miért ilyen groteszk a látvány.

Noémi sikkant egyet, a kezét a szája elé kapja. Amikor a négy fős társaság odaér a gyerekhez, körbeállják, és mintha egymás közt beszélgetnének. Most tudom csak igazán megfigyelni őket, amitől ismét megremeg mindenem, és a felismeréstől eluralkodik rajtam a rettegés.

Ezek nem emberek. Ezek… magasak, nagyon magasak, legalább két és fél méter mindegyik, de véznák… és a fejük… aránytalanul nagy. Idegenek.

A gyereket figyelik, ezután hárman heves bólogatásba kezdenek, mire a negyedik társuk a semmiből elővarázsol egy botnak látszó valamit, felemeli és lesújt vele a gyerekre. Az első pillanatban nem látok semmit, majd néhány másodperccel később, a gyerek elterül a másik tetem mellett, és…

Olyan a mozgása, mint egy zacskó, amiben folyadék van. Nem egyszerűen elterül, hanem mintha szétfolyna, ami részben igaz is, mert a testnyílásaiból valami folyadék terül szét mellette, miközben még látszik, hogy…

Ismét egy nagy robbanás, amit most több kisebb robbanás is követ, mintha csak egy sorozat részei lennének.

A mellettem álló Noémi, amint a szeme láttára végeznek egy gyerekkel, halkan nyüszít, majd a robbanástól összerázkódva egy sikoltás hagyja el a száját.
– Ne! Meghallhatják.

Amikor ismét lenézek az utcára a négy idegen ott áll a tetemek között és felfelé néznek. Olyan, mintha a tekintetemet keresnék a szemeikkel. Észrevettek.
– Gyere, Noémi!
– Megölték a gyereket!
– Igen, de már nem segíthetünk rajta, gyere be.

Noémi kitépi magát a szorításomból, a korláthoz lép, és újra lenéz az utcára, de aztán hirtelen visszalép és felém fordul.
– Idejönnek.
– Dehogy jönnek. Miért tennék?
– Minket is megölnek.

Noémi már nem önmaga, kezd eluralkodni rajta a hisztéria, így már erővel kell őt bevonszolnom a lakásba, ahol elengedem és bezárom az erkélyajtót, a többi ablakot is, ami még nyitva van. Amikor ismét megállok mellettük Éva még most is a szőnyegre görnyedve zokog, miközben Noémi próbálja őt megvigasztalni.
– Nyugodj meg, drágám, minket nem bántanak.
Éva csak szipog, mintha nem is hallaná Noémi szavait.
– Minket nem ölnek meg, igaz?
Noémi most rám néz, nekem teszi fel a kérdést, amire Éva is felkapja a fejét.
– Megölnek? De miért?
– Azt nem tudom.

Már tudom, hogy Noémi hibát követett el, nem kellett volna megemlíteni a dolgot, mert ez Évát még jobban felzaklatja. A nejem feláll, majd Noémihez fordulva ismét megkérdezi.
– Meg fognak minket ölni?
– Minket nem, csak, akik az utcán vannak.
– Megölték az embereket?

Éva hangján már hallom, hogy mindjárt ki fog törni belőle a…
– Meg, de nyugi, minket nem találnak meg.
– Mi folyik itt? Mi van az utcán?

Néhány szóban elmondom neki, hogy mit láttunk, és mire a végére érek Éva már a haját tépi, és őrjöngve rohangál a szobában, majd egyszer csak megáll a szomszédasszony előtt, és egy hatalmas pofont ad neki, majd folytatja a dühöngést.
– Nem, ez nem lehet, nem adom meg magam nekik, ide nem jöhetnek be. Ugye bezártad az ajtót? Ezen nem tudnak bejönni, igaz?

Éva megint megáll Noémi előtt, felemeli a kezét, hogy egy újabb pofont kenjen le neki, de a keze félúton megáll a levegőben. Noémi sem bírja tovább idegileg a megterhelést és elbőgi magát. A sírás közepette csak nézünk egymásra, amikor megdördül a bejárati ajtó.

Ez nem kopogás, nem dörömbölés, be akarnak törni, hogy befejezzék, miért jöttek. A két nő lemerevedik, és csak fülelünk. Az ajtó kibírja, acéllal van megerősítve, tizenkét ponton zár, ami rögzíti a kerethez, ami be van betonozva. Itt nem jutnak be, csakhogy ezt a két nő nem tudja.

– Úristen! Itt vannak – sikít fel Noémi, majd hozzám bújik és megához szorít. – Ugye nem tudnak bejönni?
Eközben Éva kirobog az előszobába, majd rögtön vissza is tér. Szóra nyitná a száját, de nem mond semmit, ehelyett odalép Noémihez, durván ellöki mellőlem, majd, amikor a fenekére huppanva ül a fal mellett, odalép hozzá, és az arcába ordítja:
– Ne ölelgesd a férjemet te ribanc!
– De én nem is… – mondaná Noémi, miközben feltápászkodik, de nem folytatja, mert a bejárat felől egyre hangosabban hallatszik a betörés zaja. – Nem én vagyok az ellenséged, picsa.

Noémi most nekiront Évának, és ahogy eddig csak burleszkfilmeken láttam, nekiállnak egymást csépelni. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, még viccesnek is tartanám, csakhogy…
A gondolatmenetet az a dübörgés szakítja félbe, ami a bejárat felől hallatszik. Bent vannak. Hogy a fenébe tudták az ajtót…

Az első érkező, amikor belép a lakásba, mélyen lehajol, hogy beférjen az ajtónyíláson. Amikor már bent van akkor sem tud felegyenesedni, mert a plafontól nem képes erre. Megáll, és csak néz le ránk, azzal a félelmetes szemeivel, amelyek akkorák, mint egy teniszlabda. Mire felocsúdnék, már mind a négyen ott állnak a nappaliban, mi meg csak remegve várjuk, hogy vajon mi fog történni.

– Takarodjatok innen! – kiáltja feléjük Noémi, majd tesz egy lépést is feléjük, hogy nyomatékot adjon a kijelentésének.
Az idegenek meg se rezdülnek, egy kivételével, aki ebben a pillanatban előrántja a botszerű valamit, amit egy mozdulattal beledöf a nőbe.

Noémi meglepetten néz fel az idegenre, aztán a két melle közé, ahol az idegen fegyver beleszúrt. Az egész csak néhány pillanatig tart, aztán mint egy rongybaba a szőnyegre omlik, majd alig egy perc leforgása alatt olyan képlékeny masszává válik, amilyet az imént láttunk az utca aszfaltján megölt gyerek esetében.

Tudom, hogy félnem kéne, megrémülnöm és összeomlani, hiszen épp most végezték ki a nejem barátnőjét, de semmi ilyet nem érzek.
– Ne! – nyöszörög mellettem Éva, miközben hátrálni kezd.
– Ez nagyon szar.
Meglep a kijelentés és a hang is.
– Tényleg nagyon szar, de ez van.
Eltart egy ideig, mire felfogom, hogy az idegenek beszélgetnek egymással. A legmeglepőbb azonban az, hogy értem a nyelvüket.
– Melyik legyen a következő? – kérdezi most egy másik.
– Ki legyen a következő? – kérdezi az, amelyik a vezetőnek látszik.

– Ti beszélitek a nyelvünket?
– Nem igazán.
– Akkor hogy lehet az, hogy értem, amit beszéltek?
– Mert ti beszélitek a mi nyelvünket.
– De hát… Hogy lehet ez?
– Ez a galaktikus nyelv, mindenki ismeri, és…

A vezető felemeli a karját, mire a másik elhallgat.
– Elég a beszédből, nem ezért jöttünk.
– Tényleg, miért is vagytok itt?
– Miért érdekel ez téged?
– Ha már úgyis meghalok, akkor szeretném tudni. Pusztán kíváncsiságból.
– Jól van, akkor tudd meg. Ez egy sport, ahogy ti nevezitek, és ami a galaxis ezen részében eléggé népszerű.
– Sport? Az emberek legyilkolása sport?
– Igen, de ahhoz hogy ezt megértsd, sok dolgot kell tudnod, amire most nincs idő.
– Kár.
– Nem az. Itt és most megnyertük a bajnokságot, és ez jó.
– Hogyan?
– Egyszerű. Adott idő alatt kell a lehető legtöbb egyedet levadászni, és amelyik csapat a legtöbbet ejti el, az nyer.
– Hmmm… Szóval most minket is megöltök és hazamentek?
– Nem egészen. Már lejárt az idő, így titeket nem ölünk meg.
– Ez jó. És velük mi lesz? – mutatok rá Noémi maradványaira.
– Semmi. Mire felkel a nap, a testek maradványai lebomlanak és elpárolognak, nyomuk sem marad.
– Megnyugtató. Azt még elmondod, hogy miért épp ide jöttetek?
– Ha tudni akarod… Kaptunk egy tippet. Ezért jöttünk, de többször nem jövünk.
– Miért nem?
– Mert ez a népség olyan, mint a birkák, nem harcoltok, nem védekeztek, nincs semmi ellenállás, csak menekülés és sikongatás. Ez így unalmas, nem is vadászat volt ez, csak mészárlás, de arra jó volt, hogy megnyerjük a kihívást.