A hajnal gyermekei

I. AZ ÖSSZEOMLÁS

A csillagközi sötétségben a Minutum–1 hangtalanul suhant. A hajó körül a tér és az idő mintha megcsavarodott volna. A navigációs rendszer hibajelzései egymás után villantak fel.
– Téridő-instabilitás![1]
– Kvantum-szingularitási aszimmetria![2]
Kael a vezérlőpultra nézett.
– Mi történik?
– A meghajtórendszer működésképtelen. A téridő-görbület okozta károsodás a molekuláris mátrixot is érintette.[3]
A hajó megremegett. A téridő-kapu, amelyen keresztül utaztak, széthasadt körülöttük. A következő pillanatban minden fény kialudt.
Amikor újra felvillantak a műszerek, az ablakon túl egy kék-zöld bolygó kontúrjai rajzolódtak ki. A fedélzeti számítógép utolsó, haldokló impulzusával még jelentette:
A levegő belélegezhető. Nitrogén-oxigén atmoszféra. Fejlettség: pre-technológiai.
A küldetésük tudományos megfigyelés volt. A bolygót már régóta figyelték. A távoli megfigyelések egy fejlődő, értelmes élőlényekből álló populáció nyomait mutatták.
Jaxon, a hajó biológusa, még egyszer végignézte az adatokat.
– Valami nem stimmel.
– Mire gondolsz? – kérdezte Mira.
– A genetikai mintákra. Több hasonlóságot mutatnak velünk, mint amennyit vártam.
Storm elmosolyodott.
– Talán csak jó ízlésük van.
Jaxon nem nevetett.
– Nem ennyire jó.
Kael egy pillanatig hallgatott.
– Véletlen?
– Nem tudom – felelte Jaxon.
A kényszerleszállás kaotikus volt. A hajó törzse sikoltva szántotta fel a sűrű erdő lombkoronáját, majd egy hatalmas sziklafal tövében állt meg, mély barázdát vágva a puha, nedves földbe. A hajtóművek elnémultak. Csak a fém pattogása és az idegen erdő neszei hallatszottak.
Négy férfi és két nő. Hat humanoid, akik a csillagok közül érkeztek, és most a sárban megfeneklett hajó roncsának belsejében ültek.
Nem volt út. Nem volt épület. Nem volt rádiókapcsolat. A hajó nagy része működésképtelenné vált.
A sérült hajótesten túlról tompa neszek szűrődtek be. A hűlő fém halk pattogása összekeveredett a műszerek figyelmeztető hangjaival.
Odakint a felázott talaj és a roncs körül szétterülő sár várta őket.
A bolygót eddig csak távoli felvételekről és műszerek adataiból ismerték. Most azonban nem kívülálló megfigyelőként kellett tanulmányozniuk: itt kellett élniük, és a saját tapasztalataikból megismerniük.

II. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Amikor a zsilipajtó hidraulikája sziszegve elengedett, a friss, ózon- és földillatú levegő megcsapta az utazók arcát. Óvatosan léptek ki a hajóból, és a sárfoltos fűre ereszkedtek. A távolból madarak kiáltottak; valami megmozdult a fák között. Lyra, a parancsnok felesége és a küldetés nyelvésze, megborzongott a valódi szél érintésétől.
A távolban, a sűrű aljnövényzet takarásában arcok tűntek fel. Kócos, sötét hajú, állatbőrökbe öltözött lények. Az ősemberek reszketve, fojtott suttogással figyelték a „tüzes szekérből” kilépő fénylő ruhás isteneket. Kezükben kőbalták és durván megmunkált fadarabok remegtek.
– Ne emeld fel a fegyvered, Storm – intette le Kael a biztonsági tisztet. – Ha félelmet szítunk, elvágjuk az egyetlen esélyünket.
Kael lassan letette a fegyverét a földre. A többiek követték. A túloldalon egy ősz, öreg férfi lépett elő a bokrok közül. Kezében egy kődarabot tartott. Sokáig nézte őket, majd ő is letette a követ a földre.
Nem értették egymás szavát. A mozdulatok azonban érthetőek voltak.
Kael rámutatott a saját mellkasára.
– Kael.
Az öreg utánozta a mozdulatot, és kimondta a saját nevét.
A következő napokban gesztusokkal, utánzással, mosollyal és félelemmel tanultak egymástól. Néhány egyszerű szó hamar közös jelentést kapott: étel, víz, tűz, veszély, élet, halál, otthon.
A törzs először óvatosan közeledett. Húst, bogyókat és vad gyümölcsöket hoztak. Jaxon minden falatot megvizsgált, majd végül ő is evett belőle. A többiek követték.
A csillagemberek cserébe megmutatták, hogyan lehet gyorsabban tüzet gyújtani, hogyan lehet a követ élesebbre csiszolni, és miként készíthetnek egyszerűbb eszközöket.
De közben nekik is tanulniuk kellett. A törzs ismerte az állatok nyomait, a növényeket, a vizet és az erdő veszélyeit. Olyan dolgokat tudtak, amelyeket egyetlen számítógép sem tudott helyettük megtenni.
Kael szigorúan megtiltotta a sugárfegyverek használatát.
– Ha ezt a tudást a kezükbe adjuk, nem tudjuk, mire használják majd.
Storm tiltakozott.
– De ezek csak fegyverek.
– Pontosan ezért nem adhatjuk oda őket.
Három hónap múlva az utolsó működő replikátor is leállt.
Ettől kezdve nem volt többé mesterségesen előállított élelem. Amit meg akartak enni, azt meg kellett találniuk, meg kellett ölniük vagy meg kellett termeszteniük.
Két év telt el.
A hat idegen lassan beilleszkedett a völgy életébe. A törzs már nem istenekként tekintett rájuk, hanem különös jövevényekként, akik tudnak néhány olyan dolgot, amit ők nem.
A csillagemberek pedig lassan megértették, hogy ezen a világon nekik is szükségük van másokra.

III. A ZÖLD SZEMŰ SZÖRNY

Két év telt el. A törzs lassan teljesen megbarátkozott az idegenekkel. A csillagemberek sugárfegyverei azonban még mindig rettegéssel töltötték el őket. Idővel a vadászok már maguk kérték az idegeneket, hogy a fénylő pálcákkal ejtsék el a nagyvadakat, mert így sokkal egyszerűbb és veszélytelenebb volt az ételszerzés.
Storm és Kael eleinte eleget tettek a kérésnek, de Endor hamarosan észrevette a veszélyt.
– Ellustulnak – mondta egy este a tűz körül ülve. – Ha mindent megteszünk helyettük, megállítjuk a fejlődésüket. Meg kell tanítanunk őket fegyvert készíteni… olyan fegyvert, amit ők is le tudnak gyártani.
Másnap hajnalban Endor magához vette az első, titokban készített prototípust: egy rugalmas kőrisfából faragott, szárított állati inakkal felajzott íjat. Intett Gaborrnak, a törzs legbüszkébb vadászának, hogy tartson vele. Gaborr gyanakodva, kőbaltáját szorongatva lépkedett a csillagokból jött férfi mellett. A ködös völgy aljában, egy sűrű bozótos szélén találták meg a vadat. Egy magányos, hatalmas gímszarvasbika legelt a tisztáson, agancsai koronaként magasodtak a párás levegőben. Gaborr azonnal lelapult, és a szélirányt ellenőrizve megkezdte a becserkészést, de tudta, hogy a kőbaltával túl közel kellene merészkednie. Visszanézett Endorra, és a szemével a férfi övére akasztott fázispálcára mutatott. Lőj.
Endor azonban megrázta a fejét. Letérdelt Gaborr mellé, és a kezébe adta a kőrisfa íjat, majd egy simára csiszolt, nyírfavesszőből készült nyilat, melynek végére finom madártollakat rögzített. Gaborr értetlenül forgatta a könnyű fadarabot. Endor mögé lépett, finoman megfogta a vadász kérges ujjait, ráhelyezte őket az idegben lévő bőrfészekre, és megmutatta, hogyan húzza fel a fegyvert a füléig.
A nyílvessző suhanása alig volt hangosabb egy lélegzetvételnél. A lövedék pontosan a vad lapockája mögé fúródott. A hatalmas állat megugrott, tett néhány bizonytalan lépést, majd nehézkesen a fűre rogyott.
Gaborr lélegzet-visszafojtva állt fel. Nem volt dörrenés, nem volt fénysugár, mégis távolról győzött le egy vadat, amit eddig csak csapdával vagy az élete kockáztatásával tudott elejteni. Odarohant a szarvashoz, kihúzta a nyilat, és hitetlenkedve nézte a fegyvert. Felnézett Endorra. A vadász tisztelete villant meg a szemében. Megértette, hogy az idegen olyan erőt adott a kezébe, amellyel a törzs többé nem függ senkitől.
Így született meg az íj a völgyben. Storm és Endor ezután szisztematikusan megtanították a férfiakat célozni.
Eközben Lyra és Mira egyfajta erdei iskolát nyitottak a tisztáson. A fák árnyékában, a porba rajzolva tanították meg a törzs fiataljait írni, olvasni és számolni. A diákok közül ketten emelkedtek ki: a fiatal Gaborr vadász, és egy Zirra nevű lány.
A hat űrhajós közül Kael Lyrával, Jaxon pedig Mirával élt szoros, harmonikus párkapcsolatban. Endor és Storm azonban egyedül voltak. A biológiai hiány, a magány egyre nehezebbé vált számukra. Fogalmuk sem volt, hogyan közeledjenek egy primitív fajú nőhöz. Vajon vannak-e érzelmeik? Vagy csak olyan asszonyállatok, akik kiszolgálják a férfit, a hím pedig erőszakkal veszi el, amit akar?
Zirra azonban más volt. Fekete bőre, izmos, karcsú alakja, szabályos, nagy szemei és büszke tartása kiemelte őt a többiek közül. Felsőtestét nem fedte semmi, alsótestét fűszoknya takarta, látszott rajta, hogy még nem szült. Endorban tiszta, elemi fizikai és intellektuális vágy ébredt iránta.
Endor egyre többet járt az erdei iskolába. Egy délután, amikor egyedül maradtak, a férfi magára mutatott:
– Endor – mondta lassú, mély hangon.
A lány nagy szemei megvillantak. Megértette. Saját keblére tette a kezét:
– Zirra – felelte, és elmosolyodott.
A közeledésük azonban nem maradt titokban. Gaborr, akinek a törzsi törvények szerint Zirrát ígérték, észrevette a változást. Ettől kezdve Zirra ritkán jött egyedül. Ha megjelent, Gaborr mindig ott állt a háttérben, kezében az Endortól kapott íjat szorongatva.
Endornak ekkor ütött szöget a fejébe a gondolat: Gaborr féltékeny. Ez azt jelentette, hogy ezek a lények nem hímként és nőstényként élnek egymás mellett; valódi, mély emberi érzelmeik vannak.
De a féltékenység nemcsak az őslakosban ébredt fel. Storm, akit szintén kínzott a magány, egyre sötétebb tekintettel figyelte Endor és Zirra lopott pillanatait. Úgy érezte, Endor elárulja a fajuk felsőbbrendűségét, miközben ő maga is vágyott a lányra. A zöld szemű szörny egyszerre fészkelte be magát az űrhajós és a bennszülött szívébe.
Storm közben egyre gyakrabban maradt egyedül. Látta Endort és Zirrát. Érezte saját magányát, és lassan megértette, hogy a féltékenység nem különbözteti meg a csillagembert a földi embertől.

IV. A FEKETE FOLYÓK NÉPE

A feszültség végül egy hajnalon robbant ki, de nem a férfiak között, hanem a völgy szélén. Sikolyok és baljós kürtök hangja verte fel az erdőt. Az északi horda, a fekete folyók népe rontott a falura. A hegyek túloldalán éltek, egy vulkanikus területen, ahol a folyók vize sötét kőzetek között folyt. Fegyvereik hegyét fekete üvegszerű kőből készítették, és mérgező anyaggal kenték be. A támadók tüzes lövedékeket is használtak. Azokkal az íjakkal, amelyeket Endor és Storm tanítottak nekik.
De a mérgezett fegyverek ellen nem voltak felkészülve. A falu pillanatok alatt lángba borult.
A férfiak védekezni próbáltak. Kael és Lyra azonnal a hajó roncsa felé hátráltak.
– Nem avatkozhatunk be! – kiáltotta Lyra a csatazajban és a sírásban. – Ez a bolygó belső evolúciója! Ha beavatkozunk, istenekké válunk, akik torzítják a történelmet!
– Már rég megváltoztattuk a sorsukat! – ordította Endor, miközben fegyverét élesítette. – Nézd őket, Lyra! Megegyeznek velünk! Megtanultak írni, érezni! Nem hagyhatom, hogy lemészárolják őket!
Storm a harcosokat nézte, akiket ő tanított lőni. Az itteni vadászok hősiesen tartották a frontot az új íjakkal, de a mérgezett nyilak ellen tehetetlenek voltak. Aki megsebesült, pillanatok alatt összeesett.
A két űrhajós fegyveréből kékes plazmasugarak hasították fel az eget. A mindent porrá égető fénycsóvák láttán a támadók megtorpantak. A „tüzes istenek” közvetlen haragja sokkolta őket; eldobálták mérgezett fegyvereiket, és fejvesztve menekültek vissza a hegyek mögé.
Ám a csata utolsó pillanatában, a gomolygó füstben egy lesben álló ellenséges harcos felemelte a lándzsáját. Endor hátat fordított neki, épp egy sérült gyermeket felsegítve. A mérgezett nyílhegy egyenesen a navigátor felé repült. Egy nehéz, izmos test vetődött a fegyver útjába. Gaborr volt az.
A lándzsa mélyen a fiatal vadász vállába fúródott. Endor azonnal megfordult, lelőtte a támadót, majd térdre esett a földön vonagló Gaborr mellett. A méreg gyorsan dolgozott, a vadász bőre szürkülni kezdett.
Gaborr rászegezte lassan homályosuló tekintetét Endorra. Nem volt már benne gyűlölet, sem féltékenység. Látta, hogy az idegen kész lett volna meghalni a népéért. Gaborr reszkető kézzel megfogta Endor kezét, és ráhelyezte a zokogva odafutó Zirra kezére. Nem maradt szó, csak a törzsi vezető utolsó, tiszta akarata és a végső tisztelet. Gaborr szemei lecsukódtak.
Storm a háttérben állt, leeresztett fegyverrel. A falu megmentése és Gaborr önfeláldozása benne is összetörte a gőgöt. A büszkeségét. A fölényérzetét. Azt hitte, hogy a fegyver teszi erőssé. Most már tudta, hogy nem. Odalépett Zirra húgához, aki a sebesülteket ápolta, és szótlanul segíteni kezdett neki. Kael távolról figyelte.
– Talán már nem az a kérdés, hogy beavatkoztunk-e – mondta halkan.
– Hanem?
Kael a falura nézett.
– Hogy mostantól mit kezdünk azzal, amit tettünk.

V. AZ ÉRZELMI DILEMMA

Tíz év telt el.
A völgy már alig hasonlított arra a helyre, ahol egykor a hajó lezuhant. Kőből és fából épült házak álltak egymás mellett. Az emberek földet műveltek, állatokat tartottak, és a gyerekek megtanulták a betűket és a számokat.
Endor és Zirra együtt éltek. Két gyermekük született. A gyerekek tekintetében ott volt valami abból a különös kevertségből, amelyet Jaxon valaha csak a laboratóriumi adatokban látott.
Egy este Endor a ház előtt ült, és a csillagokat nézte.
– Azt hittem, mindent tudunk – mondta.
Zirra ránézett.
– És most?
Endor elmosolyodott.
– Most már tudom, mennyi mindent nem tudunk.
Storm is új életet kezdett. Zirra húgával élt, aki a falu védelmének és a vadászatnak egyik vezetője lett. Gyermeket várt.
Aztán egy éjszaka fény jelent meg az égen.
A mentőhajó volt.
A fedélzetén álló kapitány elmondta, hogy tíz éve keresik őket. A vészjelzés csak töredékesen jutott el az otthonukba. A téridő-anomália szétszórta az üzenetet, és csak évekkel később tudták azonosítani a forrását.
– Gyertek haza! – mondta a kapitány. – Mindannyian.
Kael, Lyra, Jaxon és Mira nem haboztak.
Endor azonban megrázta a fejét.
– Nekem már ez az otthonom.
Storm sokáig hallgatott.
Aztán ő is nemet mondott.
Nem hagyhatták itt azokat, akik között éltek. Nem hagyhatták el a társaikat és a gyermekeiket. Gaborr halála is összekötötte őket ezzel a hellyel. Tudták, hogy az emberek, akiket megtanítottak írni és számolni, még nem tudnak mindent önállóan használni abból, amit kaptak tőlük.
A búcsú csendes volt.
Kael Lyrával, Jaxon pedig Mirával visszatért a csillagok közé.
Endor és Storm ott maradtak.
A négy visszatérő eltűnt az égben.
A két férfi pedig hazafelé indult.
Nem a csillagok felé.
Hanem a saját történetükbe.

VI. EPILÓGUS

Sok évszázad telt el.
A völgyben ma már kis város állt. Kő- és téglaházak, cseréptetők, keskeny utcák szegélyezték. A földeken állatok vontatták az egyszerű ekéket. A kovácsok vasat formáltak, a gyerekek pedig iskolába jártak.
Az emberek még nem érték el a csillagokat. De már nem féltek tőlük.
A város közepén egy kőből faragott szökőkút állt. Három alakot ábrázolt.
Két magas férfit, fejük fölött csillagokkal.
És egy vadászt, kezében íjjal.
A talapzaton felirat állt:
„A Három Testvér hozta el nekünk a tüzet és a betűket az égből.”
A három férfi valódi nevét már senki sem tudta.
Endor.
Storm.
Gaborr.
A történetük legendává vált.
Egyik reggel egy tanító a csillagokról beszélt a gyerekeknek.
– Régen az emberek azt hitték, hogy az égbolt istenek lakhelye.
Egy kisfiú feltette a kezét.
– És tényleg onnan jöttek?
A tanító a szökőkút felé nézett.
– Talán.
– Vissza fognak jönni?
A tanító elmosolyodott.
– Ha egyszer eljutunk odáig, megkérdezhetjük őket.
A gyerekek felnéztek az égre.
A csillagok messze voltak. Nagyon messze.
Az emberek megtanulták megmérni a távolságukat. Megtanulták kiszámítani a járásukat. Megtanulták felírni a nevüket.
És lassan megtanulták azt is, hogy az égbolt nem azért van fölöttük, hogy féljenek tőle.
Hanem azért, hogy egyszer talán elinduljanak felé.
A hajnal gyermekei már nem tudták, honnan jöttek.
Csak azt tudták, hogy egyszer valaki megmutatta nekik:
nézzetek fel.