Dexter 2

Dexter 2

Cézár

Cézár története: Kölyökkoromat egy telepen töltöttem, ahol számtalanszor elmondták nekünk, mi lesz a feladatunk, ha megnövünk. Mi különleges kutyák vagyunk, mert sokkal erősebbek leszünk, mint az átlag. Olyan helyre kerülünk majd, ahol a falkánkra állandó, komoly veszély leselkedik. Medvék, vaddisznók, farkasok. Ezért minket harcra fognak kiképezni. Sokat tanultunk, nem volt pihenés. Addig gyakoroltattak velünk minden parancsot, amíg hibátlanul végre nem hajtottuk azokat. A legjobb barátom egy bulldog lett. Hannibálnak hívták, én a Cézár nevet kaptam. Egy napon leltünk gazdára. Úgy láttam, hogy a két férfi ismeri egymást, de nem igazán érdekelt, mert teljesen lekötött a gazdám tanulmányozása. Most, hogy a Dexit ismerem, már tudom, milyen a normális gazda-kutya kapcsolat. Nos, az enyém nem ilyen volt, nem is részletezem. Durva volt, üvöltözött, sokat piált, irgalmatlanul megdolgoztatott, feltétlenül engedelmeskedő gépet csinált belőlem. Nem lázadoztam, mert a legfontosabbról gondoskodott. Mindig sok, tápláló és finom kaját kaptam. Azt mondogatta, jó erőben kell majd lenned a nagy napon. Aztán eljött a nagy nap. Azt mondta, hogy egy fenevad készül megtámadni a családját, és nekem kell megvédeni őket. Elhittem minden szavát. Örültem, hogy meghálálhatom a sok oktatást és finomságot, amit kaptam. Az utolsó csepp véremig küzdök, mert bármilyen, akkor is ő a gazdám. Elvittek egy porondra, ami körül sok-sok ember ücsörgött. Egy függöny mögött ültem, a gazda mondta, hogy mindjárt meglátom azt, aki neki ártani akar. Egyszerre húzták fel a két függönyt.

Nem tudom, hogy néz ki egy medve, egy vaddisznó, de azt tudom, hogy aki velem szemben volt az Hannibál, a legjobb barátom. Egyszerre hangzott fel a két parancs: Harc! Mi pedig egymásnak estünk. Az idomítás, az emberbe vetett hit felülírt mindent. Iszonyú volt, végül is ő került földre. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a gazdám és a másik férfi röhögve papírdarabokat cserélgetnek, tehát szó sem volt semmilyen veszélyről. Mielőtt elájultam, még láttam, hogy egyenruhások tömege lepi el a sátrat. Egy állatkórházban tértem magamhoz, Hannibál feküdt mellettem. Fehér ruhás emberek járkáltak körülöttünk. Mondták, hogy a bulldog menthetetlen. Egy két napja van hátra, bár fájdalmai nincsenek. Talán még magához tér. A másik felépül, egyedül a bal mellső lába lesz élete végéig bicebóca. Másnap Hannibál felébredt, elmondta, hogy ezt kutyaviadalnak hívják és nagy pénzekben fogadnak. Hannibál csendben elment. Nem tudom mi az a pénz, csak azt tudom, hogy megöltem a legjobb barátomat. Minden ember ellenség. Nem bántok senkit, mert tudom, hogy nem győzhetek, de számomra a kétlábú a legkártékonyabb faj a földön. Egy ideig bent tartottak, aztán az egyik köpenyes felnyalábolt, berakott valamibe, ami láb nélkül is mozgott és elvitt a saját házába, ahol a feleségével élt együtt, aki szintén állatorvos. Ápolt, kedves hangon beszélt, kenegette a sebeimet, de engem nem ver át. Beraktak egy kennelbe, még nem tudtam mozogni, vizet hoztak, mindenféle finomságot tettek elém, takarítottak, de engem nem vernek át. Inni muszáj, de enni nem. Találkozni akarok Hannibállal.

Két nap múlva leült velem szemben a földre és azt mondta:
– Ennek semmi értelme, akkor is táplállak, ha nem akarod. Mit gondolsz a kórházban hogy-hogy nem haltál éhen?
Megértettem, éhezni értelmetlen, de attól még ellenség maradsz.

Bár minimális kutyakaját vettem magamhoz, a kenőcsök és gyógyszerek hatására javult az állapotom. Ettől még az érzelmeim nem változtak. Történt egyszer, hogy kinyílt a kennel ajtaja és beraktak egy hófehér szőrpamacsot.
Csak az emberek ellen viselek hadat, így odavánszorogtam és körbe szaglásztam.

Egy kiscica volt. Bármilyen kérges szívű harcos vagyok, egy ilyen édes kis csöppséget nem bírnék bántani. Ráadásul valami nem stimmelt. Az egyik mellső lába hiányzott. Nem félt, inkább fázott. Ösztönösen odabújt hozzám melegedni.
Ezentúl minden percet együtt töltöttünk. Az egyik nap nagyon siethettek, mert csak lerakták a tálkákat és rohantak tovább. A cica messze volt a tálka tejecskéjétől, szegény nehezen mozgott, így az orrommal odatuszkoltam az edényt a szája elé. Lám, az emberekre még ezt sem lehet rábízni. Muszáj volt többet ennem, mert állandóan figyeltem, és vigyáztam rá.

Előfordult, hogy az árnyékban pihiztem, ő a napon heverészett, amikor lecsapott rá két nagy madár. Azonnal nekik estem, de a vadászat heve már elkapta őket. Nem ijedtek meg. Az egyik belecsípett a sérült lábamba, borzasztóan fájt, másik a karmával belemart a kicsi cica hátába, és el akart vele repülni. Amikor megláttam a vért a fehér bundáján, elborult az agyam. Eszembe jutott, amit tanultam, a fájdalmat pillanatok alatt legyőzni, és cselhez folyamodni. Eldőltem, erre enyhített a csípésén én pedig az egészséges lábammal lekevertem egy irtózatos pofont. Felvijjogott fájdalmában, mire a másik elengedte védencemet és a párja segítségére sietett. Láttam, hogy Hógombóc (így neveztem el a cicát) él, így átadtam magam a harc élvezetének. A madarak későn jöttek rá, hogy harci kutya vagyok. Látszott, nem én vagyok az első kutya, akivel harcolnak, de már tudtam, hogy én leszek az utolsó.

Mire a dokik kiszaladtak, már a két dög ott hevert a hátsó lábaimnál. A két mellsővel a még mindig remegő kis állatkát öleltem át. Mondták, hogy engedjem el, mert le akarják ápolni. El is engedtem, de amikor be akarták vinni a házba, akkor hangosan felmordultam. Tudtam, hogy ők az erősebbek, messziről is el tudnak kábítani, de ez nem érdekelt. A nőnemű doki beszaladt a házba, kihozott ezt-azt, és leguggolt Hógombóc mellé. Gyorsan leápolták, fertőtlenítették a sebeit, és lemosták a bundájáról a vért. Megkönnyebbülve láttam, hogy nincs komoly baj. Hoztak neki tejet, és elmentek.

Én a fejéhez toltam a tálkát. Ez már rendszeresen az én feladatom lett. Jóízűen lefetyelt egy kicsit, aztán hozzám bújt, és elaludt. Még hallottam, amikor arról beszélget a két doki, hogy jó ötlet volt mellém tenni a kis cicát, így elvonták a figyelmemet a múltamról. Megint becsaptak, átvertek. Megint manipuláltak. Végleg végeztem velük.
Csak a kicsiért élek. Hé, Cézár, várj csak. Ha nem ezt művelik veled, akkor Hógombóc most kizsigerelve, holtan feküdne valahol a réten. Most végül is mi van? Az igaz, hogy megint átpaliztak, de ez neked is és a macseknak is a hasznotokra vált. Összezavarodtam. Majd később gondolkodom ezen.

Mivel rendesen táplálkoztunk, így én (a lábamat leszámítva) visszanyertem a régi formámat. Hiányozni kezdtek a régi edzések, fizikai megterhelések, egyáltalán a mozgás. Hógombóc is egyre ügyesebben mozgott három lábbal. Aztán egyszer csak nyitva maradt a kennel ajtaja. Kicsit vártam, de nem záródott be.
Kidugtam a fejem. Sehol senki. Kiléptem. A doki páros arrébb beszélgettek, de ügyet sem vetettek rám. Ezentúl a nappalokat kint töltöttük. Szépen, lassan felfedeztük a kertet. Behívtak a házba is, de én nem mentem. Nem vagyunk olyan jó barátok. Hógombóc egyre bátrabb lett. Amíg én heverésztem, ő elbarangolt ide, oda. A házba is bement.

A szomszéd kutyák mondták, hogy a mi udvarunk a legbiztonságosabb. Híre ment a győzelmemnek. Kiderült, hogy a környék legveszedelmesebb madarait tettem ártalmatlanná. Kis nyuszikat, cicákat, kis kutyákat raboltak el. Amíg a hím lefoglalta a szülőket addig a nőstény elrabolta a kölyköket. Ezen túl minden ragadozó madár és kóbor macska nagy ívben elkerült minket.

Most már a kennel ajtaja éjjel is nyitva volt. Az egyik vasárnap csendjét egy diadalittas ordítás verte fel. A frászt hozta a falura. Én voltam. Hógombócnak először sikerült felmászni egy fára három lábbal. Már tudja, hogy ő más. A környék kutyái jó fejek. Veled, Dexi, szinte azonnal jóban lettem. Eleinte néhány nagyobb testű kutya kihívóan méregetett. Bennem már kihunyt a harci tűz. Erős és jól képzett kutya vagyok, de a lábam miatt nem vagyok teljes harci értékű. Nincs értelme a harcnak, bármelyikünk is győz. Tanultunk pszichológiai hadviselést is. Ez azt jelenti, hogy fenyegető pofákat vágunk, ijesztő hangokat hallatunk. Éreztetjük a másikkal, hogy esélye sincs velünk szemben. Olyan testbeszédet vágunk ki, amitől egy civil kutya infarktust kap. Ez eredményes lett.

Soha többé nem kellett kutyával harcolnom. Emberrel igen. Egy napon megállt egy autó a ház előtt és dudált a sofőr. A férfi doki kiment és megkérdezte mit akar. Akkor láttam, hogy a régi gazdám az. Rosszul mondom, megtagadom, mint gazda, úgy fogom hívni, ahogy a haverjai. Joe. Azért jött, hogy engem elvigyen, mert ő fizetett értem. A doki pénzt vett elő, de Joe kiütötte a kezéből, és nekitámadt. Szegény doki, nem voltak egy súlycsoportban, Joe nagydarab, és bunkó, a doki átlagos testalkatú, és nem agresszív fajta.

Amikor másodszor megütötte, a doki a földre került. Bele akart rúgni, de a lába a számban landolt. Pontosabban a fogaim között. Igyekeztem keskeny rést hagyni köztük. Megszédült a fájdalomtól, eldőlt és teljes súlyával lefejelte az autóját. El is ájult. A doki feljajdult.
– Jaj, kiskutyám mi lesz velünk? Ez közterület, téged elvisznek, engem megbüntetnek. A pénz nem érdekel, de mi lesz velünk nélküled?
Nem igazán értettem, hiszen én csak megvédtem őt. Közterület. Már hallottam valahol.
Megvan! Egyszer Joe és a haverja megvertek valakit Joe háza előtt. Ez közterület, tilos verekedni mondta a haver. De a kertben nem, röhögött fel Joe, behúzták a szerencsétlent a kertbe és ott püfölték tovább.

Megfogtam Joe nadrágja szárát, és elkezdtem behúzni a kertbe. A dokinak leesett és segített nekem. Aztán felhívott valakit. Rövid időn belül megjelentek ugyanazok az egyenruhások, akik a razzián is ott voltak. Kiderült, hogy a doki már régen dolgozik a rendőrségnek. Közben Joe feléledt és hangosan elkezdett üvöltözni, hogy a doki a nyílt utcán ráuszította a kutyáját. A zsaruk lefotóztak mindent, jól látszott, hogy kapun belül vagyunk. Joe tovább hőbörgött, de aztán a háttérből előre lépett egy rendőr. Joe őt ütötte le a razzián hátulról a nagy zavarban és elvette a fegyverét (amit az egyik társa még abban a pillanatban visszaszerzett). Hátulról megragadta Joe gallérját, gyere a fészer mögé, megbeszéljük a fegyvertartás szabályait. Megbeszélték. A lármából ítélve nem palántákat ültettek. A tanfolyam kicsit megviselte Joet, de most már csendben maradt. Alig ment el a járőr kocsi, megérkezett a doki felesége. Elszörnyedve nézte férje arcán a kék foltokat. Átölelte, csókolgatta. Minden rendben? Jól vagy? Mi történt? Nyugi édes, minden rendben, gyere be és mindent elmesélek. Rám nézett, gyere be te is. Ezúttal hallgattam rá. Szépen, kényelmesen leültünk és a doki elmesélt mindent. Közben az asszony lenyugodott, aztán egyre szélesebben mosolyogtak, és én is velük örültem, hogy minden rendben. A végén azt mondta: most már három doktor van a családban. Ezen jót nevettek. Ezt nem értettem, mert én nem tudok gyógyítani. A női doki letérdelt velem szemben és azt mondta, bizony te vagy a harmadik, most már van egy ügyvéd is közöttünk. Olyan boldogan, felszabadultan nevettek, hogy önkéntelenül kapott tőlem egy nyalintást az arcára. Erre kigördült két könnycsepp a szeméből. Egy puszitól miért kell pityeregni? Gondoltam. Azt tudod, hogy ez volt az első puszi, amit tőled kaptunk? Hajaj, olvasott a gondolataimban! Fel kell vennem egy alusisakot, amit valamelyik bulin hordtak. A doki is leült mellénk a földre. Ő is kapott egy puszit. Újra van Gazdám és Gazdim. Az egyik fiú, a másik lány. Hógombóc is előkerült. Teljes volt a család.

De a napnak még nem volt vége. Beesett Lajos bácsi, a falu piása. Fel kellett segíteni, mert tényleg beesett.
– Sok baj van, doktor úr – panaszolta. – Az egyik lábamon lúdtalp, a másikon tyúkszem, az egyik kezemen körömgomba, a másikon egy hatalmas méhcsípés, ráadásul sajog a farkastorkom.

Egyenként próbáltam feldolgozni, amit hallottam. Még életében nem volt térdig érő vízben sem. Kártékony elem, rozsdásodnak a hajók, elsüllyednek a kompok, szétrohad a fa, belefulladnak az emberek, be kéne tiltani a vizet. Ezeket szokta mondani. Akkor minek a lúdtalp, ami úszásra való? Tyúkszeme van. Ha nincs a cipőn luk, akkor hogy lát vele? A méhcsípésre ne panaszkodjon, ő bárhol meg tudja magát vakargatni. A körömgombát nem ismerem. Mire való? Rántani vagy pörköltnek?

A doki alig tudta visszatartani a nevetését.
– Lajos bácsi én állatorvos vagyok – mondta.
– Ezek állati dolgok – válaszolta Lajos bácsi. A Gazda élvezte a helyzetet, komolyan megjegyezte, hogy a körömgomba nem állat. Az öreg meghökkent aztán kivágta. De ezer foggal rágja a körmömet. A feleségemnek darázsdereka van, mégsem megyek vele orvoshoz. Az öreg nézett ki a fejéből, aztán akkorát nevetett, hogy majdnem elvágódott. Büfizett egy akkorát, hogy a kis pók berúgott a sarokban és matyómintás hálót szőtt. Aztán szépen megbeszélték, hogy tulajdonképpen a szomszédba akart menni az emberorvoshoz.

Azóta Cézár, Hógombóc és a két doki boldogságban és harmóniában élnek együtt. A falu kutya társadalma is befogadta őt. Sajnos a lába miatt nem minden játékban tud részt venni. Egy dologról nem hajlandó beszélni, arról a tudásról, amit a harci kutya isiben szerzett. A csapat fiatal tagjai (persze a fiúk) hiába faggatják. Viszont maximálisan segíti őket a fizikai állóképességük növelésében, az erőnlétük fokozásában. Egy kan kutyának a lehető legtökéletesebb izomzatot kell kifejlesztenie. Ezzel az életét is meghosszabbítja. Ez a hitvallása. Ha valaki azt hiszi, hogy elfelejtette a tanultakat az nagyon téved. Egy kölyök vizslával bújócskáztunk, egyszer csak nagyon messziről hallottuk a sírását. Az apjával odarohantunk, aztán ledermedtünk. Egy hústorony állt a kicsivel szemben. Az egyik lukas fogában elfért volna az egész vizslaivadék. Az apával összenéztünk, hogy megtervezzük a kicsi védelmét, amikor hátunk mögül meghallottuk Cézár nyugodt hangját. Nem. Csak ennyit. Nem. Szépen odajött hozzánk, de nem állt mellénk, hogy tudatosítsa a létszámfölényt. Beállt a kölyök és a benga állat közé. Az jóval nagyobb volt nála. Soha nem fogjuk megtudni milyen szellemi párbajt folytattak, alig hallhatóan morogtak, villogó szemeket láttunk, aztán a két erős kan egyszer csak elkezdte csóválni a farkát, és szélesen elvigyorodtak. Picúr, így hívták a hústornyot (fene a gazdája humorát), ritkán jött közénk, de akkor természetesen minden játékban győzött. Nagyon jó összhang alakult ki közte és Cézár között. Egyszer egy őzgida csúszott bele a patakba. A víz nem sodorta el, de a meredek parton nem tudott kimászni. Néhány kutya (akiket a gazdájuk elég rosszul tartott) már nyalogatta a szája szélét, de Picúr és Cézár egyetlen szemvillanására sürgős dolguk akadt a szomszéd faluban. Picúr beugrott a vízbe, a kapálózó állat hasa alá nyúlt az orrával és elkezdte feljebb tolni. A gida néhányszor jól megrúgta, de nem törődött vele. Cézár az ép hátsó lábaival megtámasztotta magát a parton és a harmadik próbálkozásra el tudta kapni a gida grabancát. Most döbbentünk rá micsoda erő van benne. Láttuk, hogy simán boldogul így nem avatkoztunk közbe. Lassan felhúzta az állatkát a partra. Az néhány pillanatig elterülve feküdt aztán felpattant és elszáguldott. Megúszta a pataklátogatást.

Kutya-ember

Elképesztően jóképű srác vagyok. Ezt onnan tudom, hogy a lánykutyák fantasztikusan bódító illatokat árasztanak felém, csak azért, hogy felhívják magukra a kitüntető figyelmemet. Állítólag vannak helyek, ahol egy fiú és egy lány kutya él együtt az emberekkel. Kutyapárnak hívják. Az én környékemen nincs ilyen. Szerintem jobb az agglegényélet. Csak összevesznénk, ki üljön Apa helyére, ha ő kint kertészkedik. Mit nézzünk, a 101 kiskutyát vagy a Lobó a farkast? Hová menjünk sétálni? A patakpartra vagy megnézzük a negyedik szomszéd lánykutya új, frissen nyírt bundáját. Nyaggatna, hogy nincs mit felvennie, amikor elvisszük Anyát és Apát fagyizni.
Azért az ember-kutya kapcsolat nem mindig felhőtlen.

Évente egyszer nagyon nagy veszély fenyegette nemcsak a falkát, hanem az egész falut. Valami csajszit emlegettek. Eszter, megvan, szilveszter. Itt valami tévedés van. Nincs olyan házsártos, vén banya, aki ilyesmikre lenne képes. Órákon át robbanások és villámlások, bárhová nézek. Félelmetes. Udvari kutya barátaim közül többen is megszöktek, árkon-bokron át elmenekültek. Volt, aki soha nem került elő. Én is féltem. Érdekes, Apa és Anya nem. Szerintem nem látják át a veszély nagyságát. Mindegy. Bár én vagyok a legerősebb, időnként egy kis bátorítás nekem sem árt. A kinti ellenség nagyságáról és erejéről semmit sem tudok (ez a legrosszabb), de megnyugtat a jelenlétük. Állandóan hozzá dörgölőzöm valamelyik lábához, rendszeresen vakargatják a fülemet, ha a szörny túl hangos. Tökéletes csapat vagyunk. Egyszer csak megjelent egy árny az udvaron. Na, végre. Ne bujkálj te szemét. Állj ki velem szemtől szemben. Azonnal felpattantam. Még mindig féltem, de a föld legdrágább élőlényeiért az utolsó csepp véremig harcolni fogok. Hála Istennek, vaklárma, csak a fiú utód jött haza. Az emberek bolondok, amikor a szörny a leghangosabb, legbrutálisabb, akkor a kétlábúak összejönnek a nappaliban és ölelkeznek, puszilkodnak (az utódok is), koccintanak, valamit isznak, amitől csillog a szemük. Érdekes, a szörny látogatása előtt mindig egy fa nő ki a nappaliban. Ezen nem gyümölcsök teremnek, hanem műanyag gömböcskék meg csoki. Haszontalan dolgok. Ráadásul tele van odakötözött szentjánosbogárral. Ki akartam őket szabadítani, erre azt mondták lopom a csokit. Rágalom. Bevallom, tavaly ez a tevékenység is előfordult a sok teendőm között, de utána az udvarlátogatás száma ugrásszerűen megnőtt. Így viszont a fa miatt nem lehet kilátni az ablakon. Ez nagyon zavaró. Anya és Apa sűrűn ki szoktak bámulni, hogy megnézzék milyen az idő, most viszont ez nem megy. Nem merték, vagy nem tudták eltávolítani a fát. Nekem kell megoldást találni. Láttam, hogy nem a padlóból nőtt ki, így elvileg mozgásképes. Felszólítottam, hogy fáradjon arrébb, erre elkezdte villogtatni a bogarakat. Ez hadüzenet. Az orrommal egyetlen határozott mozdulattal arrébb toltam. Az eredmény nem maradt el. Nagyon kikaptam. Ez ritka, mint Ikeában a lapra szerelt hóember. Tulajdonképpen ilyen csak egyszer fordult elő, amikor leellenőriztem egy bevásárlószatyor tartalmát. Volt ott minden, nem részletezem, pedig a szoba állapotában alig történt változás. A fa lesodort egy lámpát a falról. Emlék volt, valami Eiffel tornyot ábrázolt. Nagy dolog, eddig eldönthette volna, mi akar lenni, lámpa vagy torony. Most már egyik sem. Aztán jött a könyvespolc. Nem történt nagy baj, hiszen az egyik tartókengyel ott maradt a falon, bár ez kevés volt ahhoz, hogy a könyvek a helyükön maradjanak. A polc alatt lévő asztalka épen megúszta. Na, jó, a rajta lévő cserepes növények egy része a padlón kötött ki. Ez miért baj? Kiszabadultak a börtönükből. Na de azért egy cserép az asztalon maradt. Pont ez lakatlan volt. Van ilyen. Aztán jött a tv. Ez nem esett le a helyéről, csak megdőlt. Mint később kiderült, nem lett semmi baja. Nekem nem hiányozna, mert csal. Múltkor láttam benne egy gyönyörű fehér boxer lányt. Valami nem stimmelt. Szegény génhibás volt, mert nem volt illata. Minek az ilyen tv? A tv a sarkával lelökött egy dobozt a földre. Ebből jöttek a hangok. Eddig. Anyáék nem szerették, mert a beszéd halkabb volt, mint a háttérzaj. Akkor minek másik? Azon a pénzen meg lehetne venni a kisállatbolt egész kirakatát. Erről most lemondhatok. A fa végül a földön kötött ki. Nem rossz eredmény, hiszen így ki lehet látni az ablakon. Még volt esemény, de erről én nem tehetek. A fát a fallal egy vékony, fehér kígyó kötötte össze. A feje kiszabadult és összevissza csapkodott. Kicsit átrendezte az asztalt a szoba közepén, mielőtt lecsillapodott. No problem, mondják a művelt kutyák. Lelökte a szotyihéjjal teli tálkát, az pedig a telefont. Én igazán nem tehetek arról, hogy a vizespohár tartalma pont a telefonon állapodott meg. Egy két napig a csöngése nem fog zavarni senkit. Örülniük kellene. Még egy eredmény: a szentjánosbogaraknak nem kell dolgozniuk. Apa és Anya nem tudom, mit voltak úgy oda. Néhány óra alatt kész lettek a rendrakással. Én a munkák elején kioldalogtam a házból. Bár ehhez hozzájárult az is, hogy Apa tomporon billentett (ugye, milyen finoman, cizelláltan tudok fogalmazni). Egy hétig sajgott. Erre utaltam a nem mindig felhőtlen kapcsolattal. A sajgás minden volt csak nem éppen felhőtlen. Utána szent volt a béke, én is kaptam az ünnepi kajából. Előkerült egy másik telefon és egy hangszóró. Amíg kint voltam, a fa feltápászkodott. Az egyik gömb vigyorogva nézett rám, de én rá se hederítettem. Aztán néhány nap múlva a fa egyszer csak eltűnt. Mégis nekem lett igazam. Az egész hercehurcát meg lehetett volna spórolni, ha már az első napon, amikor bepofátlankodott a házba, határozottan kitiltja Apa vagy Anya. A végső tanulság számomra egyértelmű: a jó mindig elnyeri méltó büntetését.

A bevásárlószatyor története is a segíteni akarásom bizonyítéka. Anya megjött a bevásárlásból, lerakta a szatyrot, és rohant tovább. Valami fenséges illat áradt belőle. Ez nekem új volt. Sokáig kerülgettem. Ilyen még nem volt itt, tehát a falka sem ismeri ezt a kaját. Hadakozott bennem a jó és a rossz. Végül a jó győzött. Jó lesz, ha előbb én tesztelem az újdonságot. Különben is, csak az asztalról tilos falatoznom. Elkezdtem kicsomagolni. Itt kezdődtek a bajok. A hentes három-négy rétegbe csomagolta be. Ha találkozom vele, tuti, hogy oldalba pisilem, de előtte kiiszom a fél kutat. A rossz nyelvek szerint énmiattam lett atombiztosan becsomagolva. Ha ez így van, akkor a teljesítményemet elismerés illeti. Komoly küzdelem volt. Harc közben időnként kicsúszott a mancsaim közül, muszáj volt utána menni. Bejártam a fél házat. Persze nem tudtam mindenre figyelni. A csomagolás darabkái mutatták, hogy merre jártam. Meg persze más is. Egy-két dolog elmozdult a helyéről. Nem minden, a hűtő, a tűzhely, a konyhaszekrény például nem. A padlóváza felborult. Nem tört el. Az orrommal megpróbáltam felállítani, aminek az lett a vége, hogy a nappali minden zugába jutott víz belőle. Pindinek nagyon tetszett, tapicskolt egy kicsit, majd ahogy mászkált a legtávolabbi helység is nedves lett. Beláthatjátok, erről én igazán nem tehetek. Véletlenül meglöktem a konyhaasztalt. Nem borult fel. Az asztal, a rajta lévő néhány tálka igen. A frissen őrölt dió és az előkészített liszt szép mintákat rajzolt a kőre. Legurult két tojás. Én nem tehetek róla, hogy ilyen vékony a héjuk. A végeredmény nagyon látványos lett. Egy tarka bundás maci fej, két nagy sárga szemmel. A szobai asztal sem borult fel. A rajta lévő nagy pohár tartalmát sem én hurcoltam végig a lakáson. Málnaszörp volt, kicsit ragadt. Felborult egy zacskó, amiből valami fehér por hullott ki. Találkozott a vízzel. Utólag hallottam, hogy gipsznek hívják. Végül is mit keresett a nappaliban? Néhány földön lévő cserepes növény megsínylette a velem való találkozást. Lerángattam az ágyról a takarót és eltakartam a romokat. Aztán ott pompázott előttem az illatos, friss husi a maga teljes szépségében. Úgy gondoltam, éppen, hogy csak megkóstolom. A néhány apró módosítás a lakáson bőven megérte azt a mennyei élvezetet, amit az íze okozott. Kicsit összenyálaztam, így muszáj volt még egyet harapni belőle. Könnyű kitalálni: elfogyott. Végül is a küldetést teljesítettem. Ezt a finomságot az emberek is egészen bátran fogyaszthatják. Ekkor lépett be Anya. Az arcán úgy láttam, valami nem tetszik neki. Én kiiszkoltam a lába mellett. Pindi repült utánam, de nem sértődött meg, leült és elégedetten nyalogatta a málnás lábát. A többit nem mesélem el, mert lehet, hogy ezt a történetet hamvas lelkű gyerekek is olvassák.

A barátaim szerint nagyon szerencsés vagyok, mert engem szinte minden nap vittek sétálni. Sokan soha nem tudják meg, milyen fantasztikus érzés a birodalmamtól több száz méterre illatmintákat venni, sarkot, fát megjelölni. Nem ismerik azt az érzést, hogy milyen a patakparton száguldozni és közben figyelni mikor hangzik fel a jól ismert fütty. Megfordulás, fület hátracsapni és visszatépni, mint a szél. Látni a mosolygó arcukat, és bezsebelni a jól megérdemelt simogatást.
Abból is szerencsés vagyok, hogy szobakutya voltam. Az udvariak naponta csak egy két percre látják a falkájukat. Én sok ezer órát voltam velük egy helyiségben, így állandóan éreztem az illatukat, hallottam a hangjukat, figyelhettem, mit csinálnak, és segíthettem nekik, ha elakadtak valamiben (hiszen csak emberek).
Hogy miről lehet annyit beszélgetni, azt nem tudom, mert a négy legfontosabb szó (csont, vacsora, séta, játék) nagyon ritkán hangzott el. Hiába, no, nekünk boxereknek még sok a teendőnk, hogy tökéletes lényeket faragjunk belőlük.
Azért sokat tanultak. Rájöttek, hogy ha vissza akarnak hozatni velünk egy botot, azt előbb el kell dobni. Rájöttek, ha meg akarnak kerestetni velünk egy labdát, azt először el kell dugni.

Apával és Anyával rendszeresen el szoktunk menni kirándulni. Beülünk az autóba, és irány valamerre. Általában fel a hegyekbe. Állítólag ott jobb a levegő. Ez nekem értelmezhetetlen. Nekem ott van jó levegő, ahol ők vannak, és érzem az illatukat. Múltkor bográcsoztunk a kertben, a szél leszorította a füstöt, sírtunk, zokogtunk. Anya azt mondta, menjek be tévézni, a kedvenc filmem megy. Én soha, nincs az, az Isten, hogy ott hagyjam őket. Valamit nem értek. Elment a házunk mellett egy motoros társaság. Ugyanolyan bogrács volt a fejükön, mint amiben anya főzött, kicsit talán kisebb. Hogy-hogy nem folyik a nyakukba a krumpli, a hús, a paprikás lé?

Negró

Mindegy, irány Visegrád. Útközben megálltunk egy autós pihenőben. Itt kezdődött a kaland, ami komoly változást hozott az életünkben jó néhány napra. Ahogy Anyáék elmentek a kis házba elintézni a fontos dolgokat, úgy én is arrébb vonultam jó néhány méterre egy csendes helyre. Épp végeztem, amikor láttam, hogy egy autó lassít a parkoló mellett. Kinyílik a jobb első ajtó, megjelenik két női láb, majd két női kéz és kirak, vagy inkább kidob egy fekete gombolyagot. Halk gyereksírást is hallottam. Az ajtó becsapódott, az autó csikorgó kerekekkel eltűzött. Még láttam, hogy négy kisgyerek tenyér és két kicsi, síró arc tapad a hátsó üvegre. Közelebb óvatoskodtam, megmozdult. Egy ici-pici fekete kölyökkutyus. Nem ijedt meg, biztos azt hiszi, ez valamilyen játék. Rám nézett aztán néhányszor körbefordult, keresve a játszópajtásait. Nem szabad ámítani, barátkozó hangon megszólítottam. Kicsi barátom, nem jönnek vissza. De igen, máskor is szoktunk bújócskázni. Hidd el, hogy nem, nagyon sajnálom. Nincs más, velem kell jönnöd, itt nem maradhatsz. Nem megyek. Egyet léptem feléje, ő elkezdett hátrálni. Ha elmegyek, nem találnak rám.

Még egy lépést tettem, erre ő is. Gyorsan leálltam. Kérlek, maradj itt, ne menj sehová, mindjárt jövök. Ha én nem tudom Anyáékhoz vinni, Anyát kell idehozni. Hmm, hmm. Furcsa lenne, hogy megragadom a nyakánál fogva, keze, lába a földig lóg, áttrappolok vele a parkolón, Apa pedig egy villáskulccsal üldöz.

Visszamentem hozzájuk, éppen egy térképet tanulmányoztak. Megbökdöstem őket, aztán elindultam a kicsi felé. Semmi. Még egy-két kísérlet, de csak felbosszantottam őket. Anya lerakta a tálkámat finom husival, de nem nyúltam hozzá. Ez a kutya beteg? Kérdezgették. Ajjaj, gyorsan két-három falás. Erre megnyugodtak, és újra a térkép fölé hajoltak. Én elkezdtem tologatni a tálkát a csöppség felé. Elég lármás művelet volt, erre felfigyeltek. Felálltak, kíváncsiak lettek, mit művel ez az eb. Én felgyorsultam, most már minden ellenkezés nélkül követtek. Ahogy meglátták az apróságot, Anya önkéntelenül elindult felé, majd le is állt, mert a kicsi újra hátrálni kezdett. Letérdelt vele szemben, megnyugtató hangon beszélt hozzá, és kinyújtotta a tenyerét, amire néhány apró husit tett. A kicsi egy ideig bizalmatlanul nézte, aztán győzött a kíváncsiság. Bekapta az első falatot. Ízlett neki (Anya tudja, mi kell nekem).

Amikor a másodikat rágcsálta, hirtelen elkaptam a grabancát. Nem volt más választás. Ha beszalad a bozótosba, még én sem tudom megfogni. Óvatosan Anya tenyerébe tettem, ő gyengéden, de határozottan magához ölelte, nem volt esély a szökésre. Persze felsírt, ezen nem tudunk segíteni. Eltart egy darabig, amíg elfogadja az új helyzetet. Közben Apa alaposan körülnézett. Semmilyen élőlényt nem talált. Sem embereket, sem esetleges kutyus szülőket. Elővettek egy kicsi dobozt, alaposan kibélelték reklámújsággal a kiskutya balesetek miatt, és irány a hegy. Végtelenül büszke voltam rájuk. Eszükbe sem jutott, hogy ott hagyják. Útközben egyszer rám jött a frász. Bekanyarodtunk egy parkolóba, ahol ismerős autót pillantottam meg. A két ismert lábhoz egy jól öltözött fiatal nő, egy jól szituált pasi és két kis gyerek tartozott, még mindig hüppögtek. Az apróság nem tudja, hogy már messze vagyunk onnan, ahol kirakták. Ha meglátja őket, azt hiszi, hogy érte jöttek vissza. Mit tegyek? Egészen vad gondolatok cikáztak a fejemben. Ha a kis fekete odaszalad hozzájuk, a többi ember előtt a gazdáék nem merik megtagadni, de aztán biztos, hogy újra megszabadulnak tőle. Később mesélte, hogy a felnőttek sohasem szerették. Végül is megúsztam, hogy esetleg butaságot csináljak, Anya kidobott egy zacskó szemetet és gurultunk tovább. Persze ő volt az egyetlen beszédtéma. Abban egyetértettek, hogy nem tarthatják meg.
– Gazdit kell keresnünk ennek a kis hormonzavaros negrónak – mondta Apa. Anya felnevetett, Apa te zseni vagy, ezennel meg is keresztelted. Végigvették az ismerősöket, szomszédokat, de egyelőre nem találtak senkit. Anya megnyugtató simogatásának hatására a megkeresztelt békésen aludt.

Nekem már volt egy jelöltem, Lajos bácsi. Néhány hete örökbe fogadott egy hófehér, gyönyörű kis cicát. Imádták egymást. Lajos bácsi leállt a piával. Hozzá kell tenni, hogy meló közben mindig tiszta volt. Mindenhová elkísérte, a boltba vagy éppen a munkába, ha valaki elhívta kijavítani vagy építeni valamit. Az öreg nagyon tehetséges asztalos szaki. A cica tudta, hogy ilyenkor csendben és nyugton kell maradni. Lajos bácsi lerakta egy biztonságos helyre, ahonnan el nem mozdult volna. Sohasem volt láb alatt. Tökéletes pár voltak, aztán a cica eltűnt. Lajos bácsi összeroskadt. Tűvé tette a környéket, ezer embert megkérdezett, sehol semmi. Szóval én őrá gondoltam. Közben megérkeztünk a hegy lábához. Az világos volt, hogy a szokásos túrát most nem tudjuk megtenni. A kocsiban nem fogjuk otthagyni, de hogyan vigyék, mindkettőnek van csomagja. Egy nagy tábla lovas túrát hirdetett. Odamentem és a lovas képet elkezdtem az orrommal böködni. Anya mosolygott, még egy zseni. Néhány pókkal felkötöm a dobozt Dexi hátára, mondta Apa. Elővett pár gumi kötelet. Az nem pók, gondoltam. A pók az egy bogár. Nyolc lábbal pöffeszkedik a sarokban, miközben évekig meg sem mozdul. Minek neki nyolc láb? Nyolc. Megesz a sárga irigység. Nekem kellene. Ha elfárad négy, akkor felcsatolom a hátamra és jöhet a másik négy. Apa nagyon ügyes. A doboz biztonságosan felkerült a hátamra és elindultunk. Az utasom eleinte nem merte kidugni a fejét. Aztán persze győzött a kíváncsiság. A két mellső lábával megkapaszkodott a doboz szélében. Hamar megtetszett neki a dolog. Nem mozog a lába, autóban sem ül, mégis halad előre. Érdeklődve szemlélte a világot. Biztos, hogy egy lakáson meg az utcán kívül mást nem nagyon látott. A lepkék, a madarak, a rengeteg zöld növény, mind-mind újdonság, és ami a legfontosabb, a két felnőtt kétlábú folyamatos figyelme, feléje áradó érdeklődése, szeretete. Anya sok-sok képet csinált rólunk, de nem csak ő. Mindenki megbámult és fotózott minket, akivel csak találkoztunk. Négylábú csodálónk is akadt. Egy ló elporoszkált mellettünk a lovasával. Amikor meglátott minket elismerően nyerített. Nekem is ilyesmi kellene, ez a szerencsétlen folyton leesik a hátamról, pedig már nagyon lelassultam. Egy reumás csiga leelőzött a kanyarban. Kis védencem közben teljesen megváltozott. Néhány órája egy autóból úgy dobták ki, mint egy használt poharat, most pedig olyan fensőbbséggel néz körbe, mint egy indiai maharadzsa az elefántja hátáról, aki felméri a birodalmát. Imádom. Csodás kis lény, hogy lehet csak úgy kivágni? Nagyon jó kirándulás volt. El is fáradtunk. Hazafelé még beugrottunk egy kisállat boltba, Negrónak ezt-azt venni. Otthon Apáék gyorsan összedobtak egy karámfélét, Anya óvodának hívta (nekem is volt). Átestünk a szokásos kullancsvizsgálaton. Anya bekapcsolta a számítógépet, megnézte egy térképen merre jártunk. Egyszer csak felnevetett.
– Nézd, Dexi, fent vagy az interneten.
Ijedten néztem körbe, hol vagyok, lent állok a nappali közepén. Voltam már fenn dombon, hegyen, kölyök koromban a kerti asztal közepén, de az interneten még soha. Olyan angolosan hangzik. Ez valami bútor? Anya a kínai bútorokat kedveli. Hoked li, sám li, ezek kerülnek elő ablakpucoláskor. Aztán megláttam kis expedíciónkat a monitoron. Ez monitor, nem internet, nem baj. Jó jel, ha Apa vagy Anya elindul feléje, elkezdi csóválni a farkát. Pindi fenntartásokkal fogadta, remélem, megváltozik. Emlékszem, először nekem sem örült. Kiosztott egy-két maflást. Szigorú volt, de amikor (fél éves lehettem) megbetegedtem, nagyon aggódott.

Negróval másnap állatdokihoz menetel, meg a szokásos papírmunka. Apáék elkezdtek gazdit keresni. Én már kiterveltem, hogy kellene Lajos bácsit bevonni ebbe a dologba. Az udvaron volt néhány öreg kerti bútor, még az előző tulaj hagyta itt. Nagyon szép egyedi darabok voltak, Anyáék nem akarták kidobni, de a felújításuk valamiért mindig elmaradt. Elkezdtem felgyorsítani a természet munkáját. Kicsit rágcsáltam itt-ott, kicsit ugráltam rajta, végül a természet és Dexi vasfoga megtette hatását. Az egyik jól sikerült ugrásom hatására az asztal összedőlt. Sajnos elég hangos művelet volt, Apa odarohant és így lebuktam.

Egy ideig mellőztem néhány kedvenc ülő testtartásomat. Nem baj, Lajos bácsi két nap múlva megjelent. Még mindig szomorú volt, de csak én tudtam, miért. A pasik nekiláttak melózni, vagy két órát fúrtak-faragtak, aztán leültek a teraszasztalhoz. Anya hozott üdítőt, és főzött egy finom kávét. Csupa érdektelen dologról beszélgettek, gázszámla meg a kenyér ára meg ilyenek. Az izgalmas témákat hanyagolták. Új, piros, zacskós kutyatáp érkezett a kisállat boltba, meg illatos plüssmaci. Mindegy. Eljött az én időm.

Besomfordáltam a házba, nyakon ragadtam a szuszókáló internet hőst, kivittem a teraszra és felraktam Lajos bácsi mellé az asztalra. Apa és Anya megütközve néztek rám, de amikor meglátták az öreg ellágyuló tekintetét, visszanyelték, amit mondani akartak. Lajos bá lassan kinyújtotta a kezét. Negró megijedt, hátrálni kezdett, kicsit be is pisilt. Hajjaj, hogy lesz ebből barátság. Lajos bá büfizett egyet. Ez egy komoly hangjelenséggel járó jelentéktelen, veszélytelen valaminek a következménye. A dokik nem tudnak segíteni rajta. A falu már régen megszokta, észre sem veszi. Negrónak kikerekedett a szeme. Jött még egy. Negró elvigyorodott, de úgy, hogy kétszer körbeért a szája. Odadörgölődzött Lajos bácsi kezéhez. Óriási kő esett le a szívemről. A kávé persze kiömlött. Az öreg kávésan issza a cukrot, így a kutymó azonnal lefetyelni kezdte. Anya a semmiből elővarázsolt egy törlőruhát és eltávolított minden oda nem illő folyadékot az asztalról. A kávézó gyors bezárása nem érdekelte Negrót, őt Lajos bácsi érdekelte. Anya és Apa összenéztek, boldogan villant a szemük. Negró behunyt szemmel élvezte a simit. A pasik dolgoztak tovább, Negró csodálta új barátját, Anya pedig kerített egy nagy dobozt. Beletette Negró kedvenc kispárnáját, plüssnyusziját, labdáját. Írt néhány sort az oltásokról, a kedvenc kajáiról, játék szokásairól.

Amikor a férfiak végeztek, ittak még egy üdítőt, és anya egy egyszerű mozdulattal Lajos bá kezébe nyomta a dobozt, majd beletette Negrót.
– Gratulálok, kutyatulajdonos lettél.
– Ezt komolyan gondoljátok, gyerekek?
– Nálad csodásabb gazdit nem tudnánk találni neki.
– Mennyivel tartozom érte?
– Semmivel, nekünk tökéletesen elég, hogy nagyon jó helye lesz.
– Köszönöm, köszönöm. Az a minimum, hogy a melóért nem kérek semmit. Ígérem, nagyon jó gazdi leszek.

Közben egy ritmikus zajra lettünk figyelmesek. Egy dob szólt. Egész jó dob szólót élveztünk. Negró farka püfölte a doboz oldalát. Én óvatosan a számba vettem egy kávéskanalat és az asztal szélét kezdtem ütögetni. Egész jó, mondhatni ütős együttes vagyunk. Voltunk, mert, Apa szúrós szemmel kezdett el méregetni.
– Most menj, Lajos bá, mert mindjárt elbőgöm magam – mondta Anya. Még egy búcsú simi, és elmentek. Anya odafordult Apához, milyen szerencse, hogy most ment tönkre az a lóca, így el kellett hívni Lajos bácsit. Én köhintettem egyet, majd tüntetően elfordítottam a fejem, de a szemem sarkából hamiskásan visszanéztem. Volt nagy nevetés, Apa bocsánatot kért a testi dorgálásért. Nem volt harag, hiszen nem tudhatta, mi miért történik.

Hiányozni fog, bár tudom, hogy rendszeresen látni fogjuk. Mindig szeretettel gondolt ránk. Amikor hatalmas és büszke felnőtt lett, az egész faluból csak Anyának és Apának engedte meg a közeledést. Csak őket és Lajos bát halmozta el puszikkal. Még Lajos bá rokonaival sem tett kivételt. Ezen túl a séták rendszeresen arra történtek, ahol laktak. Az elköltözés után pár nappal már meg is látogattuk. Boldogok voltak, csak úgy ragyogtak. Negró mesélte, hogy csodásan érzi magát, de az esték szomorúak és még ő sem tudja mindig felvidítani a gazdit. Ilyenkor a kicsi cicáról mesél. Egyik kedvenc játékuk volt, este, amikor Lajos bá betakarózott, a kicsi a lábánál bebújt a takaró alá és a nyakánál jött ki. Odabújt az állához és így aludtak. Meg sem próbálom utánozni, mert ezt az édes kis élményt senki és semmi nem tudja pótolni. Illúzióromboló lenne. Lajos bácsi kedélye állandóan hullámzott. Az egyik percben arra gondolt, hogy a cica eltévedt, de jó emberek találták meg és boldog. Aztán arra, hogy ellopták, és rosszul bánnak vele, éheztetik, beteg. Az is lehet, hogy közlekedési baleset érte.

Megígértem Negrónak, hogy a kutyacsapat körbenéz, nyomozgat egy kicsit. A barátaim lelkesen támogatták az ötletemet. Mozgósítottunk mindenkit. A riadólánc beindult. Egyre távolabbi kutyák is bekapcsolódtak. A faluban máshol is vannak kutymó baráti körök. Ők is jelezték részvételüket a keresésben. Sajnos semmi eredmény. Letörten heverésztem, Pindi megkérdezte mi a baj. Elmondtam neki, erre jól lehordott, miért nem szóltam előbb. Először is cicáról van szó, másodszor a macskák előtt egy kerítés nem akadály, sokkal messzebb eljutnak. Tökéletesen igaza van. A kutyák és a macskák ideiglenes szövetséget kötöttek. Felfüggesztünk minden ellenséges tevékenységet, amíg ennek a dolognak a végére nem járunk. A macsekok is gőzerővel elindultak.

Az ő keresésük sikerrel járt, nagyon, nagyon szomorú sikerrel. Egy cica mama elmesélte, mit látott. Ez a cica az ő kölykeivel szokott játszani. Kigurult a labda az utcára, a kölyök utána. Jött egy autó, így rákiáltott, állj. A macsek azonnal meg is állt, körülbelül egy méterre az úttól. A sofőr gurult tovább, sőt jobbra tekerte a kormányt és elütötte a kicsi állatot. Egy halk koppanás és ment tovább. A cicamama odarohant, a kicsi fején egy nagy seb, azonnal meghalt. A cicamama a típust nem tudta leírni, de arra határozottan emlékezett, hogy a kocsi hátuljára egy nagy sárkány volt festve. Pondrasek, kiáltott fel két kutya is. A domb tetején lakott, és közutálatnak örvendett. A falusiak csak Pondrónak hívták. A nyomozati rész lezárult. Gyilkosság történt. A tettes is megvan, Pondrasek. Néhány fiatalabb, vérmesebb társunk vért kívánt. Nem kétséges, Cézár vagy Picúr néhány pillanat alatt megszabadítaná a kínjaitól. Mármint a környezetét azoktól a kínoktól, amit a tetűláda elviselése okoz. De mi nem bántjuk az embert, csak akkor, ha a falkánkat vagy minket támad. Azonnal felmerült egy kérdés, a megszerzett ismereteket közöljük-e Lajos bácsival. Mi a jobb? Tudni a biztos rosszat, vagy reménykedni abban, hogy minden rendben van, és erről valamikor hallani is fogunk. Nem tudtuk eldönteni. Mi csak kutyák vagyunk. Egy ilyen kérdés még egy embert is elgondolkodtat. Végül egy héttel elodáztuk a kérdést. Negrónak figyelnie kell, és majd beszámol nekünk. Néhány nap múlva közölte velünk, hogy az öreg hangulata nem változott. Sajnos meg kell tudnia az igazságot, de nem a teljeset. Maga a gyilkosság titok marad. Semmi értelme, hogy valami butaságot csináljon. A kicsi Negróra megint komoly feladatot bíztunk. A sétát arra kell irányítania, ahol a cicus meghalt. Lajos bá mindenhol kérdezősködik, biztos ott is, hátha talál valakit, aki tud segíteni. Már az első alkalmat siker koronázta. Egy néni emlékezett arra, hogy a harmadik szomszédja eltemetett egy elgázolt kiscicát. Megtalálták az úriembert, elmondta, hogy egy ici-pici macsek súlyos fejsebbel, holtan feküdt az út szélén. Azonnal eltemette, mert nem akarta, hogy a környék kicsi gyerekei meglássák. Betette egy zsákba, majd egy kicsi faládába. Lajos bácsi megkérdezte, hogy másnap elviheti-e. Persze, volt a válasz. Másnap eljött érte és a kertje végében örök nyugalomba helyezte. Negró elmondta, hogy Lajos bácsi lelke megnyugodott. Szép lassan beletörődött a megváltoztathatatlanba. Most már teljes erővel a bosszúra tudtunk koncentrálni. Váratlanul, Pindinek és a véletlennek köszönhetően fontos szövetségesekre tettünk szert. A madarakra. Pindi békésen napozgatott, amikor éktelen csivitelésre lett figyelmes. Egy fióka kiesett a fészkéből. Odament hozzá. Szárnya, lába mozgott, tehát csak megütötte magát. Az első gondolat a szokásos, elviszi Anyának ajándékba. Eszébe jutott, hogy ebből mindig balhé lett. Kajának kevés, tiszta csontkollekció. A rigópár izgatottan leste mi lesz. Pindi vigyázva a szájába vette, felmászott vele a fára és óvatosan beleejtette egy üres fészekbe. A szülők kicsit vártak, aztán odarepültek, boldogan látták, hogy az ijedtségen kívül más baj nincs, ezen túl két fészekbe jártak etetni. Két nap múlva a rigópár (persze tisztes távolból) megköszönte a segítséget. A rigó mama (végül is ő is csajszi) kíváncsiskodni kezdett. Mi ez a nagy mozgás a négylábúak között. Pindi elmesélt mindent. A madarak felháborodva hallgatták a történetet. Két megjegyzésük volt. A papa azonnal felajánlotta az ő és barátai segítségét. Ez végül is sokkal szélesebb támogatás lett. A mama elmesélte, hogy tanúja volt Lajos bácsi és a kicsi találkozásának. Lajos bácsi nemrég veszítette el a feleségét, elég sűrűn eljárt a közeli kocsmába. A kocsma előtt állt egy bicikli, aminek a csomagtartójára egy kosarat erősítettek. Négy-öt kiscica kukucskált ki belőle. Bent kiderült, hogy az öreg egyik haverjáé. A mamájuk meghalt, én nem tudok mit kezdeni velük. Viszem a piacra, eladom vagy elajándékozom őket, azzal elment. Amikor Lajos bá kiment a fröccsöntő műhelyből, látta, hogy egy leheletnyi pamacs sírdogál a biciklije mellett. Kimászott vagy kiesett a kosárból. Felemelte és a tenyerébe fektette. A sírás azonnal abbamaradt. Két tágra nyílt szem bámult rá. Hogy fér el két ilyen hatalmas szem egy ilyen kicsi fejben. Ezt hívják úgy, hogy szerelem első látásra. Eszébe sem jutott a barátja után tekerni. Hazahajtott. Első útja az állatdokihoz vezetett.
– Teljesen egészséges, eddig jó kezekben volt – mondta a doki. Ránézett Lajos bára, és hozzátette:
– Látom ezután is így marad. A rigópapa betartotta ígéretét. Sőt a hír eljutott egy tapasztalt, öreg rigóhoz is, aki kézbevette (ezt majd egyszer átfogalmazom) a dolgokat. Komoly tekintélye volt a szárnyasok között. Mivel egy nyugdíjas katonatiszt kertjében lakott, így katonai szervezeteket hozott létre. Voltak a felderítők, itt a verebek alkották a derékhadat. Aztán voltak a könnyű- és a nehéz bombázók. A galambok, illetve a varjak, szarkák. A precíziós lövészek magját a fecskék alkották. A ragadozók nem csatlakoztak a szövetséghez, ami érthető is, hiszen természetes táplálékuk a kölyök állat. Az eset őket is felháborította így megígérték, hogy a hadjárat ideje alatt nem fognak vadászni sem a madarakra, sem nyuszikra, cicákra, sem kis kutyákra. A kutya-macska szövetség a meg nem támadási szerződést kiterjesztette a madarakra is, így minden energiát a bosszúállásra tudtunk fordítani.

Ha tetszik ez a novella, ne felejtsd el csillaggal értékelni, vagy hozzászólásban elmondani a véleményed!