Dexter

Dexter

Drága Anya és Apa

A Nagy Boxer Isten nagyon szigorú. 9-10 évnél többet nem tartózkodhatunk egy családnál, mert a boxerek tudására és szakértelmére sok helyen szükség van.
Nem szeretek búcsúzkodni, ezért hagytalak el benneteket ilyen gyorsan, de így, utólag (a Tesón keresztül) elmondanék néhány gondolatot. Azért neki, mert Ő jobban ráér jegyzetelni.

Kölyök

Ahogy megláttalak benneteket azonnal eldőlt, hogy kiválasztalak, és megtartalak titeket. Amikor Apa (később lett Apa, akkor a Szülőmami és Szülőpapi azt mondta Ő a Gazdi, de a családban mindenki Apának szólította) először vett a karjaiba nagyon jó illata volt és végtelen nyugalom és biztonságérzés lett úrrá rajtam.
Mint amikor Szülőpapi villámló tekintettel mindenkit elzavart a kennelünktől.

A másik kétlábúnak nagyon kellemes és finom illata volt. Sugárzott róla a gondoskodás és az odaadás. Ő Anya. Ő vigasztalt, ha kicsit nyafogtam, ha a cica megpofozott, ha valamim fájt. Ő volt velem a legtöbbet. Ő készítette mindenki számára a nap fénypontját, a vacsorát. Olyan volt a karjaiban, mint amikor Szülőmami megvacsoráztatott minket, és odabújtunk a jó meleg bundájához szunyókálni.

Búcsúzóul Szülőmami a cicákról adott használati utasítást, Szülőpapi pedig a pórázról. Két fajta cica van, az idegen és a családhoz tartozó. A családhoz tartozót nem bántjuk, ha felnőtt cica, akkor eleinte lesznek problémák, majd megszokjátok egymást, ha kölyök, akkor nagyon mókás barátságok kötődnek. Ha idegen, és valami baleset éri, hát megcsúszott a jégen, leesett a fáról vagy valami hasonló. A póráz nagyon fontos eszköz. Majd látni fogom, hogy mindig a kutya van elöl. Séta után a kutya ezzel vezeti haza az embert, hogy el ne tévedjen (olyan esetlen szegény).

Elbúcsúztam tőlük, és irány az ismeretlen. Eszemben sem volt félni. Nagyon sokszor elhangzott egy szó: Dexter. Hurrá, ez az Én nevem. Hiába vagyok kicsi, most már egyenjogú tagja vagyok a világ legdrágább, legcsodálatosabb falkájának.

Gyorsan kiderült, hogy szükségetek van rám. Egy fenevad tartózkodott a nappaliban, de csak én ismertem fel az igazi veszélyt. Ti mérőszalagnak hívtátok, de a valóságban egy nagyon veszélyes lény volt. A bátor fellépésemnek és az öblös hangomnak köszönhetően teljesen ledermedt, még a farkát sem merte megmozdítani. El is tűnt, nem láttuk többé. Anya szerint azért, mert Apa egy trehány disznó és elhagyta valahol, csak én tudom az igazságot, elbujdosott a félelemtől.
Anya szerint a hangom csak vékony vinnyogás, pedig már elmúltam 6 hetes. Nem tudja, mi az igazán elrettentő, férfias üvöltés.

Kicsit később beteg lettem, alig tudtam mozogni. Véletlenül pont ugyanekkor ti nagyon szomorúak voltatok. Anya pityergett is. Nagy nehezen odavánszorogtam hozzá, és megnyalogattam az arcát, meg a kezét. El is mosolyodott. Meggyógyítottam őket. Mi lenne veletek boxer nélkül?
A falkámnak öt állandó tagja volt és a Tesó, aki időnként megjelent. A két Utód eleinte sokat játszott velem, aztán 14-15 éves korukban bevonultak a szobájukba, évente jó, ha egyszer kijöttek. Volt egy cica is. Bár ősellenség, de mivel Anya és Apa nagyon szerették, így természetesen a falkám teljes jogú tagja lehetett.
Igaza volt Szülőmaminak. A falkatagság felülír minden előítéletet. Mivel én vagyok a legerősebb, így érte is bárkivel felvenném a harcot (a többi macska élete végéig megemleget, és nem hiszem, hogy baráti hangon).
Amikor összebarátkoztunk, Pindi elmesélte pici korát és azt, hogy került ide.
Átadom a szót.

Pindi
(Ezt a fejezetet Anya jegyezte le)

Sziasztok, én Pindi vagyok, becsületes nevem Pindúr.
Jól kezdődik, ugyanis az “úr” szócska talán nem illik a nevemhez, mert én lánykának születtem … .
Egy szééépnek nem mondható tavaszi napon láttam meg a nagyvilágot.

Emlékszem, esett az eső, és nagyon hideg volt. Szülőanyám egy dobozban hozott világra minket. Sződliget határában az egyik oldalon a vasút, a másik oldalon a nagy autóút kivezetője között helyezkedik el a kiserdő, ahol megszülettem negyedmagammal. A dobozka nem volt valami fényes otthon, de éppen megfelelt az akkori kívánalmaknak. Na, szóval, megszülettem, és velem együtt még 3 tesó is meglátta aznap a napvilágot. Hideg idő volt, és nemsokára az eső is eleredt, így hát jó szülőanyánk azt se tudta, hogyan takargasson minket, meg ne fázzunk. De ahogy a jó testvérekhez illik, mi összebújtunk és finom meleg tejecskét szopizva nem is éreztük a zord időjárás vasfogát. Teltek-múltak a napok, egyik reggel arra ébredtem, hogy valami homályos meleg valami lefetyeli épp az orrom tetejét.

Minden erőmmel próbáltam összpontosítani, és lassan-lassan derengeni és élesedni kezdett a félhomály körülöttem. Kinyíltak a szemeim végre és láttam, ahogy anyukám a finom meleg nyelvével az orrom tetejét nyaldossa. “Már megint maszatos vagy” mormogta, miközben súrolt erőteljesen. Én boldog voltam, mert a kiscicák bizony tisztán érzik magukat a legboldogabbnak. Miután a fürdés véget ért, megcsodáltam a körülöttem lévő tesókat is. Az egyik egy fekete fiú, őt Falánknak nevezte el a Mamánk, mert az étkezések után mindig repetázott egy cseppet. Aztán a lánytesó Folti, akinek háromféle színből volt a bundája. Cirmos, az öcsi, aki szürke csíkos kiscicának született, és végül én, Hópihe.

Hogy miért hívott a Mamám Hópihének? Mert sokkal kisebb voltam, mint a testvéreim, és hófehér bundával születtem. Mi négyen nagyon jó testvérek voltunk.
Rengeteget játszottunk együtt, a birkózás, a Mamánk farkával való hancúrozás és a bogarászás volt a kedvenc időtöltésünk. Amikor kisütött a napocska, és a bundácskánkat melegítette, elnyújtóztunk a meleg pázsiton, az erdő szélén, és süttettük a pocakunkat. Mamánk délidő tájt elment a faluba élelemért. Ez nagy rizikó volt mindig, mert a kiserdő és a falu között egy kétvágányos sínpár húzódott, amitől mi kiscicák nagyon féltünk. Jó anyánk arra tanított, ha jön a zajos hangos vaskerekű, minél messzebbre fussunk. Nagyon veszélyes volt, mert ahogy a Mami történeteiből kiderült, sok-sok kóbor macska életét követelte már ez a hosszú gépállat. Nincs kegyelem, ha jön, futni kell. Így aztán nagyon nagy izgalommal vártuk Anyánkat minden egyes alkalommal, amikor a faluba ment. Ha jó napja volt, akkor mindig meglepetésekkel tért vissza közénk. Hol egy sülthús-darabot hozott, vagy alkalmanként alutasakost is, ha talált, (ez ritkán volt a vacsora) de olyan is adódott, hogy sajnos üresen jött, mivel nem talált a fogunkra valót.

Ilyenkor a kiserdőben bogarásztunk, vadásztunk magunknak.
Történt egy napon, hogy a nagy bogarászás közepette észrevettem egy érdekes élőlényt. Egy faágon ücsörgött és engem nézett. Anyánk az erdő szélén, a tisztáson süttette a hasát, és szunyókált. A testvéreim pedig szokásukhoz híven birkóztak mellette. Én egy kicsit távolabb merészkedtem és onnan figyeltem, lestem a nagy valami vajon mikor mászik majd le a fáról. Szárnya volt és kampós csőre, félelmetes szemeivel pásztázta a kiserdő szélét a tisztás mellett.

Időnként rám pislantott sárga szemeivel, mondanom sem kell a vér megfagyott az ereimben a félelemtől. Egyszer csak huss, felemelkedett a levegőben és a fejem felett nem sokkal elsuhanva rácsapott a réten egy kis pocokra. Félelmetes volt nagyon. A testvéreim szétugrottak, és futottak az erdőbe, ahogy a Mamánk tanította. Futottam én is, mert nem tudtam, hogy talán engem is megtámad-e majd a fenevad. Anyánk mély álmából ébredt, és amint meglátta, rögtön tudta, hogy az öreg rétisas csapott le zsákmányára mellette a pázsiton. Mivel nem tudta, mi várható, és hirtelen azt sem tudta mi hol vagyunk, szembefordult az öreg sassal, és támadó pozícióra váltott. Mi mind a négyen reszketve, összebújva néztük, ahogy Jó anyánk a sas ellen fordul a mi védelmünkben. A madár talán azt hihette, hogy az öreg macskának az Ő ebédjére fáj a foga, mert felé fordult és a karmai közé vette zsákmányát. Veszélyes, sárga szemeivel Anyánkat követte. Amint közelebb ért, a nagy szárnyait kiterjesztette és rávágott a Mamánkra a kampós csőrével. Fájdalmas nyávogást hallottunk és láttuk, ahogy Anyánk elugrik.

Aztán még egy csapás, és még egy. Egyszer csak a nagy madár fölszállott és a karmai között lévő kis zsákmányával elrepült a magasba. Mi vártunk egy keveset és odaszaladtunk Édesanyánkhoz. Ott feküdt a tisztás szélén, mindenhol vér volt körülötte. A közelébe mentünk mind a négyen és körben állva szólongattuk. Magához tért, de csak ennyit mondott:
“- Ha boldogok szeretnétek lenni, az emberek közelében kell élnetek. Válasszatok egy gazdát magatoknak és szeressétek Őt a végtelenségig. A gazda lesz az új Anyukátok vagy Apukátok, aki élelmet és otthont biztosít a szeretetekért cserébe. Legyetek hozzá hűségesek, és jóban-rosszban álljatok ki mellette. “Miután ezt elmondta elaludt örökre. Nagyon elszomorodtunk, és megígértük egymásnak, hogy ha felnövünk, megkeressük azt a nagy madarat és ellátjuk majd a baját mindannyian….
Így maradtunk mi négyen egyedül az erdőben. Nem kellett már vacsora, visszamentünk a dobozunkhoz és reszketve, összebújva aludtunk el. Másnap reggel hangoskodásra ébredtünk. Nem tudtuk a zajok mitől származnak, és honnan is jönnek biztosan, de mivel féltünk, úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a jó meleg dobozunkat és az ellenkező irányba indultunk. Mentünk, ballagtunk egymás után, elől Cirmos, utána Falánk, aztán Folti és végül én zártam a sort. Mentünk, mendegéltünk amíg egyszer csak szétnyílt az erdő előttünk és megláttuk a két sínpárt. Nem volt rajta a nagy Vaskerekű szörnyeteg, csendes volt körülötte minden. Viszont a sínek szélén emberek álltak és beszélgettek. Mi sorban megálltunk és figyelni kezdtük az embereket. A Mamánk azt mondta, hogy az emberektől nem kell félni, egyszer Ők lesznek majd a pótszüleink, így aztán felbátorodva a peronra léptünk.

– No nézd már milyen aranyos kiscicák! Mondta egy idős úr az állomáson. És lehajolt, hogy megsimogassa Folti bundácskáját. “Hmmm nem is rossz érzés”- mondta Folti és odadörgölődzött az idős bácsi kezéhez. Az öregember felemelte és a kezében ringatta.
– Nézd mán, no! Milyen kedves kis csöppség… Elviszlek az unokámnak, meglássuk, mit szól majd hozzád… És a mellényzsebbe rakva a kismacskát elindult a bakterház felé. Mi hárman csak néztük, ahogy Folti egyre jobban távolodik, és azt kívántuk, bárcsak jó gazdája lenne neki az öregúr…. Ahogy ott nézelődtünk egy kislány szaladt oda hozzánk, és Falánkot vette az ölébe. Mi ketten Cirmossal egy bokor alá szaladtunk, és onnan lestük mi fog történni.
– Mami! Mami nézd milyen aranyos kiscica!
– Jajj, Laurám, tedd le azt a macskát, lehet betegséget hordoz!
– De Mami, nézd milyen aranyos, olyan kis fekete pufók, és nézd! – mondta a kislány ölelgetve a bátyánkat. Falánknak se kellett több, csak úgy bújt a jó meleg kisgyerek kezekhez, és nyalogatta róla az előzőleg agyonra markolt mézes sütemény darabjait. Mi tágra nyílt szemmel néztük, ahogy második testvérünk is gazdára talál. Azon az estén már csak ketten aludtunk a kartondobozba összebújva. Megbeszéltük Cirmossal, hogy reggel újból kinézünk a peronra, hátha minket is megtalál valaki. Mire megvirradt és én felébredtem, Cirmos már nem volt mellettem. Utólag tudom, hogy Ő is gazdára talált. Nem bírt magával és hajnalok hajnalán ment a peronra, pótszülőkre várva ült, és leste mikor jön arra egy-egy ember. Amint később hallottam egy üzletember vitte őt haza a kisfiának.
Egyedül maradtam az erdőben, a kis dobozunkban, ami egyetlen hajlékunk volt. Féltem, fáztam nem volt kihez bújni. Éhes is voltam már, az esőben bogarászni sem tudtam így úgy döntöttem lesz, ami lesz, én is elindulok szerencsét próbálni a peronra. Az eső csak esett szakadatlanul. Mire az erdő széléhez értem, már nagyon elfáradtam, az esőtől fáztam, az éhségtől fájt a pocakom.

A peronon egy ember sem állt. Így aztán úgy döntöttem, hogy a bokor alatt kicsit lehunyom a szememet. Elbóbiskoltam.. Ahogy ott aludtam álmot láttam. Azt láttam álmomban, hogy egy aranyos kislány a kezében tart engem és simogat. Éreztem mindent, jó meleg keze volt és a legfinomabb falatokat adta nekem. Májkrémet, amit a Mamám is csak karácsonykor hozott nekünk haza, és langyos tejecskét. Álmomban egy szép ház volt az otthonom, saját bélelt dobozzal és sok, sok melegséggel, szeretettel. A szép álom véget ért, mert arra ébredtem, hogy egy meleg kéz felvesz az esőben a földről és magához ölel.

– Ó Te szegény kiscica, hát hogyan kerültél ide? -mondta a hölgy és a kabátja alá rejtve vitt engem a házába. Meleg keze volt, és finom volt az illata, de valahogy nem éreztem, hogy az otthonomra találtam volna nála. Egy idős férfival beszélgetett, és azon vitatkoztak, hogy leány vagyok-e vagy fiúnak születtem….? Nem tudom miért nem kérdezték tőlem én szívesen elmondtam volna, hogy kislány vagyok és Hópihe a nevem. Addig-addig vitáztak rólam, amíg egyszer csak a hölgy a tenyerébe vett megint és a kerítése felé vitt. A kerítés másik oldalán egy kedves hölgy volt egy kislánnyal. A leánykának finom tejecske illata volt, a hölgynek pedig sült hús. Felemeltem a kis fejem és rájuk néztem. Nem tudtam mi is fog most történni, de olyan csodás illatuk volt és a hangjuk annyira megnyugtató, hogy jöhetett bármi, én már nem féltem. A nő, akinek a kezébe voltam a kerítés tetején átadott a jó illatú hölgynek. Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. Azt a melegséget sosem felejtem el, ami a szeméből sugárzott. Kedvesség volt és szeretet körülötte. A mellette álló kislány csak azt tudta hajtogatni:

– Anya, ugye megtartjuk? Ugye a miénk lehet? – Meg kell kérdezni Apát, mondta, és velem együtt mind a hárman a föld alá mentünk egy helyiségbe, ahol a hölgy férje dolgozott. A kislány félve kérdezte meg Apukáját, hogy ott maradhatok-e velük. A férfi megfogta a bundácskámat, és maga elé emelt. Jól megnézett magának, és megállapította, hogy bizony én nem fiú vagyok, hanem lányka. Én nyávogtam neki egyet, nyugtázva a tényt, hogy igaza van, ezt én már rég tudom, és hogy a szomszédban tévesen diagnosztizálták a nememet. Aztán a tenyerébe vett. Jó illata volt neki, olyan meleg és megnyugtató. Valahogy én éreztem, hogy velük maradok.
És így is lett…

Az álmom beteljesültnek ígérkezett… Nagyon szép házba vittek engem. A kislányt, akinek végül is a cicája lettem, Dórikának hívták. Az Apukát Zsoltnak (de mindenki csak Apának szólította), a jó illatú kedves hölgyet Andreának (de a család csak Anyának hívta) és volt egy kisfiú is, egy testvér, a Dórika öcsikéje, neki is Zsoltika volt a neve. Miután így szépen sorban megismertem őket, jeleztem feléjük, hogy igencsak megéheztem. A kislány rögtön ágyikót készített nekem egy dobozból, és meleg tejjel is kínált. A vacsorám májkrém volt, képzeljétek el, a kedvencem…! Májkrémet még Jó anyám sem tudott hozni, csak egy-egy karácsonyi ünnep alkalmával, ha talált. De itt kaptam egy egész naaagy kiskanál májkrémet… Kicsi cica lévén elég sokára fogyott el, de mind befaltam, és minden egyes falatot külön megízleltem magamnak. Amint a vacsora megtöltötte a pocakom, álmosság lett úrrá rajtam. Elindultam az új vackom felé, amikor is egy nyilalló fájdalom miatt a kis lábam is remegni kezdett. A kis hasam kezdett el fájni, de nagyon. Biztos sok volt a májkrém, gondoltam, és lassan, de kitartóan araszoltam az új fekhelyem felé. Na, szép kis nap minden jól alakult csak ez a fránya hasfájás ne lenne. Aztán hirtelen rám tört az inger. A kisdolgomat kellene végeznem, de jajj hova is menjek. Körbe néztem, kerestem, hova is mehetnék, de mire magamhoz tértem már el elcseppent az, aminek nem kellett volna. Elsírtam magam és ott nyavíkoltam a tányéromtól nem messze. A kisgazdi fölemelt, magához ölelt és azt mondta:

– Ne sírj kicsi cicám, ne sírj Pindurka kiscicám! Anyával megnézzük, mi lehet a baj. Odaszaladt anyukájához velem, és elpanaszolta, hogy mi történt. Anya a kezébe vett, és rám nézett. Megnézte a pocakomat és miután látta, hogy nagyon érzékeny, úgy döntött, hogy orvoshoz kell mennünk. Apa előállt az autóval, miközben engem egy meleg ruhaneműbe tekertek Olyan jó meleg volt, hogy rögtön elszundítottam. Miután felébredtem egy hideg asztalon találtam magam, ahol egy pár kéz forgatott nézegetett, hogy mi is lehet az én bajom. Lázat mértek, megnézték a pocakom és komoly arcot vágva elővettek egy hosszú valamit, amit belém szúrtak. Utólag tudtam meg, hogy injekciót kaptam. Nem volt kellemes, de csak pár pillanatig fájt. Ezután rögtön jobban éreztem magam, szerettem volna körbeszaglászni és megismerkedni az ott lévő dolgokkal, de nem hagyták.

Visszacsomagoltak a jó meleg takaróba, és hazaindultunk. Mint utóbb Dórika elmesélte azt mondta a Doktor bácsi, hogy valószínűleg felfázhattam, mert véreset pisiltem, és ezért fájt a kis hasam annyira. Gyógyszert is kaptam, ami ugyan nem volt finom, de arra szolgált, hogy mihamarabb egészséges és eleven kiscica lehessek. Így hát a kis gazdim minden etetésnél felügyelte, hogy a gyógyszer lenyelésre kerüljön. Egy két nap alatt meg is gyógyultam, és elindulhattam felfedezni az új otthonomat. A napok gyorsan teltek miután meggyógyultam. A gazdiék nevet is adtak nekem, miután oly kicsi voltam, Pindurkának kereszteltek, ami végül röviden csak Pindike lett. Szerettem az új nevemet, és az új otthonomat. Beteljesedett az álmom, végre nekem is lett pihe-puha ágyikóm és szerető kisgazdim, aki állandóan igényelte a közelségemet. Rengeteget játszottunk együtt, bújócskáztunk, és kergetőztünk naphosszat. Mivel Dórikának nyári szünet volt, nem kellett iskolába menni, szinte egész nap játszhattunk kedvünkre, aztán miután jól elfáradtunk és kimelegedtünk, elnyújtóztunk a szobájában, és pihentünk a heverőn kettecskén. Időnként Zsoltika is be-bekukucskált a szobaajtón ilyenkor a két testvér szórakoztatott engem egyszerre. A kedvenc elfoglaltságom az volt, amikor egy hosszú madzag végére egy kislabdát kötöttek, és felváltva húzgálták. Imádtam utána futkosni, ami a két kisgyereknek nagyon tetszett, és hangosan kacarásztak, amikor a labdát elértem. A két mellső mancsommal megfogtam, és a hátsókkal rúgtam. Csuda egy játék volt.

Aztán Anya gazdi kitalált egy még jobb játékot. Elővett egy dobozt, amin lyukakat vágott. Rám tette a dobozt, és egy mosómaci bábfigurával incselkedett velem. Be-bedugta hol a mancsát, hol a farkát a lyukakon és ez nekem nagyon tetszett. Vadászatra ösztönzött, azt sem tudtam hova kapjak örömben, a végén teljesen bepörögtem a játéktól. Így teltek napjaink, heteink, hónapjaink. Az idő is változott nem csak az én méretem.

Egyre hűvösebb napok jöttek, és az eső is többet esett. Egyik nap Dórika elmesélte, hogy sajnos másnap reggel iskolába indul, majd mert letelt a nyári szünidő. Az iskolába azért járnak a gyerekek, hogy megtanuljanak sok mindent, számolni, írni többek között. Mi cicagyerekek nem járunk iskolába, minket a mamánk tanít meg vadászni és mosakodni. Bele kellett törődnöm, hogy a kisgazdám viszont iskolába jár majdnem minden nap. Reggel miután a Dórika összekészült, eldöntöttem, hogy elkísérem egy darabon. Így is történt, miután elbúcsúztunk egymástól, és kiment a vaskapun (aminek a hangját nagyon nem szerettem), elindult az utcán. Több se kellett nekem ugrottam egy nagyot és hupsz már a kerítésalapon is voltam. Átcsúsztam a rácsok között és én is az utcán találtam magam. Éreztem Dorika illatát és elindultam utána. Mentem mendegéltem utána, szedtem a kis lábaim egymás után. Úgy gondoltam, nem is lehet az az iskola olyan rossz, ha a kisgazdim ilyen boldogan megy a kapuja felé. Ahogy ott meneteltem, egyszer csak azt vettem észre, hogy Dóri hátrafordul, és meglepetésében majdnem hanyattesik.

– Jajj kiscicám, Pindike, mit csinálsz? Nem szabad kijönni a kertből, és kitárva kis karjait leguggolt elém. Szaladtam felé örömömben úgy gondoltam, fene abba az iskolába vigyél engem is magaddal…De ebben a pillanatban a szomszéd kerítésénél megjelent Frici, a fenevad. Ő egy steffordshire terrier, aki az utca legfélelmetesebb kutyája volt. Minden ember és állat nagyon félt tőle, így hát én sem voltam kivétel. Majdnem átugrott a kerítésen. Úgy ugatott, hogy Dórika futva szaladt felém, nehogy bajom essen. Fújtam a kutyára egy jó nagyot, és fölborzoltam az összes szőrömet a hátamon ezzel jelezvén, hogy ne közelítsen felém, mert nem állok jót magamért… Mondjuk a kapun nem tudott kijönni, de azért biztos, ami biztos, még egyet ráfújtam. Közben Dóri mellém ért, és felkapott az ölébe. Mondtam neki ne izguljon, a nagy sárga kutya nem mer kijönni, mert a nagy termetemmel és hangommal nagyon elrettentettem…

Ez után a nap után, mivel én meg voltam győződve róla, hogy Fricit elijesztettem, minden reggel elkísértem Dórit a sarokig. Aztán gyorsan visszamentem a biztonságos rácsok mögé… Gyorsan elteltek a napok egymás után. Az ősz nem volt a kedvenc évszakom, mert nagyon nedvesnek ígérkezett. Majdnem minden nap esett az eső, és egyre hűvösebb volt. A napjaink ugyanúgy teltek, reggel iskola, délután játék és tanulás. Amíg a kisgazdi tanulgatott, én Öcsikéjét boldogítottam.

Zsoltikával pakoltuk a Legot egymásra és egymás mellé a szőnyegen. ( Ő építette, én ledózeroltam…??) Hol garázst, hol repülőt építettünk. Mikor elfáradtam, elszunnyadtam cseppet, de Zsoltit nem nagyon izgatta, mert volt, hogy amíg aludtam körbeépített legoval, és azt játszottuk, hogy én a játék végén mindig kiszabadultam és szaladtam Dóri szobájába. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy a kertet ellepte valami fehér lepel. Fehér volt az udvar, a lépcső, a kapu teteje és a háztető is. Minden és minden hófehér lett. Dórival kimentünk, és elindultunk felfedezni a nagy fehérséget. A kis mancsommal beletapicskoltam, és éreztem, hogy ez a fehér valami nagyon hideg, ugyanakkor nagyon puha is. Hasonlított a párnára, amin szunyókálni szoktam. Ugyanakkor nedves is volt, ami azért nem tetszett túlzottan. A kisgazdi és Zsoltika ugrált és kiabált a hóban, és örömmel formálták, építették egymásra marokról marokra. A fehér hóból egy idő után hatalmas, ember formájú valami lett, aminek a tetejébe egy lábas, az orra helyére egy piros répa, és a szeme helyére 2 fekete gomb került. Hóembernek hívták, amit én szépen, lassan körbejártam, és jól megszaglásztam. Megállapítottam, hogy nem leszünk feltétlenül barátok, de azért elviseljük egymást, ha már a Dóriék ennyire szeretik. Már éppen visszafelé araszoltam a nagy felfedezésben a lépcső felé, mert ez a vizes, nedves dolog lássuk be nem volt az ínyemre, amikor Dóri felkapott, és huppsz bedobott egy hókupac kellős közepébe. Ők jókat kacarásztak rajtam, ahogy ott evickéltem a hóban, de aztán a rémület lett úrrá rajtuk amikor egyszer csak nem találtak. Ugyanis én, mint már mondtam, hófehér bundácskával születtem, tehát a hóban nem látszódott belőlem semmi. Túrták a havat és kerestek szorgalmasan, én viszont a hó alatt óvatosan kiaraszoltam a lépcsőig, és megrázva magam, néztem, ahogy a két gyerek egyre vadabbul keres engem a hókupacok közepében.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és Anya lépett ki rajta. Nem értette, a két gyermeke milyen okból csúszik-mászik a hókupac kellős közepén a hóember mellett. Én mellé csücsültem a lábtörlőre, és magamban jókat vidultam, mert tudtam, hogy kit is keresnek ilyen nagy elszántsággal.
– Gyerekek gyertek kész az ebéd!
– De Anya! Keressük a Pindit, mert eltűnt a hóban!
– Eltűnt? Hát itt ül mellettem – mondta és fölemelt a lábtörlőről. Dóriék jót nevettek, és kaptunk egy-egy hógolyót, hogy mi is jól érezzük magunkat.

Miután bementünk a nappaliba, valami csodadolgot láttunk. A nappali közepén egy fenyőfa állt mindenféle fénylő színes gyertyákkal és kis színes csillogó labdákkal fölszerelkezve. Azt hittem rosszul látok… Egy fa, ami bent van, Issteni illatokkal és kislabdákkal. Ahogy megláttam azt hittem álmodom. Már nem számított a jó illat, a meleg és semmi a világon csak az a szép fa a szoba közepén. Meg kell hódítanom gondoltam és elindultam a fa felé.

Dóriék a kabátjukat vették le éppen ahogy Anya is, de ahogy felém, illetve a fa felé fordultak, már tudták, hogy egy pár pillanat… és igen… Mert én elindultam és csak a gömböket és kislabdákat látva fölugrottam az alsó ágakra, aztán följebb és följebb a szebbnél szebb díszek felé. Már láttam a tetejét a legszebb piros gömböt, amikor is megindult alattam a fa, és hatalmas zubogás közepette eldőlt a nappali kövezetén. A család körbeállt és csak nézték, ahogy a csillogó díszek közül kimászom, buksimon egy kis masnival a két fülem között. Megörültek nagyon, hogy nem történt bajom és eldöntötték kikötik a karácsonyfát, hogy legközelebb nehogy balesetet szenvedjek. És akkor derült ki, hogy ez volt az első Karácsonyom.
Dexter kalandok

Itt újra Dexi. Szülőmamimnak igaza lett. Megszoktuk egymást. Sőt megszerettük egymást. A cicmók össze-vissza járkálnak a mások telkén. Ilyenkor előfordulnak cicaharcok. Pindúr sem úszta meg ezeket. Ha máshol volt, nem tudtam segíteni.

Volt olyan, hogy kicsit betegeskedett, és itthon maradt. Egy hatalmas, erős kandúr bóklászott nálunk, Pindi rászólt, hogy kívül tágasabb, a másik ezt nehezményezte és nekirontott. Szerencsére nyitva volt az ajtó és a beteg barátom segítségére siettem. Ekkora ugrást még nem láttam. A támadó meghazudtolta a fizika törvényeit, ráadásul hátrafelé. Szerintem ő maga is csodálkozott ezen utólag. Én nem zavartam meg ebben a tevékenységben, mert láttam, hogy a kerti tóban fog landolni. Az aranyhalak elismerően tátogtak. A partig szinte a vízen járt. Aztán futás. A macska bibliában vezető szerepet fog kapni. Ez tuti. A halas példabeszéd mondjuk egy kicsit másképp fog hangzani, mint amit az emberek ismernek. Valahogy így. Drága ember testvéreim, mint nagy elődöm mondá, nem halat kell ajándékozni, meg kell tanulni halászni. Ezt az idő kicsit túlhaladta. Tehát akinél van hal, az ideadja nekem, a többi elmegy halászni tanulni. Aki mindent kipakolt, az siessen a társai után. Ezen túl minden nap itt találkozunk.

A Tesó Anya testvére. Nekem is voltak testvéreim, de útjaink szétváltak, mert a Nagy Boxer Isten szerint a lehető legtöbb helyen kell terjesztenünk a boxerek bölcsességét, tehetségét és emberszeretetét.

A Tesó is megtanulta, hogy egy boxeren nem tud kifogni. A napágyon feküdt, és a játékomat az egyik kezéből a másikba rakta majd vissza, kerülgettem a lábát, de nem tudtam megszerezni. Kis butus. Behúztam a körmöm, hogy meg ne sértsem és átmasíroztam a hasán, mint egy hídon. Én győztem. Természetesen. Persze miattam jött Sződligetre, de én nem vagyok irigy, időnként átengedtem Őt Anyának és Apának. Ha nagyon összenyálaztam, Anya elparancsolt a helyemre, de szerencsére jó az időérzékem, és tudtam, mikor jár le a bünti. Így 1 max 2 perc múlva újra velük voltam.

Anya mesélte, hogy a Tesó régebben nem rajongott a boxerekért. Ha nem félek a hasra vágódástól, négy manccsal legyintettem volna. Majd ha megpillant engem! Így is lett, felemelt az arca elé, a szemembe nézett és vége volt. Ha mind a két kilómmal nem fogom olyan erősen, el is esik. Én is villámgyors döntést hoztam. Rokonszenves illat, bizalomgerjesztő arc, örök barátság.

Egyszerre jártam iskolába a fiú és a lány Utóddal. Van, amit előbb megtanultam, mint ők. Ez a disznó nem akar tanulni, mondta a fiúról Anya a Tesónak. Tanulj tinó, ökör lesz belőled, idézett a Tesó egy bölcs embert. Anya a fiúnak elmagyarázta ez mit jelent. A fiú megsértődött, odavágta: tanulj ökör, mert akkora marha leszel, mint egy disznó. Erre a felnőttekből kiszakadt a nevetés. A fiú bevágta a durcit és az ajtót, az utóbbit igencsak hangosan. Később az iskolai ebédről beszélgettek. Nálunk halászlé volt, de kevés volt benne a hal, mondta a lány. Erre a fiú: nálunk gulyás volt, de kevés volt benne a gulya. Újabb hangos nevetés. Persze újabb durca, újabb ajtófélfa-tesztelés. Ezt a következők miatt meséltem el.

A kutya suliban történt. Egy hosszú, hosszú csövön kellett keresztülmásznom. Később hallottam, hogy legalább egy méter hosszú volt. Nem tudod hol vagy, oldalra semmit sem látsz, hátulra semmit, előre alig valamit. Végül is kijutottam. Anya és Apa nevettek. Valami nem stimmelt. Naná, hogy nem. Ott jöttem ki, ahol bementem. Hm, hm. A következő lecke nagyon, nagyon, bonyolult, összetett feladat volt. Fel kellett menni egy keskeny lépcsőn, majd végig egy gerendán, aztán le. Néztem a többieket, ez nekem is menni fog. Simán feljutottam, a gerenda felénél megcsúsztam, de két manccsal meg tudtam kapaszkodni. Így egy ideig lógtam, aztán lehuppantam a fenekemre. Végül hármat hempergőztem. Rájuk néztem. Megint nevettek. Ez sok volt. Örök harag arc- és hátat fordítás. Anya odajött, felemelt az arcáig és a szemembe nézett. Mérhetetlen rajongás és szeretet volt a szemében.

Te Dexter (gondoltam magamban), nincs az a hatalom, ami rávenné ezt a lényt, hogy bántson, kigúnyoljon téged. Ha valami mókás dolog miatt nevetnek rajtad, az nem ugyanaz, mintha kinevetnének. Rájöttem: a falka minden tagjára maradéktalanul számíthatok. Mindenkinek megvan a maga fontos és pótolhatatlan szerepe (még a kiskutyának is). Az élet egyik legfontosabb eleme az, ha a környezeted biztos hátteret nyújt. Kihasználtam a lehetőséget és úgy orron nyaltam, hogy a barátaim órákig irigykedtek rám. Az emberek mindent elkövetnek, hogy elkerüljék velünk a puszilkodást. Egymással pedig puszilkodnak. Bár ez náluk kevesebb nyállal jár (na, jó, sokkal, sokkal, kevesebb nyállal).

Az iskolának egy szomorú esemény vetett véget. Az egyik barátom nem jött többet. Beteg lett, és meghalt. Ő volt a legjobb tanuló. Egy kullancs nevű állat csípte meg. Iskolába menet ugrott rá. Mi sokkal, sokkal nagyobbak vagyunk. Hogy árthat nekünk? Olyan kicsi, hogy alig látni. Hogy fogom elharapni a torkát, ha találkozom vele? Ráadásul orvul támad, ha a hátamra ugrik el sem érem. Már értem Anya miért vizsgált át tetőtől talpig iskola után. Nem ismert tréfát. Ezt nem lehetett elbliccelni, pedig nagyon utáltam.

Erről beszéltem, törődünk egymással. Amikor a fiú Utód beteg lett, természetesen én őriztem. Ez mindig a legerősebb hím feladata. Minden lépését figyeltem. A wc-ig három helységen kellett átkelnie, így volt dolgom rendesen. A gyógyulásában (biztos vagyok benne) a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy a biztonságával egyáltalán nem kellett foglalkoznia.

Apa csodaszép kertet csinált nekem, Anya pedig fantasztikus illatokat alkotott a konyhában. Hagytam, hogy az emberek egyenek először, hiszen ők a gyengébbek.
Azt mondják, a kutyák falánkak. Kikérem magamnak. Ha a falka eszik, én maximum az állam teszem az asztalra. Lehet, hogy a szemem jön ki, mint az asztalfiók, de nem azért, hogy kinézzem a szájukból a falatot. Csak felmérem, melyik tányéron mennyi husi maradhat. Az sem igaz, hogy megdézsmáljuk a cicák tálkáját. Soha nem tennék ilyet. Soha. Különben is az én kajám finomabb, mint a Pindié. Többször is meggyőződtem róla.

Anyával és Apával elmentünk egy kertészetbe. Az egyik barátom szerint itt termesztik a kertészeket. Szaporítják, nevelik, öntözik őket. Butaság. Itt mindenféle furcsa élőlényeket termesztenek. Ilyenek vannak otthon is. Zöldek vagy színesek. Kicsik és nagyok. Hangot nem adnak ki, nem mozognak, megenni nem lehet őket. Illatuk változó, de még a romlott májkonzerv szaga is jobb (ez a szag a szomszédból jött, Anya a legjobbat adta mindig). Egy érdekesség volt, az egyik növényre mondta apa, hogy húsevő. Én is húsból vagyok. Ezt a Tesótól tudom. Egy sétán találkoztunk egy ismerőssel, aki egy csivavát sétáltatott. A Tesó megjegyezte, hogy a Dexi igazi hús és vér eb, míg ez a lény maximum nyomokban tartalmaz kutyát. Büszkén kihúztam magam, de Anya sürgősen elkormányzott minket onnan. Ja, volt még érdekesség a kertészetben. Cserepes sün. Anya kaktusznak hívta. Persze, a lakásban nem találkozott sündisznóval. A húsevő hogy táplálkozik, hogy vadászik? Se foga, se lába, se karma. Ha megéhezik, leküldi Anyát a henteshez egy fél kiló oldalasért? Biztos, ami biztos, odaálltam Anya és a növény közé, de nem történt semmi baj. Apáék nem vettek ilyet. Elképzeltem, ahogy a húsevő és a cserepes süni megvívnak egymással egy hízott bogárért.

Szeretem a madarakat, bár a rigókkal volt egy kis afférom. Imádtam az éneküket. A kertben egy fán lakott egy rigócsalád. Gyönyörűen énekeltek. Odahúztam egy tálka vizet, elővettem néhány eldugott jutalomfalatkát, elhasaltam, behunytam a szemem és átadtam magam a műélvezetnek. Egyszer csak a két felnőtt rám vetette magát. Én kikértem magamnak, de szerintem nem hallották, mert nem látok rajtuk fület. Ott hagytam őket mielőtt az acél kemény koponyámon kicsorbul a csőrük. Azóta nincs hozzáértő közönségük, Pindi (a cica) megérezte, hogy elpártoltam tőlük és rájuk is kiterjesztette a vadászidényt. Pindi szeret vadászni. Mindegy, hogy mi, csak mozogjon. A zsákmánnyal szeret dicsekedni. Pedig mindig kikap. A madarakat holtan teszi a küszöbre, az egereket élve. Az emberek nagyon rosszallóan néznek rá mind a két esetben. Egy egér elszabadult a házban, volt sivalkodás. Nem lehet leszoktatni a vadászatról.

Szinte semmiben nem hasonlítunk. Abban is különbözünk, hogy én állandóan igénylem az emberek társaságát. A boltba is elkísérem őket, amíg nekem vásárolnak, én kint őrködöm. Tudom, hogy kijönnek, mégis aggódva lesem az ajtót. Világos, hogy kijönnek, hiszen nem vagyok bent. Amikor kijönnek, mindig mérgesek, valami gép (kassza) elveszi a pénzüket. Ha egyszer bemehetnék, a világ négy égtája felé szórnám a fogaskerekeit.

Néhány napja meghalt az egyik barátom. Rendőrkutya volt. Mostanáig nem igazán értettem ez mit jelent. A gazdijával kihívták egy autóhoz, amin egy kapucnis ember ügyködött. Kiderült, hogy nem az övé. Nem értem. Én csak akkor nyúlok egy játékhoz vagy kajához, ha a gazdi (tulajdonos) azt mondja: a tiéd. A kapucnis mellett egy hatalmas kaukázusi ücsörgött. Amikor az ember meglátta a barátomékat, mondott valamit a kutyájának, az elkezdett üvöltve rohanni feléjük. A barátom beugrott a gazdija és a fenevad közé. Tudta, hogy semmi esélye. A küzdelem rövid volt, de így a gazdinak volt annyi ideje, hogy elővegye a fegyverét és lelője a fenevadat, mielőtt az nekiront. Közben jöttek a kollégái. Aztán leült a barátom mellé, az ölébe vette a fejét és elkezdett sírni. Ő még egyszer megnyalta a gazdája kezét és csendben kiszenvedett. A kapucnis feléjük rohant, nem a rendőrnek akart rontani, leroskadt a halott kutyája mellé és elkezdett üvölteni a fájdalomtól. Én nem haragszom a gyilkos kaukázusira. Ő csak egy kutya, egy kutya. Azt tette, amit a kétlábú Isten mondott neki. Két halott, erős, fiatal kutya és két, a fájdalomtól félig megveszett ember. Miért, miért, miért? Ha igazán szerettek minket, egy dolog vezéreljen benneteket, embereket, ha már a mi életünk rövidebb, azt az együtt töltött időt minél hasznosabban, szeretetben töltsük.
Amikor meghallottam a hírt, hangosan felvonyítottam. Apa tudta, hogy nem vagyok beteg, nem a lábam, a hátam, a hasam fáj, hanem a szívem. Ő is szomorú lett. Neki az én fájdalmam fájt.

Azért történnek vidám dolgok is.
Az egyik szomszéd kutya nagyon nagy kópé. Legfőbb szórakozása az ottani cica ugratása. Az egyik sztorit így mesélte el. „A konyhaasztalon ott illatozott egy tányér finom husi. Az udvaron oltári nagy balhét csaptam, amire a gazdi végül is kijött. Kiborítottam egy zacskó szemetet, amit a gazdi elkezdett összeszedni.

Közben a laza erkölcsű mamámról dünnyögött valamit. Én beosontam a konyhába, és levettem a tányért az asztalról. Gyorsan eldugtam a zsákmányt majd az üres tányért visszaraktam a helyére. A cicát a nyakánál fogva feltettem az asztalra, ő persze azonnal elkezdte szaglászni az üres tányért. Ekkor jött vissza a gazdi, addigra én elbújtam és figyeltem a hatást. Csóri cica. A seprűnyelet elkerülte, de az odakészített prézlis, lisztes, tojásos tálat már nem. Menekülés közben mindbe belelépett. Én odasúgtam neki, hogy nem ez a helyes sorrend a panírozáshoz. Erre javasolt egy közös programot a Szülőanyámmal. Szegény Mama, két lény is emlegette, pedig egyik sem ismerte. Ő az emlegetéstől állítólag úgy csuklott, hogy az aktuális kölykei világgá szaladtak az ijedtségtől, és két napig keresték őket.”

Ez a cica barátja a miénknek, így én a folytatást is hallottam. A kópé kaja után mélyen szokott aludni. Az ablak alatt eldőlt, mint egy zsák. A cica fogott egy tubus mézet és szépen végiglocsolta a rosszcsont kutyát. Felrakott a párkányra egy párnát és szétrágta a huzatot, majd szinte teljesen beterítette tollal a horkoló ebet. Ez után az egész faluban szétkürtölte, hogy csoda történt. A legtöbb kutyának sikerült elérnie, hogy most és erre legyen a séta. A nevetéstől zengett a falu. Találgatták, hogy tyúk vagy kakas. A legbölcsebb kutya megtalálta a választ, tyúk, hiszen tojásokon ül. Ketten is hoztak egy-egy tojást, hogy költse ki. Valaki azt mondta, ez nem egy tyúk ez kéttyúk mert négy lába van, ezen játékosan összevesztek. Ha a hattyúk úszhatnak a tavon, lehet kéttyúk is. A kópé közben felébredt és bambán bámult. Semmit sem értett ebből az egészből, így eszébe sem jutott elbujdokolni. Vakkantott kettőt. Erre hárman a szívükhöz kaptak, eljátszották a hirtelen halált. Ugat a tyúk! Jöttek a jobbnál jobb kérdések.

A tojásaiból mi fog kikelni? Mi volt előbb a tojás vagy a kutya? Egy kakas hány ilyen tyúkot tud megbúbolni egy nap? Ha egy ilyen tyúk tyúkhúslevest eszik, akkor kannibál? A sutyerák lassan rájött, hogy rajta gúnyolódnak. Amikor a cica megkérdezte, hogy mennyi kilója a kutyatollnak akkor már leesett neki, iszkiri, irány a patak.
Apa mondta Anyának, hogy mi mások vagyunk, mint az emberek. Egy kutya mindig úgy viselkedik, ahogy érez. Mi ebben a nagy szám? Szerintem ez a természetes.
Ráadásul a farkincánk elárulja a gondolatainkat. Sajnos sok embernél ez másképp van. Mást is mutathat, mint ami benne van. Ezt az egyik barátom történetéből tudom. Szerencsémre Anya és Apa, a két Utód és a Tesó is egyenes jellemek.
Van egy barátom, aki mozgássérült. Cézárnak hívják.

Ha tetszik ez a novella, ne felejtsd el csillaggal értékelni, vagy hozzászólásban elmondani a véleményed!