Váratlan vendég

Váratlan vendég

Kint a városban csend van, késő estére jár. Nagy pelyhekben hullik a hó, és szépen lassan fehérbe borítja, betakarja a várost. A téli estének ez a varázsa, a csendje, amely álommal átitatott. Kedvenc évszakom a tél, mert ha esik a hó, nyugalom járja át a világot, és elcsendesednek az emberek. Bekuckóznak otthonaikba a jó melegbe, és pihennek. Én is így tettem. Begyújtottam a kandallóba, és készítettem egy forró teát. Leültem a kandalló mellé a nagy fotelomba, és élvezettel néztem a tüzet. Eszembe jutott egy mondás, amit régen a nagyszüleimtől hallottam: “Aki nézi a tüzet, annak a lelke megcsendesül, édes nyugalom szállja meg.”
A lángok hol fellobbantak, hol elhalványultak, mintha mondani akartak volna valamit, mesélni. Aztán hirtelen eltűntek, mintha az izzó parázs nyelte volna el őket. A tűz kellemes meleget árasztott, felmelegítette a testemet, mert kint hideg volt. A forró tea átjárta belsőmet.
Nehéz napom volt, de még dolgoznom kellett itthon. A kandallóra tettem még pár darab fát, és a parázsból újra életre keltek a tűz lángjai. Elkezdtek táncot járni, vörösen izzani, és halkan duruzsoltak nekem, andalítóan. Felálltam, mert elálmosodtam.
Bekapcsoltam a számítógépemet, és átolvastam, amit eddig írtam. Folytatnom kell a regényemet, mert kifutok az időből, a kiadó már nagyon sürget. Mióta egyedül élek, mióta elköltözött a párom, sajnos nem jön az ihlet. Hiányzik a szenvedély abból, amit írok. Mintha nemcsak a ház ürült volna ki, hanem a lelkem és a szívem is. Befejezem a könyvem egy részét. A tűz még szépen ég, a lángok táncolnak a kandallóban.
Megnézem a telefonomat, és lám, jött egy új üzenet. Volt szerelmem, Viktor azt írja: “Fél óra múlva ott vagyok nálad.” Tíz éve nem találkoztunk. Hű! Most mit csináljak? Gyorsan letusoltam, és kicsit rendbe szedtem magam. Öt perc, és itt van. A hajam még csurom vizes. Betekertem egy törölközővel, és már csengettek is. Mentem ajtót nyitni.
Amikor ajtót nyitottam, és megpillantottam őt, hirtelen forróság öntötte el a testemet. Az idő mintha megállt volna. Tekintete olyan mélyre hatolt, mintha a lelkem legmélyebb zugait fürkészte volna. Egy pillanatra elfeledtem minden bizonytalanságomat.
– Szia, Viktor! – köszöntem.
– Szia, Betti! – köszönt vissza Viktor.
– Fáradj be! – hívtam be a házba.
Megöleltük egymást.
– Nem volt könnyű megtalálnom téged, de addig kutakodtam, amíg sikerült! – mondta Viktor.
– Tényleg? Miért kerestél ennyire? – kérdeztem.
– Tudod, a gimi után elváltak útjaink. Éltük az életünket. Én soha nem tudtalak elfelejteni. A szerelem soha nem múlt el irántad – mondta Viktor.
Közben elkészítettem egy meleg teát, és átnyújtottam Viktornak. Zavaromban hozzáért a kezem az övéhez. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az érintése ismerős volt, mégis bizsergetően új. Mintha mindaz a régi érzés, amit eltemetni próbáltam, most egyszerre tört volna felszínre.
– Nem is tudom, hogy mondjam el, de én is próbáltalak elfelejteni. Nem igazán sikerült – mondtam.
Viktor kortyolgatta a forró teát, és figyelt engem. Látta, hogy zavarban vagyok. A vizes hajam kócosan száradt a kellemes meleg nappaliban. Én is jól megnéztem Viktort. A barna, nagy, kerek szemei ugyanolyanok voltak, mint amilyenekre emlékeztem. A teste most izmosabb volt. A szívemben soha nem szűntem meg szeretni. Az élet elszakított minket, mert túl fiatalok voltunk.
– Örülök, hogy itt vagy. Hol szálltál meg? – kérdeztem.
– Nem lenne gond, ha itt tölteném az éjszakát ma este? Nem foglaltam szobát, mert ebben a kis városban nincs is szálloda, csak jóval messzebb – válaszolta Viktor.
– Rendben, nem probléma. Beszélgetünk. Van miről, szerintem. Tíz év hosszú idő, mióta nem találkoztunk – mondtam.
– Hoztam neked valamit – mondta Viktor, és elővett egy finom bort. – Meg kell ünnepelnünk, hogy tíz év után újra látjuk egymást.
– Ó! Emlékeztél rá, hogy ez a kedvenc borom! – válaszoltam meglepődve.
Egymás mellé ültünk, és meséltünk, mert volt mit. Ahogy egyre jobban belemerültünk a beszélgetésbe, közelebb húzódtunk egymáshoz. Viktor hangja mély és lágy volt, ahogy beszélt, a tekintetünk egyre gyakrabban találkozott. Az érintése először csak egy könnyed simítás volt a vállamon, de a hatása erőteljes volt. Ahogy ujjaival a bőrömön végigsimított, éreztem, hogy minden idegszálam feléled. A kandalló tüze még pislákolt, kellemes hangulatot árasztott. Közben a bor is szépen fogyott az üvegből. Nevetgéltünk, a bor is segített ebben.
Viktor hozzám hajolt, és megsimogatott. A szívem gyorsabban dobogott. Arcomat a két kezébe fogta, hozzám bújt, és megcsókolt. Én visszacsókoltam. Az első csókunk mély, lassú és vágyakkal teli volt, mintha az elmúlt tíz év összes elfojtott érzése most akart volna kitörni.
A csók után egy pillanatra elváltunk egymástól, de csak azért, hogy a kandalló előtti medvebőrön újra egymásra találjunk. A testünk egybeforrt a melegben, és a téli éjszaka csendjében szenvedélyes mámorban újra egymásé lettünk. Az élet érdekes fordulatokat hozott nekem ezen a szép téli estén: az igaz, szenvedélyes szerelmet.