Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Segíteni jó. De még milyen jó
Nincs lift, de semmi gond, felszaladok a harmadik emeletre, majd megállok az ajtó előtt, és némi lihegés után megnyomom a csengőt. Nem történik semmi. Csomagfutárként már ismerem ezt az eljárásmódot, miszerint megrendeli, majd nem veszi át.
Újra megnyomom a csengőt, és ekkor mintha valamit hallanék. Egy hang, ami majdnem kiabál, mégis alig hallható. Fülem az ajtóra tapasztom, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban az ajtó mögül jött a hang. Először semmit nem hallok, de aztán jól kivehető a zörgés, és az a bizonyos női hang, de most már nem kiabál, egészen közelről hallható.
Csengetés helyett most csak megkopogtatom az ajtót, mire azonnal meghallom a választ.
– Jól van, jövök már!
Ismét csak a zörgés hangjai szállnak felém, majd az ajtón zörög valami, vagy valaki. Amikor megszűnik az ajtón a hang, egy pillanatra csend áll be, majd ezt követően lassan elkezd az ajtó kinyílni. Lassan.
Nem türelmetlenkedek, hiszen már célba értem, átadom a csomagot, és már megyek is haza.
A lassan nyíló ajtó résében kezd kibontakozni valami, amit elsőre nem ismerek fel, de aztán amikor teljesen kitárul, már tudom miről van szó. Az ajtóban egy kerekesszék, benne pedig egy bűbájos fiatal nő ül, aki könnyes szemekkel néz rám.
– Gyere be, ne akard, hogy így álljak az ajtóban!
A kijelentést egy erőltetett nevetés követi, majd miközben egyre beljebb nyomulok, a nő megint megszólal.
– Ne álljak az ajtóban, mi? Hiszen még ülni is alig tudok.
A kerekesszék visszatolat előttem, majd, amikor megáll, ismét a nő könnyáztatta arcát látom. Most tűnik csak fel, hogy teljesen meztelen, csak egy kisebbfajta törölköző van ráterítve.
– Mit hoztál nekem? – kérdezi csilingelő hangon.
– Csak egy csomagot – mondom neki, mire ő megint egy könnyes nevetést küld felém.
– Mit is várhattam volna, egy csomagfutártól. Alá kell írni?
– Igen, itt írd alá! – mondom neki, majd elé tartom a lapot.
Nézem őt, amint átveszi tőlem az írótáblát, és a kezébe adott tollal hozzálát, hogy aláírja. Elbűvöl a szépsége, leszámítva azt, hogy kerekesszékben ül, amitől valami megmozdul bennem.
– Segíthetek valamit?
A nő felnéz rám, és egy gyenge mosollyal válaszol.
– Nem hiszem, hogy pont velem akarod tölteni a péntek délutánt. Nem lenne rossz, ha… mindegy, hagyjuk.
– Mire gondoltál?
– Semmi. Köszönöm a csomagot.
Megyek az ajtó felé, a nő meg mögöttem gurul, és már majdnem kilépek a folyosóra, amikor teszek még egy kísérletet.
– Szívesen segítek, de tényleg.
– Miért?
– Meg kell magyaráznom?
– Dehogy, csak megleptél ezzel.
– Itt vagyok, képes vagyok segíteni neked, akkor persze, hogy megteszem. …ha tényleg akarod.
– Tényleg? – kérdezi tőlem, miközben az arcomat fürkészi. – Ez esetben gyere be! Bocsi, hogy ilyen lenge öltözékben fogadlak, de egyedül nem tudok felöltözni.
– Semmi baj, csak mondd, hogy mit tegyek!
– Egyelőre semmit. Most bemegyek a fürdőszobába, és ha szólok, akkor gyere be. Addig foglald el magad.
A nő begurul a fürdőbe, én meg csak téblábolok, majd megállok az ablak előtt. Szép a kilátás. De hát milyen is lenne, egy budai luxusnegyedben? Innen szinte az egész várost látni lehet.
Mielőtt még túlzásba vinném, meghallom a hangját:
– Gyere be, kérlek!
Megyek. Mielőtt belépnék, a jómodor azt kívánja, hogy kopogjak, de mégsem teszem, hiszen hívott. Lenyomom a kilincset, majd belépek a fürdőbe. Meglepetésemben meg sem tudok szólalni, mert a nő a helyiség közepén áll a székével, és engem néz. Csakhogy most nincs rajta a törölköző, tök pucér. És csodaszép. Ha nem tudnám, hogy valami nincs rendben vele…
– Még be sem mutatkoztam. Helén vagyok. Téged, hogy hívnak?
– Tamás vagyok – mondom neki.
– Nos, Tamás, segítenél bemenni a fürdőkádba?
– Persze – mondom lelkesen, majd odalépek mellé, és…
Fogalmam sincs, hogy hogyan kezdjek hozzá. Hol fogjam meg? Mit csináljak? Szerencsére Helén látja rajtam a tanácstalanságot, és a segítségemre siet. A kád mellé gurul, majd a kezeivel a szélére támaszkodva, mondja.
– Kérlek az egyik lábamat tedd a vízbe, majd utána a másikat is!
Miután megteszem, amit kér, beleengedi magát a vízbe.
– Mondd, Tamás mennyire érsz rá?
– Amíg kellek, itt maradok veled.
– Arra gondoltam, hogyha megvársz, akkor szívesen áztatnám magam egy ideig, mert tudod, ha a nővérem fürdet meg, akkor mindig sietni kell, és így erre ritkán van alkalmam.
– Persze, csak nyugodtan, itt maradok veled.
– Köszönöm. Igazán hálás vagyok neked ezért. Addig foglald el magad, a konyhában találsz enni, innivalót. Majd szólok, ha segítened kell.
– Rendben, csak szólj és jövök.
Otthagyom őt, majd a konyhában nézek szét, mert szívesen innék egy kávét, és valami hűsítőt is. Aztán a kávéval a kezemben kimegyek a teraszra, és rágyújtok egy cigire.
Amikor visszamegyek a nappaliba, már hallom is a hangját, ahogy szólít. Benyitok hozzá.
– Mit szeretnél? – kérdezem tőle.
– Igazán kellemetlen ilyet kérnem egy idegentől, de… megmosnád a hátam?
– Persze. Mondd, hogy mit csináljak!
– Mosd meg a hátam. Ehhez nincs külön szabály.
Helén, ahogy fekszik a vízben, a kezeivel megemeli magát, hogy ülő helyzetben legyen, én meg a mutatott szivacsot a kezembe véve elkezdem azt beszappanozni, majd hozzálátok a hátát megmosni.
– Ez nagyon jó – mondja Helén, miközben csukott szemmel élvezi a fürdetést. – Igen, a nyakamat is.
Látom rajta, hogy tényleg élvezi a dolgot, szinte a kezem alá siklik, amerre a szivacs jár. Aztán történik egy kis baleset is, mert a szivacs kicsúszik a kezemből és a háta mögött a vízbe esik.
– Hú, így még finomabb – mondja fátyolos hangon. Finom kezed van.
Tovább simogatom a hátát, és csak nézem őt, mert egyre inkább az az érzésem, hogy a kezei a vízben, a hab takarásában valami mást is csinálnak. Ettől persze a nadrágom egyre inkább kezd kidudorodni, amit nem szeretnék, ha észrevenne.
Helén felnéz rám.
– Ledőlök, már nem bírom magam tartani – Így is tesz. Egyszerűen belefekszik a vízbe. – Folytasd kérlek, ez annyira jó.
– Mire gondolsz?
– A nyakam, a vállam, és…
Megint beszappanozom a kezem, és a nyakát simogatom. Nekem ez simogatás, hiszen olyan lágyan érintem és ő oly intenzíven élvezi ezt, hogy fürdetésnek nem nevezném.
– Lejjebb is! – mondja nekem csukott szemmel.
– Mármint… a… melledet?
– Igen. Remélem nem kelt benned ellenérzést!?
– Nem, dehogy, csak…
Ismét a vállát simogatom, frissen szappanozott kezemmel, majd egyre lejjebb is megteszem. A mellei annyira finomak, puhán lágy a tapintásuk, és ahogy ring a kezem alatt, az ismét csak felizgat.
Helén a simogatás hatására egyre sűrűbben vesz levegőt, szinte már liheg. Gyanítom, hogy mit csinálhat a víz színén úszó hab alatt, de nem teszem szóvá, inkább én is vele élvezem, hogy élvezi a simogatásomat.
Aztán leáll a lihegése, megfeszül a teste, és remegni kezd. Nem is kicsit, az egész teste rázkódik, de csak szolidan, szinte észrevétlen, ha nem a nyakát simogatnám éppen, akkor talán észre sem venném. Amikor a remegése csillapodni látszik, majd teljesen megszűnik, akkor kinyitja a szemét, és felnéz rám.
– Köszönöm. Azt hiszem készen is vagyok, már csak a vizet kell leengedni, és lemosni rólam a habot.
Alig tíz perccel később, a hálószoba felé gurulunk, ahol segítek neki az ágyra feküdni, majd Helén elhelyezkedik, és így szól hozzám.
– Hú, nagyon elfáradtam.
– Akkor pihenj, én meg hazamegyek.
– Még egyszer köszönöm, amit értem tettél.
– Ugyan, semmiség. Mikor jön a nővéred legközelebb?
– Csak hétfőn. Valami halaszthatatlan dolga akadt.
– Mit szólnál, ha holnap és vasárnap is feljönnék, hogy… ha akarod.
– Tényleg megtennéd?
– Persze.
– Örülnék neki. De most pihennem kell. Kérlek csukd be magad után az ajtót, ha elmentél!
– Jól van. Akkor holnap megint jövök.
Erre már nem válaszol, mert alszik, így csendben lelépek, és ahogy kérte, az ajtót becsukom magam mögött.