Nemere István: a legenda tovább él

0 (0)

Nemere István: a legenda tovább él

Egy álmos kisváros, Póvoa de Santa Iria, nem messze Lisszabontól, a hétfő reggeli álmosságot igyekszik lerázni magáról. Ki-ki megy a dolgára, munkába, iskolába, ám olyan is van, aki csak megfordul az ágyában és alszik tovább. Mint Gabriel is.
Amikor az édesanyja benyit hozzá a szobájába, épp akkor húzza magára a takaróját, mintha csak tudná, hogy mi következik.
– Kelj fel kisfiam, tudod, hogy ma megyünk a pszichiáterhez.
– De én nem akarok odamenni!
– Tudom. Te meg azt tudod, hogyha nem beszélnél annyi butaságot, és nem haragítanád magadra az utca népét, meg az iskolatársaidat, akkor ma is mehetnél iskolába a pajtásaiddal együtt.
– De én nem is beszélek butaságokat. Épp ellenkezőleg, én okosabb vagyok a többieknél, mert tudok írni is meg olvasni, a többiek meg még csak most tanulják.
– Hát persze. Az a hablaty szöveg, amivel ámítasz minket, csak neked tűnik jónak, mindenki másnak csak zagyvaság.
– Nem is. Én tudom, hogy ez mit jelent, csak ti nem, mert én okos vagyok, ti meg buták – mondja Gabriel most már dühösen, ám ezzel együtt kimászik az ágyból és indulatosan kezdi magára kapkodni a ruháit.
– Hogy mondhatod, hogy buták vagyunk? – kérdezi Helena, majd megbántottan otthagyja a kisfiút, hogy a saját dolgát intézze.
Alig néhány perc elmúltával Gabriel a konyhaasztalhoz ül, és hozzálát a reggelijéhez.
– Na, kisfiam, felkészültél? – kérdezi az apja.
Frederico most lép be a konyhába, még a nyakkendőjét igazítja. Megáll a gyerek mellett, aki felnéz rá.
– De apa, nekem nincs mit felkészülni.
– Jól van, igazad van, ha befejezted a reggelit, akkor máris indulunk.
– Rendben apa.
Húsz perccel később már úton vannak Lisszabon felé. Frederico vezeti a kocsit, a hátsó ülésen Gabriel nézelődik ki az ablakon. Számtalanszor tették már meg az utat, de ő nem tud betelni a látvánnyal, amint a kisváros házait felváltja egy nagyobb város.
A kocsi megáll egy magas és teljesen üvegből épült ház parkolójában, majd onnan lifttel mennek fel a huszonegyedik emeletre.
A megbeszélt időpont előtt negyedórával már ott ülnek a pszichiáter rendelőjében. Frederico csak néz maga elé, Helena a mobilját nyomkodja, a kis Gabriel meg csak a lábát lógatja a magas székről. A várakozást egyik sem viseli jól, látszik rajtuk, hogy türelmetlenek, így, amikor kinyílik a rendelő ajtaja, szinte egyszerre állnak fel.
– Gabriel Santos? – néz rájuk az asszisztens, amikor kilép az ajtón.
– Én vagyok az – mondja Gabriel.
– Jól van, akkor gyere be. Önök a szülei?
– Mégis minek látszunk? – kérdez vissza Helena, aki már kezdi elveszíteni a türelmét.
– Önök is bejöhetnek.
– Naná, hogy bemegyünk – mondja ismét az anya, majd kézen fogja Gabrielt és együtt lépnek be az ajtón.
– Foglaljanak helyet! – mondja az asszisztens, majd rámutat a székekre, ám Gabrielt megfogja a vállánál, és elirányítja. – Ez lesz a te helyed, ez sokkal kényelmesebb, mint a székek.
– Köszönjük – mondja a két szülő.
– Ugyan, semmiség. A doktornő mindjárt… Ó már itt is van.
A helyiségből nyíló másik ajtó ebben a pillanatban kinyílik, és egy középkorú nő lép be, akinek a szeme körbejár rajtuk, majd egy hang nélkül megáll.
– Ők itt Santosék, most van az időpontjuk.
A nő még most sem szól semmit, csak beljebb lép, és leül egy olyan székre, ami láthatóan neki van fenntartva.
– Jó napot – mondja a doktornő, miután alaposan megnézte őket. – Az én nevem Gláucia Santos de Sousa, és kifejezetten gyerekekre specializálódott pszichiáter vagyok.
– De jó, te is Santos vagy? – kérdezi Gabriel érdeklődő tekintetét a nőre szegezve.
– Na jó. Mielőtt válaszolnék, közlöm önökkel, hogy a mai beszélgetés az elejétől a végéig rögzítve lesz, kép és hang vonatkozásában egyaránt. Van ez ellen kifogásuk?
Mivel senki nem válaszol, belevág a lényegi mondandójába.
– Szóval ma, kettőezerharminc október tizenhatodika van. És hogy a kérdésedre válaszoljak, igen, én is Santos vagyok – mondja a gyereknek, ám az arckifejezése semmit nem árul el róla, mintha egy gép lenne, érzelmek nélkül. – De most ne rólam beszéljünk, hanem inkább rólad.
– Rendben van.
– Remek. Szóval ki vagy te?
– Mindenki úgy hív, hogy Gabriel Santos, de ez nem én vagyok. Vagyis igen, de mégsem.
– Ki vagy te valójában? …szerinted.
Gabriel körbenéz, a szüleitől vár biztatást, hogy vajon most már elmondhatja-e, hiszen eddig mindig belefojtották a szót, amikor erről beszélt. Anya csak bólint egyet, ami azt jelenti, hogy válaszolhat a kérdésre, ám apa ki is mondja.
– Mondd el bátran Gabriel!
A kisfiú visszafordul a nő felé, és beszélni kezd.
– Egy híres író vagyok, aki már nagyon sok könyvet írt.
– Milyen sokat?
– Nem tudom, de nagyon sok.
– Mikor írtál legutóbb?
– Tegnap.
– Tegnap? – kérdez vissza csodálkozva. – Esetleg elhoztad, amit írtál?
– Igen, apunál van.
Frederico most a táskájába nyúl, és kivesz belőle egy pendrájvot, majd felmutatja.
– Megnézhetem? – kérdezi a nő, miközben érte nyúl.
– Persze – mondja Gabriel.
A nő kiveszi az apa kezéből az eszközt, feláll, és az asztal mögé ül, majd az USB-be dugja. Az arcát semmiféle érzelem nem látszik, mintha nem is élő ember lenne, üres tekintettel nézi a monitort. Fredericonak egyáltalán nem tetszik a nő, nem is olyan, mint egy pszichiáter, sokkal inkább egy pszichopata benyomását kelti.
Eltelik egy perc is, mire a nő megszólal.
– Mit jelent ez a cím: „Nemere István”?
A doktornőnek nehezére esik kimondani ezt a két szót, mert teljesen idegen a számára.
– Ez nem cím, hanem a valódi nevem.
– Értem. Szóval írói név. És ez a szöveg…? Olvashatatlan, érthetetlen és semmit nem jelent. Miért írtad meg ezt?
– Mert… – Gabriel megint felnéz a szüleire, de mivel nem lát rajtuk semmit, folytatja. – Már régen elkezdtem, és nem tudtam még befejezni.
– Milyen régen?
– Nem tudom, talán hat vagy hét éve.
– De hát akkor még meg sem születtél.
– Nem, ez még előtte történt.
– Mielőtt megszülettél?
– Igen. Akkor.
– Ezt elmagyaráznád?
– Persze. Vagyis…
– Mi az?
– Ha elmondom, akkor nem fogsz velem kiabálni és csúnyákat mondani mint a többi felnőtt?
– Persze, hogy nem.
– Akkor jó – mondja Gabriel, majd vesz egy nagy levegőt, és belekezd. – Szóval én nem gyerek voltam, hanem egy felnőtt, akinek a neve is ott van.
– Te voltál Nemere István?
– Igen, és sok könyvet írtam.
– Mégis milyen sokat?
– Hát… kb. nyolcszázat.
– Nyolcszázat? Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezi a doktornő, miközben int az asszisztensének, aki tudja mit kell tennie. Maga elé húzza a laptopját, és írni kezd, majd visszaint.
– Nem túlzás.
– És ez? Amit ideadtál nekem?
– Ez az, amit nem tudtam befejezni, mert beteg lettem.
– És most befejezted, igaz?
– Igen.
– De azt ugye tudod, hogy ami itt le van írva, az értelmetlen zagyvaság?
– Nem az, csak te nem érted.
– Te igen?
– Persze. Hiszen én írtam le.
– Hány éves is vagy te?
– Már elmúltam hatéves, nemsokára hét leszek.
– Szóval tudsz írni is.
– Persze.
– Ez a könyv, amit most nézek, milyen nyelven íródott?
– Magyarul.
– Hát az meg miféle nyelv? – kérdezi megint az agyturkász, miközben ránéz az asszisztensére, aki visszabólint.
Ezek után majd’ egy órán át kérdéseket tesz fel a gyereknek, aki mindre gondolkodás nélkül válaszol. Látszik a pszichiáternőn, hogy izgatottá válik a válaszoktól, amiket kap. Amikor már nem jut eszébe több kérdés, hátradől a székén, és szinte nevetve mondja a gyereknek.
– Jól van. Egyelőre nincs több kérdésem, ha megengeded, beszélnék a szüleiddel, addig Nora elkísér téged és isztok egy kakaót. Rendben?
– Persze – mondja Gabriel, majd lecsusszan a székről, és megfogja a felé nyújtott kezet, hogy a büfében kakaót igyanak.
Amikor becsukódik mögöttük az ajtó, akkor a doktornő ránéz a két szülőre, aztán egy pillanatnyi hallgatás után megszólal.
– Azt már most kijelenthetem, hogy Gabriel nem beteg, sőt, bizonyos szempontból sokkal okosabb, mint a hasonló korú társai. Amiket elmondott… nos, a véleményem szerint igaz. Nem tudom, hogy, de igaz. A nyelv, amit beszél és ír, az nem hablaty, hanem egy élő nyelv, mégpedig magyar. A könyv, amit írt, szintén ezen a nyelven íródott.
– De hát, hogy lehet ez? Szinte még a saját nyelvét sem ismeri jól, akkor, hogy lehet, hogy egy idegen nyelvet beszél és ír? – kérdezi Helena döbbenten.
– Erre csak egy magyarázat lehet.
– Éspedig?
– Gabriel, ennek a Nemere nevű embernek az inkarnációja.
– Hogy lehet ez?
– Erről fogalmam sincs, de volt már rá példa, nem egyedi jelenség.
– És akkor most mit tegyünk?
– Az egyik, amit tehetnek, hogy komolyan veszik, amit mond vagy ír. A másik pedig, hogy utánajárnak.
– Utána? Minek?
– Amit elmondott, az pontos, és ha mindez igaz, akkor ott, Magyarországon van egy település, ahol biztosan élnek olyan emberek, akik igazolni tudják az állításokat.
– Mégis hogyan?
– Elutaznak oda, kinyomozzák a részleteket, és ebben Gabriel fog tudni segíteni.
– Utazzunk el egy idegen országba?
– Pontosan. Ha megteszik, én is magukkal megyek.

Két héttel később, ott toporognak annak a településnek a főterén, amit Gabriel megjelölt. Persze rajta kívül senki sem tudja, hogy merre induljanak, ám a kisfiú határozottan ösztökéli őket, anyja kezét fogva húzza maga után.
Utcahossznyi távot tesznek meg, majd Gabriel megáll, és csak néz. Amit néz, az egy takaros kis házikó, gondozott kerttel. Lép egyet felé, majd megáll. Helena még most is fogja a kezét, és ránéz a gyerekre.
– Mi a baj kisfiam?
– Már régen jártam itt. Félek.
– Mitől?
– Mert… mert… nem tudom.
– Gyere, csengessünk be!
Gabriel sietős léptekkel a kapuhoz megy, majd ismét megáll. Mivel a csengőt nem éri el, helyette Helena nyomja meg azt. Egy ideig semmi sem történik, majd végül kinyílik a bejárati ajtó, és egy idős, ősz hajú nő arca jelenik meg a résben.
A kívülállók nem szólalnak meg, mindhárman a gyereket nézik, akinek most már patakokban folyik a könnye.
A nő, aki az ajtóban áll, meglepetten szemléli a lejátszódó jelenetet, de mivel kíváncsi arra, hogy mi történik, kijön a házból, és megáll a kapun belül. Ránéz Gabrielre, aki most a kézfejével törli le az arcáról a könnyeket.
– Ki vagy te? – kérdezi tőle a nő.
A kérdést követően kinyitja a kertkaput, majd kilép az utcára, és megáll Gabriel előtt, majd lehajol hozzá. Gabriel nem válaszol, csak sír, és nézi a számára oly kedves arcot.
– Ismerjük mi egymást? – teszi fel az újabb kérdést, de választ nem kap.
Ehelyett Gabriel lép egyet előre, majd a könnyes arcát a nő ruhájába fúrja, és a két kis vékony karjával átöleli őt, és csak annyit mond.
– Szeretlek Judit. Nagyon hiányoztál.