Még mindig lehet jobb

Még mindig lehet jobb

Még mindig lehet jobb. Még mindig azt gondolom. Az igaz, hogy elpusztítottam mindent és mindenkit, és a világunkat hamuvá változtattam. De még mindig hiszem, hogy lehet jobb. Mert hinnem kell ebben.

Kilencéves voltam, és higgyétek el, ez a legrosszabb kor. Már eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy ne meneküljek a valóságból egy fantáziavilágba, de túlságosan is gyerek voltam ahhoz, hogy megbirkózzam a körülöttem lévő dolgokkal. Sosem felejtem el egyik esti beszélgetésünket apámmal.

– Apa, te mit dolgozol tulajdonképpen?
Unottan válaszolt.
– Számok, fiam. Számok egymás hegyén-hátán.
– És én mit dolgozok majd, ha felnövök?
– Az csak te rajtad múlik. A lehetőségek egyik végén van a senki, a másik végén pedig az Isten. Ezen belül csak rajtad múlik, hogy hol lesz a helyed.

Nem csupán érdekes, egyenesen letaglózó volt, amit mondott. Elkezdtem hát gondolkodni. Összeraktam sok vackot, majd utána egy transzformátort, végül egy szerves anyagokból álló, önjáró fűnyírót (lényeg a fúzió hölgyeim és uraim). Tizenkét évesen rájöttem, hogy a világ kollektíve kivet magából, én pedig negligálom a világot úgy, ahogy van. Sosem felejtem azt a fájdalmat, amit iskolatársaim mértek rám. Sem a mennyiségét, sem a minőségét. Amikor tornaórán minden ok nélkül rúgtak fel és nevettek rajtam.
– Mi van csökött? Nem tudsz futni? Nézzétek a csököttet!

Vagy amikor a menzán ebédeltem, és egy zacskónyi vizeletet öntöttek a meggylevesembe, majd röhögve kiabáltak az arcomba.
– Megeszed csökött! – csattant a pofon. – Megeszed, vagy élve nem mész ki innen.
Megettem a levest.

Mindezek után elvonultam hát elefántcsonttornyomba, és fabrikáltam. Rengeteget olvastam és kísérleteztem. De az igazi eszencia saját agyam volt. Házilag barkácsolt erőművemre úgy tekintettem, mint a saját lányomra. Sőt! Hiszen semmi input, csak output. Egy gyönyör volt, teremtéseim közül az első csoda. Ember sosem lehet tökéletes, de ezen kreálmányom az volt. Nem fogyasztotta, csak termelte az energiát. És mikor megalkottam, és láttam, hogy működik, abban a pillanatban szét is szedtem, majd elégettem a jegyzeteimet. Még a kérdés is sértő, hogy miért. Mert a gyermekek volt, és csak az enyém lehet!

De ha már ezt is elértem, hajtottam tovább. Csak egy szó volt a mottóm: Végsőkig! Volt, hogy apám benyitott a garázsba, elszörnyedt a látottaktól.
– Bármit is csinálsz, kérlek hagyd abba.
– Szeretném, de már késő.
– Az én kudarcom az, amivé váltál, ugye?

Némán dolgoztam tovább. Pár perccel később egy lövést hallottam, de én akkor is csak némán dolgoztam tovább. Egyedül maradtam, de áldott nénikém magához vett, és egy kis színészkedésnek, no meg a fülének kedves szavaknak hála még szabadabban dolgozhattam.
– Mondd kincsem, nincs semmi bajod? Olyan sokat vagy itt a garázsban magadban ezekkel a műszerekkel.
– Nem, de nagyon szeretlek, és köszönök mindent, amit teszel értem. És persze szeretlek.
– Hát jó. én is szeretlek téged, Kincsem.

Végsőkig! És ezt a szót nemhogy komolyan vettem, de még túl is akartam szárnyalni. Tizenhat éves kis takony voltam már, mikor összeraktam a gépet, de az első próba előtt is éreztem azt a bizonyos dolgot. A félelmet, ami visszatartott. Ezzel az érzéssel harcolt a csakazértis-gondolat. Végül győzött a csakazértis. Tönkre tettem egy világot, de legalább megmaradt a tinédzserkori büszkeségem.

Az a hülye gép pedig tényleg működött. Nem tudom hogyan, de működött. Semmit se tudok róla. Létrehoztam valamit – ami működik –, de nem tudom mit csinál. Csak egy dolog biztos. Metsz. Vagy a térben, vagy az időben, de egy hatalmas vágást produkál minden egyes bekapcsoláskor. Működik! Sőt mi több, imádom.
Az első metszéskor láttam, hogyan lélegzett Ázsiában a 14 ezer éve elfeledett Gimray Birodalom, mely az egész bolygót uralta egykor. Milyen borzalmas és tisztelni való nép volt! Könyvtáraik az égig nyúltak, és olyan irományok foglaltak benne helyet, hogy az Ars Notoria, a Liber Juratus, de akár a híres De Vermis Mysteriis is csupán Danielle Steelnek tűnik mellettük.

Ez annyira felvillanyozott, hogy egyből metszettem megint egyet. Ekkor láttam meg az időn túli dolgokat. Nem láttam szörnyeket, semmi ilyenre nem kell gondolni. Viszont elém tárultak az eónokon át létező állandók. Formátlan idomok, melyek lélegeznek. A névnélküliek, melyek csillagokat falnak és univerzumokból táplálkoznak. Csak egyszer sóhajtsanak rosszul, és belepusztulnak a naprendszerek. Kik vagyunk mi az egészhez képest? Ki a gyermekét sirató anya? Ki a legnagyobb ország leggazdagabb embere? Csupán egy porszem töredéke, mely a következő pillanatban már meg is semmisül. Kicsik vagyunk. Rájöttem, hogy a lét nem számít. És az egyén – bármilyen hatalmas is legyen e bolygón – egy mikroba levedlett atomjával sem ér fel. Egy bizonyos távolságból nézve minden hangya ugyanolyan, bizony.

A metszésen át csak a falánk semmit láttam. A végtelent ami zabálni akart. Értik ezt egyáltalán? Belebámultam a végtelen semmibe. Amaz őrülten járta táncát miközben visszanézett rám a végtelen űr mélyéről, és még mindig vagyok! Elmém még mindig épp! Lényeg az, hogy ez volt az első metszés, amit be akartam varrni. Éreztem, hogy tettem nem maradhat büntetlenül, ha nem varrom be a metszést. De szerencsére előbb-utóbb maguktól beforrnak a vágatok.

Ettől az élménytől annyira megijedtem, hogy két hétig nem is próbálkoztam újra. Olyat láttam, ami elvette egy időre a kedvem a géptől. De mi motoszkált közbe a fejemben? Végsőkig! Naná, hogy felvillanyozott ez az egész.

És miért folytattam? Nem a hírnév, nem a pénz miatt. Az ismeretlen mögötti dolgok utáni vágy. A kérdés, hogy a mindenségen, Istenen túl vajon mi van. Végsőkig! Az érzés, hogy most enyém lehet mindaz a tudás, amit senki birtokolt még sose a Földön. Még egyet metszek. Csak egyet és egy hatalmasat, és ha az jól sikerül, akkor a végtelen birtokosa leszek. Ez épp elég volt ahhoz, hogy a gépemmel belevájjak egy jókorát a mindenek szövetébe.

Ezt még nem is mondtam. Hogy nézett ki a gép? Senkise gondoljon embernagyságú, hatalmas monstrumra. Az én kicsikémben épp az volt a szép, hogy a tenyeremben is elfért. Gyönyörű volt a külseje, és ráadásul…. metszett.

Volt, hogy csak szimpla viccből kapcsoltam be, volt hogy már remegtem zümmögő hangja hiányától. Szinte most is hallom magamban a hívó szót: ,,Nosza rajta, lendüljünk bele.” Csakhogy a legutolsó metszés ezúttal időben és térben egyszerre volt. Meg valamit rosszul állítottam be…. Jaj, tévedni isteni dolog. És emiatt valamik felfigyeltek rám. Átnéztek a metszésen, és nem engedték bezárni. Nyitva maradt a hasadék. De először nem jöttek át. Csak néztek azzal a rideg hüllőarccal, és méregettek érzelem nélküli szemeikkel. Végül ez a metszés is beforrott, én pedig megkönnyebbültem.

Pánikoltam sokat, féltem. Tudtam, hogy mit kockáztatnék még egy metszéssel. De a szikla szélén állva igenis nagy a csábítás, hogy ne hátra, hanem előre lépjünk. Ekkor csak tébláboltam napokig. A nappaliban ültem, és a pár szaklap elolvasása után arra gondoltam, miért ne? Ekkor metszettem majdnem még egyet, de erőt vettem végül magamon és mégsem.

Viszont ekkor valami történt. Mikor kimentem a wécére, megint azt láttam, hogy a guriga teljesen üresen, árván fityeg oldalt. Évek óta nekem kell mindig kicserélnem, mert vagy nálam fogy el és cserélem, vagy Jane mellett, de bezzeg ő úgy hagyja. Kis dolgokon múlnak a legnagyobbak, ugye? Hát nekem ez volt az a bizonyos fogpiszkáló, ami a harminc tonna téglát tartotta. De egyszer csak megreccsent. Azt gondoltam: Veszett fejsze nyele. Meg: Bazd meg akkor.

És végül egy üres wécépapír guriga miatt metszettem még egyet. Sajnos ugyanazt a vágatot szélesítettem, mint a múltkor, nem pedig egy újat nyitottam. Valamiért az utolsó metszés még nem forrt be teljesen. És ezért tényéeg bocsánat. A kígyófejű hüllőlények, melyek átnéztek anno, most már át is tudtak jönni. És özönlöttek. Már rég elkotródtam a környékről, sőt a lehető legbiztonságosabb helyen élek, ami csak létezhet ezen a bolygón. De hallom és látom, hogy ezek a kurva lények még mindig csak özönlenek, és semmi sem marad utánuk. Zabálnak és vért ontanak tekintet nélkül arra, hogy katonákon, öregeken, vagy akár újszülötteken gázolnak át. Csak zabálnak. És ha már eleget ettek, akkor szimplán az élvezetért folytatják a vérontást. Sajnálom. De legalább most már tudom, hogy a gépem csak metszeni tud, varrni nem. De akkor is szeretem. És sosem fogom leállítani. Talán még mindig lehet jobb.