Súlyos paktum
Súlyos paktum
Miló már megszólalni se tudott a méregtől.
– Mi az, hogy két hét! Nem tudja megérteni, hogy az én egészségi állapotomban minden egyes lépcsőzés kész öngyilkosság? Nem érti, ugye? Hetente elromlik a lift, és maga nem csinál semmit.
A közös képviselő higgadtan, de érdektelenül válaszolt.
– Kihívtam ismét a szerelőt, azt mondta jön, ahogy tud. És nem két hét múlva, hanem két héten belül. Ennél többet nem tudok tenni, sajnálom.
– Tudja mit, felejtse el! Úgyis közel a február. A lakógyűlésen szépen meghallgatjuk az éves beszámolóját, és utána szavazással eldöntjük, mennyire megfelelő a munkája. Napirendi pont lesz a leváltása. De a tetves lift is szóba fog kerülni, arra megesküszöm! – és kinyomta a telefont.
Rálépett az első lépcsőfokra, és nyögve nézett fel. A korlát olyan messzire kanyargott felfele, hogy nem látta a végét. A panelek égig érő fája.
– Esküszöm, holnap én esek neki annak a kibaszott liftnek!
Majd lendületből nekivágott mind a kettőszázhatvan kilójával. Az első emelet előtt már meg kellett állnia. A harmadik emelettől kezdve fuldokolva vette a levegőt. A hatodik emelethez érve már kocsonyaként remegtek vaskos lábai. A tizedik emeletet elérve sípoló tüdővel összeesett a folyosón. Úgy érezte, hogy magát az Olümposzt mászta meg, de többet egyszer se.
Este lábait felrakva terpeszkedett a hatalmas foteljében. Húsos gömböcként falta a virslis falatokat és közben nézte a tévét. De nem tudta kiverni fejéből azt a tortúrát, amin keresztül kell mennie már ki tudja mióta. Egyre csak hergelte magát, és egyre mérgesebben falt. Talán a saját ujját is leharapta volna, ha nem csörög a telefonja.
– Halló! – szólt bele mérgesen.
– Üdvözlöm, elnézést a késői zavarásért. Én a Seol Liftszerelő Kft.-től hívom, és Kárász Milót keresem.
– A lift! – Miló olyan izgatott lett, hogy eszébe se jutott megkérdezni, honnan tudja a nevét.
– Arról értesítettek, hogy a házukban makacskodik a lift pár napja.
– Az enyhe kifejezés! Egyáltalán nem működik, és még azt se méltóztatnak megmondani, mikorra tudják megjavítani.
– Uram, önnek nagy szerencséje van! Mi akár ma éjjel el tudjuk végezni a szükséges munkálatokat, és holnap reggel már örömmel szállhat be egy kifogástalanul működő liftbe – mondta a titokzatos hang feltűnően mézes-mázas hangon. – Garantáljuk egyúttal legalább tíz évig a kifogástalan működést is.
– Csinálják csak, csinálják! – vágta rá mohón, nem törődve se a közös képviselővel, se a másik szerelővel, meg úgy egyáltalán senkivel se.
– Munkánk csekély ellentételezéseként mindössze annyit várunk el, hogy minden nap tegyen a liftbe valamit, utána pedig nyomja meg bármelyik emelet gombját. Nagyon fontos, hogy a gomb megnyomása után kívülről zárja be az ajtót. Ha nem értette elsőre, szóljon nyugodtan, és ismét elmagyarázom. De szerintem nagyon is érthető voltam ugye, Miló?
– Hogyan? Mégis micsodát tegyek bele?
– Azt minden reggel majd az adott napon megmondjuk önnek. Tehát akkor elfogadja az ajánlatunkat?
Csilingelt valami figyelmeztető hang Miló lelke mélyén, de egy tökéletesen működő lift hangja teljesen elnyomta.
– Ez nem kérdés.
– Kérem igent mondjon, ha elfogadja.
– Igen.
Hajnalban arra ébredt, hogy rezeg a telefonja. Egy új üzenet. Megpróbált felülni az ágyban, de a kilók garmadája nem engedte. Oldalra forgatta testét, és két kézzel felnyomta magát. Az ágy szélén ülve tanácstalanul nézte az üzenetet: “Egy kutyát tegyen bele.”
A mindennapos reggeli rituáléja alatt – ami magába foglalt egy zuhanyt, fogmosást, felöltözést és napindító étkezésnek kettő hamburgert, vagy három szendvicset – végig azon törte a fejét, hogy vajon nem a közös képviselő űz-e tréfát belőle azért, mert megfenyegette. Ettől a gondolattól ismét méreg öntötte el az agyát, a második hamburger végére feje már vöröslött a dühtől. Döngő léptekkel indult el a társasházi folyosón, majd a lift előtt fürkésző vadként állt meg. Egy vadiúj és egyben gyönyörű aknaajtó nézett vissza rá. Ráadásul teleszkópos! Még csak ki sem kell nyitni. Bontási, szerelési munkálatoknak nyoma sem volt.
– Ezt nem veszem be. Egy éjszaka alatt mind a tíz emeleten?
Lassan megnyomta a gombot. A lift ajtaja abban a pillanatban hangtalanul kinyílt. Beszállás közben úgy tekintett körbe, mint kíváncsi turista a múzeumban. Megnyomta a földszint gombot, és végigsimított kezével a panelen.
– Megkapta az üzenetet, ugye? Egy kutya lesz ma – recsegte egy hang a távfelügyeleti rendszer hangszórójából.
Miló, ha képes lett volna rá, úgy ugrott volna hátra, mint akit áram ütött meg. Így csak összerezzent.
– Tessék?
– Egy kutya. Ma. Ahogy megbeszéltük. Ha megszegi a megállapodást… hát akkor csúnyaságok lesznek Miló! – az utolsó szóhoz érve a hang teljesen átalakult. Ez már nem a nyájas hang volt tegnapról.
– És mégis honnan vegyek egy kutyát? Normálisak maguk? Nekem nincs időm ilyenekre. Az én egészségi állapotom… Halló!
A hangszóró némán bámult rá. A lift ekkor megállt a földszinten, és az ajtaja némán kinyílt.
Egész nap azon gondolkodott, mi van, ha nem teszi meg. Ezt hamar elvetette, habár azt már nem vallotta be magának, hogy miért. A hang. A hang fenyegető ereje pusztító volt. Nem kételkedett, hogy bármekkora őrültséget kér is tőle az a valaki, beváltja a fenyegetést, ha nem szerez egy kutyát. Végül munka közben kikereste, merre van a sintértelep, és onnan elhozott egy tacskót. A kis korcs a kocsiban végig próbált Milóhoz dörgölőzni, megalapozandó a barátságukat.
– Ne csináld, fölösleges! Úgy érzem, nem sokáig leszünk együtt – dünnyögte az orra alatt.
A lift előtt megállt és várt. Nem akaródzott neki megnyomni a gombot. De a sors fittyet hányt szándékára, mert valaki épp lefelé tartott vele. Kinyílt az ajtó, és Sára a kilencedikről kivágódott a folyosóra.
– Jaj, de cuki kutya! Megsimogathatom?
Miló ráförmedt valamit, mire a kislány grimaszolva nyelvet öltött rá, és kiszaladt az utcára.
– Na, gyerünk, menj! Nem lesz semmi baj.
Beterelte a kutyát, megnyomta a hetedik emelet gombját, és hátralépett. A kiskutya tanácstalanul nézett rá, nem értve, miért hagyja egyedül. A záródó ajtó egy gigantikus függőleges szájnak tűnt, ami már el is nyelte. Mikor a lift elindult felfelé, Miló kétségbeesett nyüszítést hallott, majd egy reccsenést. Megfordult vele a világ.
– Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el!
Pánikba esve nyomogatta vadul a hívógombot, de lift már elindult felfelé. Némán várta, hogy megtegye a kört. Közben pedig elméjét próbálta felkészíteni arra, ami pillanatok belül elé tárul. A lift elindult vissza. Megérkezett, és némán kitátotta száját.
A padlón mindössze egy hátsó láb hevert, mellette pedig az eb gerincoszlopa. Két pár borda fityegett le a csigolyákról, melyeket már alig tartottak az ízületek. Semmi egyéb. Vér se volt sehol, egy csepp se.
Miló azt sem tudta, mit csinál, mikor beviharzott a liftbe, és elindult felfele. Kapkodva kivette táskájából a szatyrát, és beletömködte a maradványokat. A sokk hatására undor nélkül ragadta meg őket, csak az érdekelte, hogy minél előbb eltüntesse a nyomokat. Felérve lakásába ledobta a szatyrot és beleroskadt a fotelbe.
– Úristen, hát mi folyik itt?
A nap hátralevő részében céltalanul bolyongott a lakásban, ételre pedig nézni sem tudott. A jól bevált érzelmi reakció, a harag most csődöt mondott. Helyére pedig minden egyebet kiszorítva érkezett meg a félelem.
Másnap reggel percre pontosan ugyanakkor rezgett a mobiltelefon, mint előzőleg. Kísértette a gondolat, hogy nem nyitja meg az üzenetet, de azt is tudta, hogy ezzel semmit sem oldana meg. Így hát elolvasta: “Egy gyermeket tegyen bele.” Földhöz vágta a telefont, és rohant a lifthez. Úgy tűnt, a félelmet kihívta a harag egy visszavágóra. Természetesen a felvonó már várt rá, és egyből kinyílt előtte. Miló talán észre se vette, hogy nem is nyomta meg a hívógombot. Belépett és a panelhez fordult.
– Nem fogom megtenni.
Pár másodperc csend. Reménykedett benne, hogy senki sem szólal meg, ő pedig majd lehiggadva keres valami éplázláb magyarázatot a történtekre. De nem.
– Egy gyermeket.
A dolgok immár odáig fajultak, hogy még ő se hitt benne, de azért tett egy próbát.
– Kihívom a rendőrséget, és majd akkor kívángasson maga aberrált fasz!
Mély, nem emberi kacagás, majd ismét az a fenyegető, letaglózó hang.
– Ha alkut kötsz az ördöggel, azt nem rúghatod fel Miló-kiló! Csináld, vagy élve fogunk felzabálni.
A lift leért a földszintre, Miló pedig kivágta az ajtaját. Minél előbb ki akart jutni az épületből. És ekkor legszívesebben elbőgte volna magát. Sárika szaladt szembe vele, kezeiben egy-egy szatyorral.
– Jaj, tessék fogni!
Miló döbbenten állt a nyitott ajtó mellett, és tétlenül nézte, ahogy a gyermek megáll a lift közepén.
– Köszönöm szépen! – mondta mosolyogva.
Miló csak állt tovább az ajtóban dermedten, hangtalanul.
– Bácsi! Tessék bezárni az ajtót, mert így nem indul el a lift.
Agyát ismét elöntötte a jól ismert érzés, a harag. Egész arca vörössé vált, és hirtelen előrenyúlt. Megragadta Sári karját, és úgy rántotta ki a liftből, hogy szegény gyermek hangos csattanással terült el a padlón. A szatyorból szerteszéjjel gurultak az élelmiszerek. A csöppség pislogott kettőt, majd hangosan elsírta magát. Eközben Miló a liftben megnyomta a tizedik emelet gombját. Se harag, se félelem nem volt már a szívében. Csak az elégtétel. Miközben a lift ajtaja csalódottan csukódni kezdett, még odakiáltott a földről feltápászkodó Sárinak.
– Sajnálom! De téged nem! Engem…
A fülkeajtó bezárult. Sári a padlón ülve szipogott, és nem értette, hogy mi az a recsegő-ropogó hang a liftben.
Válaszok