Fogadom
Fogadom
,,Kedves Jegyespár! Kérem, hogy az általam feltett kérdésre határozott igennel, vagy nemmel válaszoljanak. Kijelenti-e Ön, Fáy Réka, hogy az itt jelenlévő Nyéki Mátéval házasságot köt, jóban és rosszban a jót látja? Kijelenti-e Ön, Nyéki Máté, hogy az itt jelenlévő Fáy Rékát feleségül veszi, jóban és rosszban a jót látja? Az ifjú pár legyen boldog örökké, amíg a halál el nem választja őket!”
Réka és Máté négy éve kötöttek házasságot, nem sokra rá pedig egy csodálatos lányuk született. És Máténak azóta is minden egyes nap már délben hiányérzete támad. Élete két nője! – mindig ezt mondta. Mikor nap végén a munkából tartott hazafelé, türelmetlenült adta meg magát a nagy forgalomnak. Pedig mennyire sietett! Mindig úgy érezte ilyenkor, hogy könyörtelenül és fölöslegesen ketyeg az az idő, amit akár együtt tölthetnének.
Ma szerencsére haladt a forgalom, így pár perccel még hamarabb is hazaért, mint a lányok. Megállt a néma házban, és egy pillanatra belegondolt, hogy mennyire üres is lenne az élete nélkülük. Majd a kívülállók jóleső érzésével rázta le magáról ezt a rossz gondolatot. Ekkor kulcs csörgött a zárban, és már nyílt is az ajtó.
– Szia kincs! Mi volt az oviban? – térdelt le mosolyogva, és átölelte Lénát, aki folyamatosan csacsogott.
– Ettem ebédet, és képzeld apa, most még aludtam is délután! Nézhetek mesét? Lécci-lécci-lécciiiii! – Léna bevetette a legbájosabb mosolyát, és csillogó szemekkel nézett apukájára.
– De csak egy rövidet!
– Köszi! – és már nyargalt is be a nappaliba.
Anya és apa. Férj és feleség. Egy pillanatig némán, mosolyogva néztek egymásra, mint a legboldogabb pár a Földön. Majd Réka átölelte.
– Szia, drágám! – mondta kicsit elcsigázva.
– Nem vagy te lázas? Olyan forró az arcod. – kérdezte Máté.
– Nem hiszem. Egy bogár megcsípett a bokámon, mikor mentem a gyógyszergyárból a parkolóba. Biztos allergia, amiatt lehet egy kis hőemelkedésem.
Máté leguggolt, hogy szemügyre vegye Réka lábát, és elcsodálkozott. A bokájánál a nadrág öt centiméter hosszan felhasadt, a kibomló szövetszálakat pedig bordóra festette az alvadt vér.
– Biztos bogár volt az? Milyen rovar tudna egy farmert így felhasítani?
– Nem tudom, de ne is foglalkozz vele, majd bekenem valamivel. Képzeld, Heniék most jelentették be, hogy eljegyezték egymást!
– Hát, akkor sok sikert és persze kitartást Gábornak.
Réka játékosan a vállára csapott.
– Na mi van? Csak nem kiábrándultunk a házasságból?
Máté felkapta feleségét, és körbefordult vele.
– Sem a házasságból, sem belőled – és mondandóját aláhúzva egy jó nagyot fújt Réka nyakába, aki erre felkacagott.
– Tehát akkor Nyéki Máté továbbra is fogadod-e, hogy ezt a nőt tejben-vajban fürösztöd, és úgy szereted, ahogy eddig, míg a halál el nem választ?
– Fogadom! És te, Fáy Réka fogadod-e, hogy ezentúl is főzöl, mosol, takarítasz… – de itt már el is nevette magát.
– Fogadom, fogadom! Csak tegyél már le. Vacsora? Mi legyen?
– Nem tudom. Szerintem van még annyi maradék a hűtőben, hogy… Hó!
Réka megroggyant, és ha férje nem kapja el, akkor minden bizonnyal össze is esik ott helyben.
– Na jó! Ennyi volt, be a hálóba! Majd én intézek mindent.
– Rendben – adta meg magát a beteg.
– Apa! Lehet majd még egy mese? – szólt ki közben a nappaliból Léna.
– Még ennek sincs vége! – kiabált vissza Máté az előszobából. – Amúgy meg természetesen nem, hercegnőm.
Bementek a hálószobába, és Réka levette a nadrágját. Lefeküdt az ágyra, és már el is aludt volna, mikor Máté valami nagyon furcsát vett észre rajta. Közelebb hajolt a bokájához, és úgy tanulmányozta, mint boncmester a földönkívülit.
– Mi az? – kérdezte álmosan Réka.
– Nem tudom… Olyan, mintha a bőröd alatt lenne valami fekete.
Óvatosan megérintette, mire felesége felszisszent.
– Ilyet még nem láttam. Kemény, mint a csont, de olyan fekete… ez nem genny, és nem is alvadt vér. Kőkemény. Talán jobb lenne…
– Csak hadd pihenjek kicsit – mondta Réka kicsit indulatosan.
– Rendben, nemsoká jövök ellenőrizni.
Fölé hajolt, finoman megcsókolta, és magára hagyta.
Léna este némán vacsorázott, ami szokatlan volt tőle. Máté tudta, hogy mi miatt aggódik, de nem faggatta. Végül a gyermek feltette a rövid, de lényegre törő kérdését.
– Anya nagyon beteg?
– Nem kincsem, semmi komoly. Csak lázas egy apró seb miatt, de hamar el fog múlni.
– Bemehetek hozzá?
– Jó, de csak halkan. Adj neki egy puszit, aztán irány az ágy.
Bementek mindketten, és Máté meglepődve vette észre, hogy teljesen be van sötétítve. Réka pedig olyan erős torokhangon horkol, amire talán még ő se lenne képes.
– Anya– suttogta Léna.
Réka arra ébredt, hogy mindene fáj, és egész teste lángol.
– Szia, kicsim! – próbálkozott egy bágyadt mosollyal.
– Nagyon beteg vagy?
– Csak elfáradtam. Szeretlek, kincs. Ne haragudj, de úgy néz ki, ugrott a holnapi állatkert. Ígérem, hogy be fogjuk pótolni.
Még átölelni is alig volt ereje.
– Semmi baj – simogatta meg homlokát a gyermek. – Csak gyógyulj meg hamar.
Léna apró ajkaival jóéjtpuszit adott a homlokára, és csendben kimentek a szobából.
– Tűzforró az arca, apa.
Az esti rituálé utolsó pontja volt a meseolvasás, de szerencsére nem kellett befejezni a történetet, mert Léna már a felénél elszunnyadt. Apa megsimogatta az arcát, és leoltotta a villanyt. Ahogy rázárta az ajtót, egyből megszaporázta a lépteit. Egy nyugtalan érzés növekedett benne. Benyitott a hálóba, és az érzés bizonyossággá kezdett válni. Valami nagyon furcsa szag volt a levegőben. Felkapcsolta a kisvillanyt, és elszörnyedve látta, hogy Réka arcán szinte teljesen lehámlott a bőr. Olyan, mint a vedlés. Alatta pedig felsejlett az a fekete valami.
– Réka! Réka, kelj fel!
Felesége elhaló hangon válaszolt.
– Mi az?
– Valami nagy baj van, szerelmem! Ki kellene hívni a mentőket!
– Nem! Kérlek életem, már sokkal jobb. Csak reggelig várj, addigra kiheverem. Ha nem, akkor én kérem, hogy vigyél kórházba. Ne aggódj, csak egy csípés az egész… – mondta félálomban, és már vissza is aludt.
Máté megadva magát lefeküdt mellé, és némán nézte a plafont. Közben elhatározta, hogy egy óra múlva mentőt hív, ha nem javul az állapota. Mert ami Rékával történik, az biztos nem normális.
Már félálomban volt, mikor arra riadt fel, hogy valami hozzáér. Valami kemény és érdes. Azt hitte, hogy egy bogár repült be, de mikor felkapcsolta a villanyt, rémülten vette tudomásul, hogy Réka lába az. Vagyis… valami más, ami a lába helyén volt. A látványtól elborzadva hátrébb lépett, és egy hirtelen mozdulattal a földre rántotta a takarót. Felesége egész testét bőr- és ruhafoszlányok borították, melyek már alig takarták azt a valamit, ami az új testeként funkcionált. Réka arca úgy nézett ki, mint egy félig letépett maszk. És a megtépázott maszk alatt hatalmas szemek ültek. Eközben felesége lassan mocorogni kezdett, és álmosan megszólalt.
– Olyan éhes vagyok… úgy érzem fel tudnám falni a világot – mondta recsegő-ropogó hangon. – Mi történik velem, Máté? – kérdezte saját hangjától megrémülve.
Olyan mélyről jövő és dörzsölő hangzása volt ez, amit emberi torok egyszerűen nem adhat ki magából. A letaglózó látvány után már nem volt hova fokozni a pánikot Mátéban.
– Nem tudom, de most azonnal hívom a mentőket. Ha akarod, ha nem.
– Hívd!
Máté kiszaladt a nappaliba, felkapta a telefonját, és már tárcsázta is segélyhívót. A diszpécser a sok fölösleges kérdés után végre a lényegre tért.
– És mi a felesége panasza?
Az, hogy egy kurva nagy bogárrá változott. Máté csak annyit akart, hogy minél hamarabb jöjjön a segítség, így ehelyett a lehető legdrasztikusabb választ adta.
– Elájult. A szájából és az orrából pedig ömlik a vér.
Telefonálás közben valami halk és furcsán zümmögő hangot hallott az előszobából. Odafordult, de semmi mozgás. Biztos a hűtő kapcsolt be – gondolta. Nagyon gyorsan rövidre akarta zárni a beszélgetést, mert minél hamarabb vissza akart menni a szobába, hogy szóval tarthassa feleségét. Emellett még Lénát is meg akarta nézni. Már csak az hiányzik, hogy mikor kijön megejteni az éjszakai pisilést, benézzen Rékához, és meglássa így. Az ágyra dobta a telefont mikor végzett a hívással, és visszaszaladt a hálószobába. És a rémület elsöprő erejű hullámban kezdett tornyosodni felette. A hálószoba üres volt.
Egyensúlyát vesztve támolygott át lánya szobájához, és lassan meglökte a résnyire nyitott ajtót. Egy apa sincs a világon, aki fel tudna készülni arra, ami őt fogadta. Egy ismeretlen, fekete organizmus a sarokban guggolva csámcsogott. Azt többé már nem lehetett anyának, feleségnek, vagy akár embernek nevezni. A kiságy mellett a földön egy szétszaggatott kezeslábas pizsama volt, benne pedig egy apró, csonkolt test. Máté beszűkült tudatállapotban, őrjöngve esett neki a táplálkozó lénynek. Ököllel, tiszta erőből ütötte annak kitinpáncélját.
– Mit csináltál!? Mit csi-nál-tál!! Mit tettél!! – üvöltötte olyan erővel, hogy azt hitte, szétreped a torka.
A rém némán tűrte, ahogy püfölte-verte a fejét. Majd akkorát lendített a karjával, hogy Máté átszakította a könyvespolcot, és csak a fal állította meg. A lény ereje volt ez, de egy anya haragja. Mert megértette, hogy mit tett. Csápjaival belemart saját arcába, miközben üvöltött.
– Megettem! Megettem bazd meg a gyerekünket! – mondta bőgő hangon, és hatalmas erővel rúgott egyet a falba, melyből vakolat és tégladarabok hulltak a földre.
Tehetetlenül széttárta hatalmas csápjait, és kétségbeesett, csikorgó hangon folytatta.
– És ha nem mész el, téged is fel foglak zabálni! – sírta. – Az egész kurva világot, és ha még akkor is éhes leszek, magamat falom fel a legvégén.
– Az életünk volt… – suttogta Máté.
A fekete lény egyre kevésbé volt képes a beszédre, de a mérhetetlen bánat még kiérződött a hangján, mikor megszólalt.
– Megöltem a kincsünket.
Máté szótlanul, öntudatlan állapotban meredt maga elé. Majd lassan felállt, és kiment a szobából. Bezárta a bejárati ajtót, utána pedig visszament Léna szobájába. Félkatatón állapotban kinyitotta a ruhásszekrények ajtaját, és egyesével kihúzta valamennyi fiókot. Két adag gyerekruhát a szoba közepére hajított, majd leült az ablak alá.
– Gyere ide kérlek… – suttogta magába roskadva.
A lény búsan ciripelve leguggolt, és odabújt hozzá. Az érdes kitin hozzásimult Máté bőréhez, ő pedig gyengéden rátette a kezét.
– Szeretlek. És sosem foglak elhagyni titeket. De innen már csak egy úton tudunk mi ketten továbbmenni. Emlékszel még? Fogadom. És ha tudsz, akkor imádkozz te is magadban, hogy oda érkezzünk meg, ahol a lányunk van – mondta a valaha volt felesége szemébe nézve, és várta a beleegyezését. Ő pedig némán bólintott.
Máté az ölébe vette kislánya megcsonkított testét, és lassan simogatta a haját, miközben másik kezével elővette az öngyújtót. Mikor az apró szikra a szelepből kiáramló gázt lángra lobbantotta, lassan odatartotta a függöny aljához. Átölelve megcsókolta a lényt, és sírva szorította mindkettőjüket magához.
– Míg a halál el nem választ – és becsukta a szemeit.
Válaszok