Levegőt!

Amikor lefogták, még azt hitte, igaza van.
Két ápoló tartotta a karját, a szíjak hidegek voltak, a plafon túl közel hajolt hozzá, mintha hallgatózni akarna. Ordított, nem segítségért, hanem igazolásért. Azt akarta, hogy valaki végre kimondja: nem ő a hibás. A fertőtlenítő szaga beleette magát a torkába, csípett, mint egy túl erős kámfor, amitől nem tisztul a levegő, csak fáj tőle lélegezni.
A nő ekkor még ott állt az ajtóban. A pszichiáter. Jegyzetelt. Nem szólt közbe.
Később azt mondták neki, ez volt az első igazi rohama az osztályon.
Pedig már korábban is járt itt. Hónapokig csak be-benézett, mint aki nem akar maradni. Azt mondta magáról, hogy világcsavargó alkat, aki nem tűri a kereteket, és amíg nem ismerik, ne mondjanak róla semmit. Szerette ezt hangoztatni, főleg nők előtt. Úgy hangzott, mintha szabad lenne, nem pedig széteső.
Az ivásról nem beszélt elsőre. Arról sem, hogy a nőket hogyan szereti. Inkább kerülte a pontos szavakat, mintha félne attól, hogyha kimondja, végleg ott maradnak a levegőben. Csak később derült ki, hogy az alkohol nem szokás volt, hanem rendszer. Este azért ivott, hogy lelassuljon. Reggel azért, hogy elinduljon. A kettő között mindig elveszett valami.
A nőket nem megismerni akarta, hanem elfoglalni. Nem kérdezte, mit akarnak, inkább kitalálta helyettük. A figyelmük kellett, az idejük, a tekintetük. Ha nem válaszoltak azonnal, megjelent benne a pánik, és a pánik mindig agresszív volt, még akkor is, ha csak szavakban. Azt hitte, ez szerelem, pedig inkább ostrom volt.
A pszichiáter lassan bontotta le. Nem vitatkozott vele, hanem visszamondta, amit hall. Amikor a férfi arról beszélt, hogy minden nő elhagyja, a doktornő megkérdezte, mit érez közvetlenül azelőtt, hogy elmennek. A férfi először akkor hallgatott el igazán.
Ekkor került szóba az anyja. Nem tragikusan, inkább mellékesen, mintha nem lenne jelentősége. Korán eltűnt az életéből, és senki nem magyarázta el, miért. A férfi ebből azt tanulta meg, hogy a szeretet ideiglenes, és csak akkor marad, ha elég erősen szorítják.
Amikor az osztályra befektették, még mindig tiltakozott. Az első éjszakákon nem aludt. Járkált. Beszélt. Tervezett. Aztán jöttek a napok, amikor nem kelt fel az ágyból. A bipoláris diagnózis nem meglepte, inkább megijesztette. Mintha valaki nevet adott volna annak, amit eddig szabadságnak hazudott.
Az osztályon történt egy incidens. Egy másik beteg megérintette a karját a folyosón, csak véletlenül, de ő üvöltve reagált. Később nem emlékezett pontosan, mit mondott, csak arra, hogy megint lefogták. A kámfor szaga ekkor már állandó volt. Beleivódott a ruhájába, a gondolataiba, mintha a tisztaság ígérete maga lenne a büntetés.
A pszichiáterrel való kapcsolata ekkor változott meg. Már nem reménykedett benne, hanem ragaszkodott hozzá. Figyelte, mikor jön. Mit vesz fel. Kinek mosolyog. A nő egyszer kimondta: amit érez, az nem szerelem, hanem kötődés egy szerephez. A férfi ezt nem fogadta el. Úgy érezte, megint el akarják venni tőle azt az egy dolgot, ami még tartja.
Az utolsó beszélgetésük rövid volt. A nő közölte, hogy más veszi át az esetét. Szakmai döntés. A férfi bólintott, nyugodtnak tűnt. Aznap este azonban megpróbálta felvágni a csuklóját egy műanyag kanállal. Nem sikerült. Csak vérzett. Lassan, nevetségesen.
A végén stabilizálták. Gyógyszerekkel. Rendszerrel. Szabályokkal. A kartonjára azt írták: együttműködő, belátással rendelkezik.
Amikor kiengedték a kertbe, mélyet szippantott a levegőből. Azt mondta, most már tisztán érez mindent. Senkit nem akar birtokolni. Senkihez nem akar tartozni. Az ápolók szerint ez jó jel volt.
A kámfor szaga azonban még mindig ott volt rajta.
És aki közel ment hozzá, az köhögni kezdett.