Rokonok

Rokonok

Az öregember letérdelt ura előtt, aki aznap reggel a legnagyobb csatalovát nyergeltette fel. Pious már Levont báró nagyapját is szolgálta akkor, amikor még a wengoriak minden népe a Császárt szolgálta és nem azon tusakodtak, ki is legyen a saját királyuk. A wengek jól szolgáltak, így tartják a bölcsek, a wengek jól védték a császári földeket, a wengek elkezdtek jó lyrekké válni, aztán amikor a Gárda délnek vonult, hogy a trónt védje a felkelő grófoktól, a wengek az elsők között váltak szabaddá. Pious sokszor elgondokodott, persze csak magában, hogy mitől jobbak ezek a wengoriak azoknál az árulóknál, akiket gyerekkorában a még erős és hatalmas császárok nevében akasztottak fel Alternum terein.

Pious nem lett weng, ugyanaz a lyr maradt, akit ifjúként felfogadott Sont őrgróf, igaz, vén eszével már bánta, hogy elfogadta a friss sülthúst és otthagyta a Fővárost de tudatlan utcagyerekként ott és akkor egy kicsit úrnak érezte magát, maga az őrgróf is hozzászólt, az uraságok veregették a vállát és a valaha volt legfinomabb sülttel kínálgatták őt. Sygon várában a többi szolga mind weng volt és pogány, Pious pedig, habár egyenes tartását, haja és fogai nagy részét már elhagyta, nem vesztette el a megvetést, amit érzett irántuk. A wengek nem valók szolgálónak, nyakas, hirtelen népség, nincs meg bennük a szolgai öntudat. Ott vannak a trenc-származékok, azok maradéka, akiket a Gárda sem tudott legyőzni és akik miatt a Legfelsőbb Trón a wengek közreműködését kívánta. Már rég elfeledték a származásukat és csak weng nyelven beszéltek egymás között is de ők sem voltak szolgálónak elég jók, mert a weng uraik számontartották azt, amit ők elfeledtek és eképpen maradtak alávetett földmívesek, akik vagy a földig alázkodtak vagy a porba taposták őket, emiatt senki nem is tekintette őket többnek, mint földben lakó gilisztáknak. Pioust gyerekként az éhség Faru Nagytemplomába űzte, ahol a papok választás elé állították, vagy felhagy a csibészkedéssel és beül az iskolába, vagy egy falat köleskása sem jut neki. Pious tanult, a papok pedig alaposan megtanították a szolgai öntudatra.

Levont báró aznap bőrbe és vasba öltözött, ahogy vezérei és harcosai is, Pious pedig elszámolt az isteneivel és felkészült a gyors halálra. Ha Stevor kuzin, ahogy Levont emlegette sokszor, megostromolja Sygon várát, a vén szolga az elsők között fog elesni. Sosem tudott harcolni és ezek a vad wengek sosem parancsolták meg, hogy megtanulja a kard vagy a buzogány forgatását, megelégedtek azzal, hogy rendben, tisztán és olajozva tartotta a fegyverekeiket, felszerszámozta a csatalovaikat és biztosított elegendő húst és söritalt, hogy a vitézek kényelmesen nyársalják fel egymást. Ennek ellenére látott jónéhány csatát és vagy féltucat ostromot, még gyermekként magában, nem láthatta senki, órákig sírt, amikor Sont őrgróf bevonult Dawahr romjai közé, hogy a „Császár nevében” birtokba vegye a trencek legnagyobb várát. Azt a brutális öldöklést Pious nem tudta elfelejteni, négyezer trenc fejét küldték szurokba mártva északnak, a vár urát a Császári parancs ellenére halálra korbácsolták, mint valami utolsó zsebmetszőt, a szolganépet, az egyszerű, ártatlan trenceket bitóra küldték, mindenkit a gyermekeken kívül, a kivégzettek helyére pedig weng talpasnépet és lyr telepeseket költöztettek be. Azt is látta, évtizedekkel később, ahogy Sont elsőszülött fia, Rémes Gevor a hőn szeretett kheger atyafiakkal rágyújtotta Miscalis városát a császpárti lyr lakosságra, amiért azok nem ismerték el királyuknak és bezárták a kapukat előtte. Akkor már nem sírt, csupán egy koszos rongyot kötött az arcára, hogy valamennyire elnyomja azt a szörnyű bűzt, ami napokkal később is terjengett az elszenesedett romok között.

Ez a kegyetlen népség most úgy néz ki, egymást kezdi el irtani a legbarbárabb módokon, ugyanis Gevort legyőzte az idő és a vénség. Suttogják, hogy még égett Dawahr falai tövében a halotti mágja, a táltos még kántálta a halotti énekeket, amikor a trónkövetelők elkezdtek szervezkedni. Három héttel később pedig Levont, Gevor öccsének egyetlen fia, ősi jog szerint lehetséges utód a Rettenetes trónjára vasat öltött, Pious pedig a szokásos lassú megfontoltsággal jelenteni kezdett urának.

– Tekintetes Levont báró! Parancsod értelmében a csapatok fegyverben! A markotányokat feltöltöttük, a falakat ellenőriztük. A számvetők újraírták a lajstromokat. Sygon harcra kész.

Pious sokára tanulta meg a wengek nyelvét és mindig inkább kétszer átgondolta, mit fog mondani. Levont kimondottan civilizáltnak számított a többi weng báróhoz meg vezérhez képest, de ettől még bármely nap előkerülhetett a korbács vagy a vaspálca, ha egy-egy szolga megharagította. Most egy bólintással jelezte, tudomásul vette a hallottakat, majd kiadta azt a parancsot, ami Pioust teljesen összezavarta.
– Kaput kinyitni! – kiáltotta a báró, a vasalt szárnyak hangos nyikorgással kitárultak, Levont és néhány vezére pedig kiügettek rajta. Pious, mivel senki nem parancsolt neki semmit, visszavonult a szolgaszállásra, hogy körülnézzen, aztán ellenőrizte a konyhát, az istállót, majd a külső vár termeit, leteremtett egy weng leányt, mert lustálkodni vélte portörlés közben, egy istállófiút bezavart a belső fal mögé, hogy segítsen a kondásnak, majd órákkal később engedélyezett magának egy kis pihenőt. Éppen leült egy felborult, lyukas hordóra, hogy elszívjon egy dohányrudat, amikor meghallotta, hogy a nevét kiabálják.

-Az összes istenek picsáját! -sziszegte lyrül. Sok évtized idegenbeli szolgálat ellenére, mert magában ő még Császár alattvalója volt, akkor is, ha már nincs is olyan, hogy lyr császár, ízesen káromkodni csak az anyanyelvén tudott. A Külső Kapu Terén, ahol pár órája a báró is felvonult, Levont egyik pribékje várt türelmetlenül. Levont korabeli volt, húszéves, hangos, termetes ifjú, kopasz, mint ura, lyr kardot és acél gyűrűsvértet viselt, mint ura és hangosan szidalmazta a szolganépet, akik egy nagy ökrösszekeret pakoltak meg sózott disznóhússal, egy másikra boroshordókat egy harmadikra harci olajat rakodtak!

-Kérettél, vezérem, itt vagyok!
-Vén tetű! – köszönt rá a fiatal vezér a szokott weng udvariassággal – Stevor látni akar, Levont is látni akar, vonszold fel a vén seggedet az egyik szekérre, de azonnal! – Pious szó nélkül engedelmeskedett, jobb ilyenkor csendben maradni, ez nagyon jól megtanulta. Nehezen, de panaszhang nélkül felült, a trencnek kinéző szekerész pedig kis idő múlva el is indult a kivezető földúton. Stevor serege nem a falaknál, hanem valamivel messzebb, de még látótávolságon belül táborozott le, Pious úgy becsülte, talán egy fél homokórányi időt fog utazni a szekéren. Pious nagyon pontosan tudta felbecsülni a mindenkor szükséges időt, legyen szó utazásról, szolgálatról vagy sütés-főzésről, ez a képesség nagy hasznára vált mióta Levont főszolgálóvá nevezte ki. Tudta mikorra ígérje a vacsorát, mennyi időt adjon egy egy takarításra, páncélfényezésre, átrakodásra, tűzifahordásra, tudta mikorra várja urát és annak vezéreit haza vadászatról, a vitézeket járőrözésről, az asszonynépet az úri összejövetelekről. Pontosan és hatékonyan, ahogy Faru papjai tanították! Levont többször fejezte ki elismerését bólintásokkal, olykor pár réztallérral őfeléje, mint elődeinek együttvéve és Pious, valamint a benne élő szolgai öntudat megbecsülte az elismeréseket, a pénzjutalmakat pedig eltette és számontartotta. Télen majd, ha betölti a hetvenet, a báró elé térdel és Levont lábai elé teszi azt az ezüsttömböt, amire az évek alatt kuporgatott rézpénz javát becserélte nemrég egy mordaki kalmárnál és kiváltja magát. A maradék garasokból megpróbál hazautazni, hogy Alternumban halhasson meg. Persze tisztes szállásra, fogadóra nem lesz elég a vagyona, de talán Faru papjai befogadják a maradék kis időre. Persze csak ha a jó Stevor herceg nem ostromolja meg a várat, mert akkor bizony neki hamarabb vége lesz. Egyelőre viszont nem fedezett fel ostromhangulatot, ahogy megérkezett a szekér a herceg táborába. Ideges, feszült csend honolt, Levont és kísérete a legnagyobb sátor bejárata előtt várakozott, gyorsan magához intette a vén szolgálót.

-Báró uram! -hajolt meg Pious-Parancsolj!
-Stevor követelte, hogy gyere te is-mondta Levont érzelemmentes hangúllyal-Csakhogy itt vagy, öregember, essünk túl rajta!
A báró és kísérete után, sereghajtóként az öreg szolga is belépett a sátorba.

Stevor tizennyolc éves volt, két esztendővel fiatalabb mint Levont, ugyanolyan magas, de vékonyabb alkatú, mégis vonásaiban ugyanaz a nyers weng vadság mutatkozott, mint kunzinja arcában. Gyermekként pajkos és életvidám volt, ahogy Levont vagy a többi nemesifjú. Pious szerette a gyermekeket, nekik még nem ül ki az arcukra, a testükre a származásuk, egyformán nevet a lyr utcakölyök, a trenc paraszt névtelen ivadéka, az uwani vándorkovács szutykos gyereke vagy a weng nemesi sarjadék is. Bárcsak, gondolta Pious, bárcsak sose nőnének fel a gyermekek! Stevor egy faragott trónuson ült boroskupával a kezében, de azonnal felpattant, ahogy unokabátyja belépett. Egy ajtónálló fennhangon jelettette be a kis csapatot!

– Felség! Megtisztelt minket királyi fensége, tekintetes nemes Levont báró, Lándzsadöfő Mikolnak, királyi atyád testvéröccsének elsőszülött fia, Nagal és az Ótrenc Dombvidék örökös birtokosa, Sygon, Berbet, Dacora, Kalom és egyéb javadalmak ura, a khegerek és mordunok főbírája és nemes kísérete! – a herold színpadiasan meghajolt Levont előtt, a herceg és emberei is meghajlással köszöntötték a bárót, majd az ajtónálló folytatta a mondókáját- Báró uram! Őfelsége, Stevor színe előtt állsz, ki Orghas és a lyr istenek közös kegyelméből Wengor, Serom és Trencon királya és a khegerek fejedelme!

Levonték is meghajoltak, a formalitásokat ezzel le is tudva Stevor kérdőre is vonta a bárót.
-Drága kuzin, jó látni, elhoztad azt a szolgát, akiről kérdeztelek? -mosolygott Stevor- A vendégem már nagyon szeretné látni!
-Itt van, hol vagy Pious? Ide gyere!
Pious csalódottan lépett előre. Titkon azt gondolta, Stevor emlékszik arra, hogy kisgyermekként neki is Pious viselte gondját, de ehelyett az ifjú király, vagy herceg vagy ki tudja, micsoda, mögül egy arany fivér intett neki.
-Tényleg te volnál? Pious Alternum utcáiról? – a szerzetes ugyanolyan öregnek tűnt mint Pious, rendje előírása szerint simára borotvált arcú, hosszú ősz hajú, pókhasú férfi szólította nevén- Berilo vagyok! Emlékszel rám, együtt vártuk a Bölcs Atyák alamizsnáját olyan sokszor!

Pious pislogott, közelebb ment, mélyen belenézett a szerzetes gesztenyeszínű szemeibe és hatalmukba kerítették az emlékei.
-Beri…Berilo…Beri, a szutyk…-mondta ki majdnem Pious, hiszen emlékeiben egy talpig koszos fiúcska élt, nem egy tisztes szerzetes, de szerencsére eszébe jutott a szolgai öntudata- Jó újból találkozni.

A két öreg megölelte egymást, egy röpke pillanatnyi időre elfeledve hol vannak és kik figyelik őket a sátorban. Pious mosolygott, nagy szüksége volt a sok évtized alatt tanult tartására, hogy ne potyogjanak a könnyei, a szerzetes viszont sírt örömében, ezen a nyers weng urak igen jót kacagtak.

-Honnan tudtad? -kérdezte halkan Pious.
-Carasia főpapnő-suttogta vissza Berilo-A Bölcsek Bölcse járt a monostorban és ő kapott Urunktól adományt. Egy látás volt és szerepeltél benne, a Bölcsek Bölcse ezért kérte a perjelt, hogy engem menesszen ne egy fiatalabb testvért.

– Befoghatod, csuhás-böfögte oda egy apró termetű uraság-kotródjatok az urak színe elől valamelyik sarokba és ott szerelmeskedjetek! A wengori vezérek, még Levont is hangosan kacagtak a rossz viccen, Pious meghajolt és karon fogva elvezette a szerzetest a sátor egyik sarkába, de magában feljegyezte, tartozik a bárónak egy csipet futógyökér-őrleménnyel a fajdlevesbe. Pious megtanulta a wengori növények minden titkát, hasznát és kárát egyaránt. A futógyökér apró szára remek lázcsillapító volt, vaskos gyökere pedig a legkiválóbb orvossága a szorulásnak. Levont vezérnek nem fog baja esni, csak lesz egy hosszú ékszakája a latrinán. A szolgai öntudat követelte ezt. A sarokban aztán miután egy apró fejbillentéssel jelezte régi barátjának, hogy majd később beszélnek, meg tudta figyelni, kik is alkotják az úri kompániát. Stevor háta mögött egy aszott képű, tarka ruhás lyr városlakó álldogált, mellette vagy féltucat wengori vitéz, lyr módon felfegyverkezve hosszúkarddal és bicellussal az oldalukon. Székeken ült egy néhány báró, nagyobb vezér és egy fura kinézetű idegen, akit nem tudott Pious beazonosítani. Az öltözéke egyszínű, dísztelen fekete nadrág és tunika volt, de láthatóan drága kelméből varrták, nyakában egy vasláncon egy lapos kavics függött, fele zöldre, fele bíborszínre festve. A férfi huszonéves lehetett, magas, vállas és lyr módon hosszúra növesztette a haját, de csupasz képe, erőteljes szemöldöke és halványzöld szeme kimondottan külhoninak láttatta Pious szemében. Ráadásul a kő azon a vékony láncocskán, ami értéktelen, nem arany vagy ezüst volt, mégis vonzotta minden jelenlevő tekintetét. Pious kérdőn nézett a szerzetesre, aki közel hajolt és azt súgta:
– Nem tudom, ki ez az ember, de azt az alfaristent imádja. Lyrül beszél, de fura a kiejtése, nem tudom, mit keres itt.

Pious csak bólintott, mert Stevor kupát emelt Levont felé.
– Egészséged kitartson száz esztendeig, kuzin! -mondta majd ivott
– Mire véljem, hogy sereggel jössz a földemre? -kérdezte Levont, aki nem ült le a neki kikészített székre és nem nyúlt ételhez-italhoz. Ha eszik vagy iszik Stevor sátrában, azzal kinyilvánítaná, hogy él a vendégjog nyújtotta védelemmel, de Levont nem az a férfi volt, aki csak úgy védelemre szorult. Gyermekkorában egy korboti zsoldost látva elkezdte borotváltatni a fejét, Pious intézett neki egy nagybeszédű borbélyt, fél arasszal magasabb volt a legmagasabb weng harcosánál is és már öt esztendeje járt hadai élén három határvidékre is portyázni.

-Kemény időket élünk, kuzin, atyám teste máglyán hamvadt el, a trónusomra meg keselyűként lesnek-Stevor továbbra is boroskupáját szorongatta, mint valami jogart-Én vagyok a király és nem lehet, hogy a seregem nélkül mutatkozzak.

-Nem látom rajtad Gevor koronáját-válaszolt Levont-Úgy beszélik, mikor a tűz kialudt a halotti máglyán, nyomtalanul eltűnt. Egyesek szerint a véntáltos bűvölte magához, ha már te elfelejtetted eljuttatni hozzá! Nyugaton megfújták a harsonákat! Azt is beszélik, a jó Kupan atyafi kilencezer fegyverest gyűjtött egybe a Tarasan jobb partján és hadúrrá kiáltatta ki magát! A trencek is felbátorodtak északon, a traadok fegyverkeznek kelet Krabiában, mondd hát Stevor öcsém, Gevor fia, minek vagy királya? Weng hagyomány szerint mi módon lettél te a vérvonal legrátermettebb férfiúja?

Stevor visszafogta magát, pedig Pious látta rajta, hogy nem éppen barátságos gondolatok kavarognak a fejében, igaz, Levont sem baráti kérdést szegezett feléje. A tarkagúnyás lyr vakmerően előrelépett egészen a faragott trónus mellé.

– Levont báró, én Gerius tanácsos vagyok, Dawahr polgárainak bírája és minden weng városlakó polgárt képviselem! Dawahr, Setium, Rőtrév, Olnur, minden város Gevor király feltétlen támogatója volt, ahogy Te magad is a mi vásárainkon adsz és veszel-mondta jelentőségteljesen a tanácsos, az olyan embert megfontolt, lassú beszédével, aki nem atyjától örökölte, hanem tudó emberektől tanulta a weng nyelvet-Gevor bátyád belátta, hogy Wengort minden népének együttműködésével tudja csak vezetni és Stevor király megerősítette a városokat a jogaikban. Arra kérlek, mint a leghatalmasabb város, a legnagyobb hónapos vásár képviselője, hogy mint a leghatalmasabb báró, támogasd a kuzinod igényét és folytassa Wengor azt az utat, amit Gevor nagybátyád taposott ki!

-Cifrán forgatod a nyelved, kalmár uram-nevetett Levont-De, ha Gevor bátyám nem űzi ki a lyr grófokat, ők elrabolták volna minden hasznotokat, javatokat, ahogy megtették évszázadokon át olyan sokszor. Már akkor a wengek óvták a városaitokat, amikor a császár volt a lyrek ura, tanácsos! Én köpök a városaitokra és köpök a jogaitokra, felőlem csinálhattok, amit akartok, ha a hűségetek biztosítjátok. Nekem továbbra is az a kérdésem, mi módon bizonyosodik, hogy ki a rátermett király!

Pious nagyot nyelt, úgy érezte, mégis csak ostrom lesz ebből beszélgetésből. Levont bátor ember volt és hadai erejét tekintve volt is mire alapoznia a bátorságát, Nagal összes vezére, ha belevesszük a khegereket is, bőven tudott annyi kardott felvonultatni, mint a királyi hadak.
-Akarod a koronát magad is, kuzin? -kérdezte Stevor

-Arra még jobban köpök mint erre a lyr úrileányra itt-mutatott megvetően a tanácsosra Levont-Atyám szavát vallom, nem járja, hogy a szabad wengek koronás királyoknak térdepeljenek!

-A lyrek sem teszik, kuzin. Ehelyett ki tudja már mióta egymást ölik mezők, várfalon és vízen azóta is! Övék volt a fél világ és most fogyatkoznak mert a nagyságos gróf urak meghágnák a szülőanyjukat is egy rézgarasért! Ha nem folytatjuk apám útját, nem tartjuk meg apám rendjét, mi lesz velünk? Te három oldalt tartod a határt, de ha Tikte báró rád ront északkelet felől, mit teszel, ha dúlja majd Rőtvasárt és Niritet ahogy arra véresküje van? Ha Kupan állja a szavát, felperzsel minden várost, bitóra küldi a lyr papokat, karóba húzza a trencszármazék földmíveseket, ki aratja le a búzát, ki szolgáltat be malacot, juhot, gyümölcsöt, bornak való szőlőt? És ki veszi meg aranyért, acélért, ha minden vásárváros tűzbe vész? Atyám belátta te belátod, kuzin?

-Mielőtt vén Bronan őrgróf lett, egy Hadúr volt fegyver dolgában és a Véntáltos Orghas dolgában és sok századon át megélt a népünk bármerre vetette a sors!
– És ki vezeti ki a népet vissza keletnek? Az már más birodalmak földje! Vén Bronan, aki a nagy Dorat vére, aki ki tudja létezett-e egyáltalán!

Te tudnád merre vezesd a néped, Levont báró? Tudod pontosan hol álltak Dorat jurtái oly sok századdal ezelőtt, hogy még a táltosok hatalma sem elég nagy, hogy kikutassák? A khegerek utánunk jöttek, de ők sem emlékeznek már, mi és hogyan volt Seromtól keletre! Vagy fenntartjuk a rendet, vagy kipusztulunk, kuzin, csak az a kérdés, hogy mi irtjuk ki magunkat, vagy valamelyik drága szomszédunk teszi meg!

Pious suttogva próbált fordítani Berilonak, de a szavak jelentőségét nemigen értette. Levont visszavágott, Stevor földhöz vágta a boroskupáját, bekapcsolódtak más bárók és vezérek is a vitába olyan hévvel és hangerővel, ahogy csak a wengek tudnak összeszólalkozni a saját atyafiaikkal. Rémes, közönséges pogány népség, Pious újból elátkozta a napot amikor a szolgálatukba állt. Egy öreg vezér, aki a legcsúnyább átkokat es szitkokat szórta mind Levont, mint Stevor fejére, pedig küllemre inkább a keleten fazekaskodó mordikra hasonlított, kijelentette, hogy ha az ő földjére pogány papok lépnek, bizony maga gyújtja fel az első útjába eső várost, mire Gerius tanácsos rákontrázott, hogy a heves vérű vezérnek annyi harcosa sincs, hogy a déli hegyekben tanyázó rablókat kifüstölje, nemhogy akármelyik fallal védett várost megtámadhassa. Egyedül a fekete ruhás férfi maradt szótlan, időnként kortyolt a saját borából, egyszer dohányrúdra gyújtott, ekkor Pioust igencsak elragadta a sóvárgás, hogy maga is nekiálljon egy jót pöfékelni, de szolgai öntudata nem engedhette meg a fegyelmezetlenséget. Sygon várában nem tartottak szinte semmilyen civilizált szokást, a dohányrudat sem szívták a férfiak, Pious hébe-hóba tudott kerülőutakon hozzájutni. Lyriában minden város minden utcájának minden sarkán kapható aprópénzért, sajnos a legszegényebbek étel helyett is a füstjét szívják, de úgy tartják, az úri elegancia sem lehet teljes dohányfüst nélkül. Berilo megkérdezte súgva, hogy Pious szerint meddig tart még ez a veszekedés és mikor beszélhetnek és dohányozhatnak nyugalomban legalább egy kis ideig.

-Ez barátom nem veszekedés-válaszolt Pious-A wengek csak így tárgyalnak, erőt fitogtatva! Látod, a tanácsos is idomult hozzájuk, ha nem viselne rendes öltözéket, már teljesen barbárrá válna ő maga is! De ha igazán kitör a veszedelem, ott a wengek szótlanok és az acél kerül elő. Ne félj a wengektől amíg hangosak, de kezdj bele a Búcsúfohászba, ha hallgatagok!
Végül, sok válogatott sértés és több homokórányi ordibálás elmúltával Levont felemelte a bal karját, Pious ismét izgalomba jött. Ez is egy weng barbárság, a bal kar megemelése, aki így kér szót, jelzi, hogy megegyezésre hajlik.

-Kuzin! Vezérek! -fogott bele Levont a mondandójába ismételten-Ez az én földem és egy ideje mindenki csak önmagát ismételgeti. Jussunk egyeszségre hát!
-Mit javasolsz, kuzin? -kérdezte Stevor
-Támogatom a trónigényed, Stevor öcsém! Megkérem a táltosom, erősítsen meg közbenjárásával a Véntáltosnál téged! Nem garantálhatom, de megkísérlem!

A táltosok, Orghas szolgái, bűvös emberek, gondolta Pious, nem voltak sokan, mégis a vezérek, bárók is félték hatalmukat. Levont mellett a háznépében élt egy ilyen ember, sok vezér csak álmodhatott arról, hogy tartósan vendégül láthasson egy táltost.
-Köszönöm, Levont kuzin! Mi az ára a támogatásodnak?
-Nagal földjén nem térítenek a lyr papok! -Gerius tanácsos tiltakozott volna, de Stevor leintette-Se most sem később amíg a vérvonal eleven!
-Legyen! -bólintott Stevor
-Továbbá! -folytatta Levont-Nagal bárója vagyok, nem udvaronc, ha megszerezted a trónt, hagyj nekem békét, a lyrek sokkal ügyesebb seggnyalók!

-Akkor-szólt feldúltan Gerius-Dawahr kincstárát nem fogja terhelni a te folytonos csetepatéd valamelyik határon, ugye báró uram?
-Jogos a kérdés-mondta támogatólag Stevor, a vele érkező vezérek is helyeslőn bólogattak.
– Mi sem természetesebb, tanácsos. Nagal tartja a végeket, de reméljük Stevor be kívánja fejezni Gevor művét.
Stevor egy alig észrevehető fintorral fogadta Levont szavait és csak egy bólintással reagált. Pious is tudta, mire céloz Levont. Sokszor, oly sokszor hallotta már Lándzsadöfő Mikoltól, Levont atyjától is, ahogy bátyját ócsárolta, amiért az nem hódította meg Trencon hegyeit, még a halálos ágyán is megeskette a fiát, hogy felőrli a hegyi királyság vad harcosait és megszerzi azt a rengeteg bányát.
-Vasban vannak a talpasok! -hörögte Mikol vérző orral és füllel, a kórságtól ágynak dőlve-Bebújnak a völgyekbe, ne menj elibük rohammal, abba bukott a Gárda is! A khegerek tudják, mimód győzzék őket, fiam!

Gevor elfoglalta a dombvidéket, de egy lépést sem tett még északabbra és Pious úgy vette ki, hogy Stevor se nagyon akart arrafelé háborúzni.
-Továbbá, ha hajlik a szép szóra, Kupan maradjon életben! Lázadó, igaz, de atyánkfia.
-Már nem először emel rám kardot, kuzin! -vetette ellene Stevor. Pious erre is emlékezett, öt esztendeje már összecsaptak a seregek, amikor Gevor Kupan leányát Mordakba házasította egy helyi nagyúrhoz. Akkor Kupan még időben letette a fegyvert, miután Gevor és a még szinte siheder Levont vértesei legázolták a könnyűlovasságát. Most senki nem tudja, mi fog történni, mert a pletykák szerint Kupant sok vezér támogatja trónigényében.
-Egy esély jár neki, úgy gondolom.
-Nem több!

Nemsokára, mikor mindenki, aki elég úri picsából bújt elő-ahogy Pious a többi szolga között sokszor emlegette a nemeseket-előadta az igényeit, megszülettett az egyezség és Levont a leghatalmasabbakat beinvitálta a várába egy áldomásra, odafordult az öreg szolgához!
-Na, vén lustaság, ki ez a pap és honnan ismer téged?

-Berilo a neve, nagyuram-Pious kereste a szavakat, de ha volt is a wengek nyelvén szó a szerzetesre, azt ő nem ismerte, így inkább nem magyarázta el urának, hogy barátja nem igazán pap-Sok éve utcagyerek volt ő is, a papok alamizsnáján éltünk akkoriban!
Gondolatban hozzátette, ha nem volt mit ellopni, de nem mondta ki hangosan. Öntudat, Pious, korholta magát! Levont a szerzeteshez fordult és lyr nyelven megszólította. Pious nem is emlékezett, hogy ura korábban beszélt volna lyrül, de arra sem, hogy ilyenre tanították volna Levontot, mindenesetre meglepődött.
– Szerzetes! A kuzinom nem lyrhitű, a szokásaink szerint nem kell, hogy a kísérete részének tekintselek! Nem érdekel, mennyire alaposan nyalogatjátok egy- más golyóit a szolgámmal, de napkeltére neki a várban a helye, neked meg minél messzebbre, felfogtad?
– Természetesen, báró uram, megtisztel, hogy engedélyezed és kérem járulj hozzá, hogy imádkozzak érted!
Levont pislogás nélkül meredt a szerzetesre, aki ugyan állta a báró tekintetét, de egy lépést hátrált tőle. Levont hüvelykujjával a Sygon külső falát övező tisztásra mutatott a válla felett.
– Az én földemen, ha valakit pogány imádságon érünk, ezen a tisztáson húzzuk karóba. A táltosom pedig sokszor használja a tudományát arra, hogy a pogány kutyák minél tovább haldokoljanak vasrúddal a seggükben. Buziskodjatok kedvetekre, de ha visszahallom, hogy nyilvánosan imádkozol vagy térítesz, itt döglesz meg, szerzetes. -mondta Levont és otthagyta őket.

A nagyurak mind elvonultak, a fekete ruhás ember, akinek az a furcsa amulett lógott a nyakán, pedig megszólította Pioust!
-Szolgáló! Te vagy Levont főszolgája, igaz?
-Igen, nagyuram! -Pious bosszúsan hajolt meg, hamarosan besötétedik és neki rengeteg beszédje lett volna Beriloval. Senki nem érzi, hogy ötvennél is sokkal több esztendőt kell elmesélniök egymásnak pár röpke homokórányi idő alatt? -Mivel szolgálhatok?
-Zorusnak hívnak, Tradinium princepse küldött! Mikor tudok beszélni a báróval négyszemközt?
-Aljas eretnek! -hörögte Berilo, a kis aranytalizmánját maga elé tartva-Utolsó hitetlen, emberfajtád árulója a Semmiben fogsz elenyészni, térj vissza a Panteon hitére amíg nem késő!

Pios megrettent, hogy régi barátja így felcsattant vallási hevülettel, tartott tőle, a félrészeg weng vezérek nem tűrik egy csuhás közember hangoskodását, de a wengek rájuk sem hederítettek, Stevor vezérei, akiket a várba nem hívtak, már inkább a szekereken szállított boroshordók megcsapolásán ügyködtek.
– Kérlek, Berilo! Uram ennél kevesebbért is karóba húzathat, hallgass!
– Eretnek! -sziszegte a szerzetes, Zorus viszont csak szelíden mosolygott rá. Pious tényleg kezdett összezavarodni. Ez a Zorus minden bizonnyal nemesember, de legalábbis vagyonos, itt Wengorban baj nélkül felnyársalhatja Berilot, a kutya se vonná kérdőre érte, ehelyett majdhogynem még élvezte is a szerzetes dühöngését!

-Hallgass, barátom! Mindenki uram vendége! -majd Zorushoz fordult-Elnézésed, uram, Levont báró minden újholdkor fogad külhoni kalmárt, nagyon kétlem, hogy a közeljövőben lesz alkalma üzletről beszélni, hisz’ hallhattad magad is mi készül!
-Hallani hallottam, de az eramiai háznak ez létkérdés -mondta Zorus-Nem nehéz kifundálni, belháború készül.
-Való igaz, nagyuram, délelőtt még magam sem tudtam, tárgyalás vagy ostrom lesz itt napnyugtára. Felséges Gevor király, áldassék hirtelen hagyott minket árván, nehéz sor ez, igen nehéz.
– Mi a neved?
-Csak egy szolga vagyok, nagyuram!
-Nos, akkor kedves Csakegyszolga, épp a háborúság okán nagyon fontos, életbevágó, hogy beszéljek Levont báróval. Velsus princeps, drága jó apám azzal menesztett, hogy nem térhetek haza dolgom végezetlenül! Szóval, ha majd mindent megbeszéltél a barátoddal, légy oly kedves, eszközöld ki, hogy Levont fogadjon!

Zorus ekkor egy nehéz, tenyérnyi széles érmét nyomott Pious kezébe és sietve távozott.
– Utálatos, mocskos eretnek! Aljas tradiniuumi kutyafattya, a démonok falják fel a gyalázatos lelkedet… – Berilo megállás nélkül szidta Zorust de elég halkan ahhoz, hogy a feketét viselő úrfi ne hallhassa, viszont így is annyira belefeledkezett a mondandójába, hogy közben Pious zavartalanul megszemlélhette az érmét, amit kapott. Egyik oldalán egy palota, másikon pedig egy hajó képe virított, maga az érme sokkal szélesebb volt, mint a weng pénzek, alig bírta belegyömöszölni titkos kis belső zsebecséjébe. Miközben a szerzetes átkozódott tovább, a lemenő nap vörösre festette az égalját és egypár csillag is kigyúlt már, Pious pedig eltervezte, hogy megváltja magát az ezüsttel, az aranyból meg vesz magának egy olyan kis bárkaféleséget, amikben annak idején Alternum kikötői munkásai is laktak. Aprócska szerkezet az, csak egy folyami ladik, aminek az egyik fele egy kis tetővel van befedve, ahol alhat, egy kis parázstartó vödör meg egy evező jár hozzá, tisztán emlékezett, a folyótorkolat minden szegletében előfordultak ezek a kis víziházak és az Őrség védelme alatt háborítatlanul pihentek bennük a megfáradt rakodók. Kisfiúként nézte, ahogy a munkások leszámolják a kereskedőnek érte a huszonöt ezüstérmét, sokkalta olcsóbb lakás volt ez, mint bérelni egy patkánylyukat valamelyik nyomornegyedben. Annyit csak nem romlott a helyzet, hogy egy ilyen nagy arany ne fussa ki.
Berilo befejezte az átkozódást, vagy csak épp nagyobb levegőt akart venni, ki tudja, de Pious kihasználta az alkalmat és a vállára tette a kezét:
– Oda se neki, Beri! Sok sok esztendő, Bölcsesség Ura! -mondta mosolyogva-Hogy öltöttél csuhát? Hogy kerülsz ide, pogányok közé?
-Oh, már sok esztendeje itt szolgálok-válaszolt Berilo-De csak most hagytam el Dawahrt először. Na de, hát ugye ott ragadtam a templomban. Engem nem hívtak szolgálni nemesek, nem is nagyon jártak már utána külhoni urak Alternumban. A Külbirtokok, a Birodalom összeomlott, Pious, ezt tudod.
– A kikötő is?
-Ó, ott nagyobb a forgalom, mint el tudod képzelni, de mégis semmi azokhoz az évekhez képest! Jöttek a rossz hírek, a Gárda kikapott egyszer, mégegyszer, sokszor, mégtöbbször. Jöttek a nagy ötárbocos hajók, a kétsoros gályák, oda a Domínium, oda Ermanac, Vilur, a mordakiak elragadták Vireont, menekültek jöttek, akik arrafele urak, grófok voltak, odahaza meg senkik. Oda Coramis, Uwan, Wengor és a császár csak kikapott meg kikapott, Pious. Alternum romhalmaz, a lázadó grófok egy évig dúltak minket! Aztán lettem szerzetes, nem tudtam hova menni. Ugyanott a papi iskolában éltem, nem gyújtották fel legalább. Aztán ide küldtek három esztendeje. A Legbölcsebb Papnő maga jött el, rám mutatott az éjjeli zsolozsma után és közölte, hogy látás kegye érte, induljak, térítsek Wengorban! Egyenest ahhoz a csúf félállat Gevor királyhoz kellett menjek vénségemre, aki még csak nem is fogadott, prédikálni nem engedett, egy pince volt a szállásom.
-Szent egek!

-Aztán mivel könyörögtem sokaknak a palotában, hogy ha már nem prédikálhatok, legalább téged hadd keresselek fel, a Legbölcsebb tárta fel előttem, hogy még életben vagy, csak Tőle tudom! Nem engedtek, nem tudnak egy lyriainak kíséretet adni, egész addig ezzel ráztak le amíg az a förtelemkirály meg nem halt. Most meg elhoztak, remélik befogom a számat, ha engednek cimborálni! De nyilván, ha Stevor király trónra lép, őt is kérni fogom, hadd térítsek az országában!

-Hisz most egyeztek ki, hogy Nagal földjén senki sem térít!
-Hahh, barbárok paktuma semmi, Pious, a barbár királyt majd könnyű lesz meggyőzni, ha elmúlnak ezek a harcok-mondta Berilo magabiztosan- csak tartson meg a Bölcsesség Ura még egynehány esztendőt!

Így beszélgettek késő estig, Pious már-már úgy érezte, hogy csak hónapok teltek volna el, nem pedig évtizedek az utolsó találkozásuk óta. Pious boldogan búcsúzott mert megegyeztek, másnap is találkoznak, egészen addig, amíg Stevor hada Sygon vára mellett tanyázik.
Rosszul aludt, felriadt félóránként, megtapogatta a rongyos bekecsét, amelynek a belső zsebében az a hatalmas pénzt. Bízott benne, hogy megcsinálhatja a szerencséjét. Titkon évtizedeken át remélte, hogy meggazdagszik, aztán csak, hogy hazatérhet, most pedig mégiscsak lett valamiféle kilátása is a maradék kis életére. Kora reggel, miután felkelt, a szokottnál is jobban lehordta a belső vár szolgálóit, mert reggelre hagyták a nagyterem kitakarítását, hatszor vagy hétszer ellenőrizte, hogy megvan-e a vagyona, azon gondolkodott, hogy mikor lenne alkalmas az idő arra, hogy bejelentse azt a tradiniuumit urának. Egész késő délelőtt mégis csak odaoldalgott Levonthoz, aki az Újtorony emeleti ablakán bámult kifele. Nehéz és keserves volt kikönyörögni, de Levont végül azzal eresztette el Pioust, hogy Zorust várja még aznap egy kései ebédre. Az üzenetet elküldte egy ifjú szolgával és a tradiniuumi meg is érkezett a lehető legpontosabban. Pious a fogadóterem sarkában állt, várva, hogy ura tolmácsolni hívja, de Levont báró ügyet sem vetett rá. Megvárta amíg Zorus megeszi a sültet, megissza a sört, elutasítja a gyümölcspárlatot és meggyújtsa a dohányrúdját, hogy aztán Pious legnagyobb megdöbbenesére behívassa Gurgash táltost. Ahogy a bűbájos belépett, Pious döbbenete is fokozódott, mert Levont lyr nyelven beszélt. Nem törte, mint előző nap, lassan, de folyamatosan, kimondottan választékosan beszélt Zorushoz.

– Mit tehetek érted Zorus herceg?
– Nem vagyok herceg, Tradiniuumnak nincs uralkodója, atyám első az egyenrangú grófok között.
– Örömteli-felelt örömtelenül Levont-De mégis miért jöttél?
-Ezért a Pious nevű szolgáért! – mondta Zorus. Pious szédülni kezdett- Atyám hajlandó megnyitni a te pecséteddel jövő weng kereskedők előtt két hágót, Nagal kincseire, árpára, almára és wengori lábasjószágra két esztendei vámmentességet adni. A kereskedőid kikerülhetik a kalmárvárosokat, a legjobb árakat kapják a tengeri árukhoz. Nálam az oklevél, csak ezt az embert-mutatott a remegő Piousra-Őt kell adnod ezért!

-Mi nem adunk-veszünk élő embert, tradiniumi-sötétult el Levont tekintete-A vendégjog szent, de csak a külső falig érvényes. Rabszolgakufároknak bitón a helye, talán a fal külső oldala jó is lehet…
-Ahogy ti, báró uram, mi sem tűrjük a rabszolgaságot! A Fényességes nevében nem! De atyámnak szüksége van erre az emberre és hajlandó érte Nagalt támogatni! A kikötőinkbe hasznos holmikat hoznak ám, lyriai acél, barraqhi dárdafa, bálnazsír a pengék ápolására. Úgy hallottam királyod harcra készül és te tegnap álltál az oldalára.

Levont a táltosra nézett, majd Piousra, vissza a táltosra, végül megkérdezte wengül.
– Igazat mond ez a girhes kisleány? Tényleg ezt a vén szarost akarja?
– Igaznak hiszi, uram-mondta a táltos-Weng nyelvet fog vele tolmácsoltatni ennek a leányzónak az atyja…
– Khmmm-köhintett Zorus majd weng nyelven szólt közbe-Tolmácsol, írnokaink segítségével weng-lyr-traad szójegyzéket készít, intézőinknek megtanítja a nyelveteket. Reményeink szerint, ha fellendül a kereskedelem Tradiniuum és Wengor, különösen Nagal között, egy tapasztalt vezető szolgáló az egyik legnagyobb segítség a kapcsolat megtartásában.

Pious ismét megfeledkezett magáról s a szolgai öntudatról, mert felvillant emlékezetében, hogy Zorus tegnap még azzal férkőzött volna a bizalmába, hogy nem ismeri a weng nyelvet, ezért segítségre szorul. Csalódottságára, Zorus rá sem hederített, Levontot és azt a félelmetes táltost figyelte. Jellemző, gondolta az agg szolga, minden uraság egyforma, bárhol is született.
-Te kitől, honnan tanultad meg a nyelvünket, ha szabad kérdeznem? – köpte oda Zorusnak Levont.
-Nem fontos-mondta Zorus
-Hekartos nevezetű, dagadt vontszármazék, uwani udvari tudós volt, már elvitte évekkel ezelőtt a cifrafosás-mondta Gurgash táltos.
-Nem tetszik, hogy a fejemben kutatodik a mágusod.
-Táltos vagyok és ha úgy akarom…-fenyegetőzött volna Gurgash de Levont leintette.
-Menj, Gurgash! -mondta Levont-Tessék, kiküldtem! Csak ennyiről van szó? Ez a satrafa a seggem törölte, a padlót sikálta, nem tudós ember. Tradiniuum vagyonán száz tudóst fogadhattok.
– Egyik se élt Nagalban ötvennél is több esztendőt. Tud beszélni és gondolkodni is a nyelveteken, úgy lehet személyesen ismeri sok nagalbéli kalmár, szívesebben hajtják hozzánk a jószágot, ha azt egy régi ismerős veszi át. Mi tradiniuumiak ezt a módszert régóta alkalmazzuk. Nézd, Levont báró. Nekünk nincsenek termőföldjeink, nincsenek hatalmas gulyáink, csürhéink. Kenyér, marhahús, disznóhús csak Wengorból juthatunk hozzá. Atyám azt szeretné, ha ezért megtanulnánk a wengori módit kimondva és a kimondatlant is. Neked pedig úgy sejtem kell majd a jó acél.
Levont bólogatott, majd intett Piousnak.
– Kérem, uram-könyörgött Pious-Ne adj oda, hűséges szolgád vagyok!
-Az vagy, Pious! -mondta Levont-De egy szolga pótolható!
-Hát ennyi, uram? -csattant fel Pious, aki úgy döntött, félreteszi a szolgai öntudatot és kimondja, amit gondol- Igazad van, kitöröltem a seggedet, de kihordtam a szart is az udvarra, ne Te szagold. Mindig az érdekekeidet szolgáltam, mégis többet ér a lyr acél?
-Mindig többet ért, mint két munkáskéz-felelte Levont-Szedd össze az irhád és takarodj az új uraddal. Zorus, ha megbocsájtasz, kuzinom háborúja közelít, atyád nyithatja a hágóit és gondolkodjék, mennyi acél jár ötezer lábon hajtott nagali húsmarháért! Óvjon az istened!
Levont kiviharzott, egy fegyverese elvette Zorustól az oklevelet, majd az ifjú magához intette Pioust.
-Ne búsulj öreg-mosolygott a szolgára-Gyere, siessünk!
A napnyugta már egy hatalmas hintóban érte őket, Stevor kiralyi kegyet gyakorolva, ötven nehézlovast küldött velük egész a Határhegységig. Pious gyümölcslevet és szárított húst kapott, Levont egy maréknyi dohányrúddal kínálta, de egyébként nem szólt hozzá. Napokig, négy napig szinte szótlanul haladtak, az ötödiknapon aztán az ötven weng harcos megfordult és az égbe nyúló hegyek lábánál hagyta a hintót. A hágóban már fehér köpenyes tradiniuumi harcosok várakoztak rájuk.
– Nemsokára Pious, nagy szükség lesz rád!
-Igen uram-mondta Pious szomorúan. Eladták, mint egy lovat. Kidobták, mint egy darab szart. Sosem fog már hazatérni Alternumba.
– Hamarosan megkezdheted a munkát!
– Igen-mondta Pious a kelleténél ridegebben
-Hasznos lehetsz vénségedre, fostcipelő Pious! -hallotta maga mellett Gurgash hangját, aki a semmiből tűnt elő Pious jobbján-Te még mindig, Levontot szolgálod.
Pius felkiáltott ijedtében, de Zorus egyáltalán nem lepődött meg.
-Teljesítettem az alkut, táltos, elhoztam az embert Levonttól. Most kérem a hyrab-párlatot!
A táltos egy kis fiolát nyújtott át Zorusnak.
-Öt csepp minden reggel és atyád egy hét múlva talpra áll! Ha a princeps meggyógyult, utána napi 2 csepp, de vízbe, ne borba vagy sörbe. A gyomornátha makacs kórság, ne hagyja abba a kúrát! Te pedig emlékezz és ha majd kell, teljesítsd, amit ígértél!
-Ha princeps leszek, befogadom Levont még meg sem született fiát Eramiába és tudósaim mindent átadnak neki abból, amit Pious nekik elmond!
-Igen-helyeselt a táltos majd az értetlenül, tátott szájjal bánuló öreg szolgához fordult-Most megteheted a legfontosabb szolgálatot urunknak. Fontosabbat, mint az összes eddigi tetteid együttvéve!
-Nem értem-nyöszörögte Pious.
-Nem is kell! -fintorgott Gurgash és a vénember csontos vállára helyezte a tenyerét. A következő pillanatban mindketten nyomtalanul eltűntek a hintóból.

Gurgash csendesen állt a barlangban, a Véntáltos mosolyogva forgatta a Pioustól elvett aranytallért, majd Gurghashra nézett.
-Mi a táltosok első törvénye?
-Csak Orghast szolgáljuk és csak vezérekkel működünk együtt!
-Miért?
-Mert a vezér a leghasznosabb eszköz, a legerősebb pajzs és a legélesebb kard Orghas szolgálatában!
A Véntáltos bólintott, majd Gurghashra ügyet se vetve egy régi-régi tavaszköszöntő versikét kezdett szavalni. Gurghas türelmetlenül várta, hogy befejezze.
-Nem lenne jobb, ősatyám-kérdezte Gurgash-Ha Levontot figyelmeztetnénk? Stevor…
-Király lesz-vágott közbe a véntáltos. A szóbeszéd szerint legalább 300 éves lehetett, már nem volt képes lábra állni, csak tejen és lóvéren élt, de a hatalma akkora volt, hogy Gurgash feje megfájdult, mióta a barlangjában tartózkodott-Levont szerepe nem az uralkodás. Levont szerepe az, hogy asszonyt vegyen magához és felcsinálja. A te szereped az, hogy a gyermekei felnőjenek. Csak Orghas tudja, melyik fia lesz az, aki… tudod, mutattam! Levont bitóra kerül! Majd Orghas megdicsőíti a lelkét, majd aztán a Máslétben megjutalmazza.
-Értem, Ősatyám! – hajtott fejet a torz vénember felé, majd a padlóra mutatott, Pious összeégett, bűzlő maradványaira-Ezzel mi legyen? El kellene temetni, a szaga.
-Fogj egy szablyát és vágd le a fejét, gyermek!
Egy posztoló kheger átnyújtott Gurghasnak egy rozsdamarta görbe kardot, Gurghas pedig nekilátott, bár forgott a gyomra, hogy teljesítse a parancsot. Abban a pillanatban, ahogy testük megjelent a barlangban, a Véntáltos elkántált egy átkot az ősnyelven és a vén szolgálót agyonsújtotta egy gömbvillám. Pious úgy halt szörnyet, szerencsére szinte azonnal, hogy fel sem foghatta, hova keveredett.
– Siess, gyermek, add a fejet, az is gyermek, egyidősek vagytok, adjad adjad! – sürgette a Véntáltos, Gurghas még egy darabig szenvedett, hogy leválassza a valószínűtlenül épen maradt fejet a szénné égett nyakról, közben igyekezett nem belenézni Pious élettelen szemébe. Végül átadta a maradványt a Véntáltosnak, aki újból kántálni kezdett, magas hangon, rettentő szavakat, ezúttal a Tiltott Nyelven és néhány pillanat elmúltával a holt szemek megmozdultak. Pious testetlen feje levegőért kapkodott volna, de tüdő nélkül nem tudott felsóhajtani, mozgott a szája, de hang nem jött ki rajta.
– A hermát, ifjak, hozzátok a hermát! -parancsolta a Véntáltos. A kheger szolgák egy dísztelen, bronz ereklyetartót helyeztek elé, ami egy kimunkálatlan emberi mellszobornak nézett ki. A vénember egy mozdulattal szétnyitotta a bronzherma fejrészét, belehelyezte Pious fejét, az egyik kheger pedig egy tömlőből bort öntött rá, mielőtt az öreg visszacsukta és ismét kántálásba kezdett. Gurghas fejét csaknem szétroppantotta a barlangban elszabadult esszencia.
-Hát feltámadt? – kérdezte a Véntáltost mikor az befejezte a varázslatot – Meghalt és mégis él…
-Igen de mégse – felelt a Véntáltos – Kihasítottam egy cseppet a lelkéből és adtam neki egy kevéske életerőt, egész cseppecskét, hogy a maradék vérecskéje forogjon az agyacskájában még három nap három éjjel. A negyedik hajnalon, de úgy bizony, már csak bort fogsz találni a hermában. Finomat, kesernyéset, fogod és megiszod, gyermek. Ha megittad, tied minden emléke, minden tudása, amit összehallgatózott Sygontól Dawahrig, te pedig elveszed tőle és magadnak megtartod. Érted, gyermek, ez a kisded sokat tudott, fel se fogta miket látott vagy hallott, emlékezni fogsz mindenre, arra is, amit ez már rég elfelejtett. Tudnod kell. Emlékezned kell! Orghas nevében, vagy a pogányok eltipornak minket! Megértetted?
– Megértettem, Ősatyám!
-Most menj, gyermek! Hánynom kell a félelmedtől, kotródj!
Gurgash engedelmeskedett, magához vette a hermát és elhagyta a barlangot. Levont szerepe bevégeztetett. Gurgash sajnálta, de a táltosok törvénye kötelezte. A táltos csak Orghast szolgálja, csak a véntáltosnak engedelmeskedik. Az uraságok, vezérek, minden más ember csak Orghas eszköze. Visszatért Sygonba és nőt kéretett magához.
Reggel kielégülten és fellelkesülve hagyta el a várat. Stevor hadai felszedelőzködtek, Levont hadai követték őket. A két unokafivér egymás mellett ügetett, hogy legyőzhessék idősebb rokonukat, Kupant.
-Sok sikert, ifjak! -mondta majd hátat fordított az elvonuló hadaknak. Látta az idő folyamában. A halál évszázada ezennel megkezdődött. Rátette a kezét a herma fejére és lehunyt szemmel kántálni kezdett.

Pious arra ocsúdott, hogy sajog minden porcikája és nehezen száll ki a hintóból. A kedves Gurghash támogatta, akitől régebben, bolond módjára halálosan félt. A fejfájása, ami az utazás alatt kínozta, kezdett elmúlni, pedig olyan rettenetes kínokat élt át, hogy nem is tudta felidézni, mennyi ideig utaztak, nem tudta, hova tűnt az a Zorus nevű uraság meg a tradiniuumi őrség, csak arra a szörnyű rémálomra emlékezett, amiben egy forró, fényes gömb égette a testét. Tradiniuum, eszébe villant, mit keresett a hintóban, körbenézett hát, milyen lesz az új otthona, de ez a tengerparti utcácska, ahol Gurghash-sal álltak, több volt, mint ismerős.
– De hiszen ez…-motyogta Pious
– Alternum, a szabadkikötő-felelt mosolyogva Gurghas, bátorítóan megsimogatta a vén szolga karját – Azt hitted, hagyom, hogy csak úgy elhurcoljanak Pious? Levont báró hálás a szolgálataidért! Gyere, válasszuk ki a lakóhajódat!
– Köszönöm-motyogta Pious. Gurghash segítségével szinte azonnal megtalálta azt a kis hajócskát, amire pénze futotta, talán a táltos tekintélye volt az oka, de a csónakárus is rettentően kedvesen kínálta a portékáját. Mikor megegyeztek, Gurghash bátorítóan a vállára csapott.
– Menj és feküdj neki, Pious-mondta a táltos nevetve-Pihend ki az utat, sosem kell már szolgálnod! Aludj mélyen, aludj sokáog!
Pious, bár nemrég ébredt, engedelmeskedett és kényelmesen elhelyezkedett a szürke ponyvatető alatt. Elbóbiskolt, mosolyogva, hisz mostantól, annyit pihen amennyit csak akar, senki és semmi sem kelti fel többé. Nem bóbiskolt mélyen, nedvességet érzett a tarkóján, majd a fülén. Gondolta, talán máris léket kapott a kis lakóbárka, de ő bizony sosem fog többet felriadni. Elmosolyodott. A papok hazudtak neki, az óceán nem is sós víz, az óceánnak igazából fanyar, kelet-wengori fehérbor illata volt