A vágányok a végtelenben találkoznak?

A vágányok a végtelenben találkoznak?

Már majdnem sikerült elérnem az óvodás kort, amikor kiderült, hogy beteg vagyok. A diagnózis: leukémia. Hát, viszlát ovi, anya búcsút intett a várva várt, újbóli munkábaállásnak, maradt velem továbbra is otthon.
Nehéz évek voltak, mindkettőnket megviselt. Anya derekasan helytállt, nem sírt sokat, legalábbis, előttem nem.
Túlvergődtünk rajta, meggyógyítottak. Azt mondták, ha öt évig nem lesz újra baj, akkor megnyugodhatunk.
Alig hittük el, hogy kinyílik végre a világunk, és az életünket nem csak a kórház és a otthonunk között éljük. Végre bejárhattam az oviba, anya visszamehetett dolgozni.
Amennyire vágytam rá, hogy egészséges korombeliekkel lehessek, annyira ijesztő is volt. Mióta az eszemet tudom, mindig vele voltam, anyával. És persze apával is, de ő hajtott kettőjük helyett is, ezért nem sok időt töltöttünk együtt.
Belerázódtam az ovis, aztán a sulis viszonyokba, kezdtem felvenni a tempót, anya is kezdte elhinni, hogy most már megy minden a maga útján.
Már majdnem eltelt a kritikus öt év, amikor visszaestem.
Az orvosok azzal bíztattak, ez gyakran előfordul, és mi már rutinosak vagyunk anyával, most is végigcsináljuk.
Kezdődött minden elölről, és anya ismét derekasan helytállt. Együtt megint megcsináltunk.
Akkor ment el apa. Anya azt mondta, nem szabad haragudnom rá. Ha idősebb leszek, és családom lesz, megértem majd, és hogy nehéz anyukának és feleségnek is lenni egyszerre. Neki most nem sikerült, de tanulunk belőle, és legközelebb jobban fogjuk csinálni. Most már tudtam, hogy sokat sír, néha előttem is.
Mentek az évek, elkezdtem kamaszodni. Ezt abból vettem észre, hogy minden jobban érdekelt, mint a suli. Furcsa, gondoltam magamban, volt idő, amikor semmire sem vágytam jobban, mint hogy én is iskolába járhassak.
Anya egy nap bemutatta az egyik munkatársát, és azt mondta, hogy ő az új párja. Nem értettem, mi szüksége van rá, hiszen mi itt vagyunk egymásnak.
És megtörtént harmadszor is. Néztünk egymásra anyával, és tudtuk mi vár ránk.
Már nem voltam kicsi, ez jó is volt, és rossz is. Egyedül is elmehettem volna a kezelésekre, de sokat jelentett, hogy ő mindig ott volt velem.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy anya és az új párja hangosan veszekednek, csukott ajtón keresztül is hallottam.
– Meddig várjak még!? Lassan egy éve lesz, hogy halogatod, hogy levetesd végre a spirált! Kifutsz az időből, én meg ősz hajjal megyek majd a gyerekem diplomaosztójára! Egyáltalán, akarod te ezt a gyereket!?
– Kérlek, legyél még egy kis türelemmel. Nem tudok most magamra gondolni, neki kell az erőm, az időm és a figyelmem. Ha javulnak az eredményei, visszatérünk a témára.
– Ne tedd függővé a saját és a közös életünket a fiad leleteitől, mert ez nem visz sehová! Szeretlek, azt szeretném, ha család lennénk.
– Nem tehetek mást. A fiam beteg, senki nem tehet róla, mégis ez a helyzet. Én vagyok az édesanyja, ezt nekem kell vele végigcsinálnom, bármeddig is tart.
– Bár meg nem értem, de elfogadom, ha így döntesz. De tudd, hogy a fiad felzabálja az életedet, és ezt te hagyod. Még néhány év, és meglesz majd a saját élete, saját családot alapít majd, és abban te már nem leszel benne. Ugyanazt a hibát követed el most is, amit az előző kapcsolatodban is elkövettél.
Amikor ő is elment, valami megváltozott. Talán anya beletörődött, hogy nem tud egyszerre anyuka és feleség is lenni. Megint sokat sírt, sokszor előttem is. Azt mondta, összetört a szíve. Én nem tudtam, hogyan kell azt meggyógyítani, de azt tudtam, hogy az biztosan segít, hogy ott vagyok vele. Hiszen nekem is ez segített.
Összekapaszkodtunk, és gyógyultunk. Ott voltunk egymásnak mindig, amikor a másik bajban volt.
Nekem hamarabb sikerült, anya beleragadt a fájdalomba. Örült velem, amikor az orvosok azt mondták, most már nem lesz baj, meggyógyultam teljesen, de mégsem volt boldog.
Az én életem sínre került, az övé vakvágányon gurult tovább.
Szerettem volna segíteni, de már nem volt elég, hogy ott vagyok vele.
Aztán jött nekem Timi. A világom fenekestől felfordult, pillangók bontottak szárnyat a lelkemben, ébren is rózsaszín álomvilágban bolyongtam.
Vele akartam lenni, mindig! Fényt hozott az életembe, fekete-fehér világom megtelt színekkel.
Anya beteges lett. Az orvosok azt mondták, most jön ki rajta a sok stressz, ami összegyűlt a nehéz évek alatt. Velem volt elfoglalva, rám figyelt, magával pedig nem törődött.
Furdalt a lelkiismeret, tudtam, hogy soha nem tudom neki meghálálni, amit értem megtett, azzal is tisztában voltam, másként alakul az élete, ha én egészséges vagyok.
Nem tudtam, mit tegyek, azt sem, kihez fordulhatnék. Nekem csak ő volt, anya, vele beszéltem meg eddig mindent.
Timi ismerte a történetünket, és soha, még egy hangsúllyal sem fejezte ki a rosszallását, ha lemondtam egy randevút, mert anya nem volt jól, és mellette szerettem volna lenni.
Teltek az évek, amíg a velem korabeliek buliztak és csajoztak, én munka után igyekeztem haza, hogy anya ne legyen egyedül. Timi becsülettel helytállt, kitartott mellettem, és én nem tudtam elég hálás lenni, hogy két ilyen nővel utazhatok életem vonatán.
Akkor jött a stroke, de én ott voltam anya mellett, így időben tudtam segítséget hívni. Nem halt bele, de a fél oldala lebénult. Folyamatos segítségre volt szüksége.
Ahogyan az életem alakult, megtanított rá, hogy a sorsunkat nem mi alakítjuk. Embere válogatja, ki mennyit bír el. Választásainkat az életünk folyása, és az, hogy ez milyenné formált bennünket, dönti el. Sziklaszilárdan hiszünk abban, hogy mindig van választás, de az igazság mégis az, hogy ez csak illúzió.
Tudtam jól, hogy fel kell adnom az állásom és ápolnom őt, ameddig szükséges, elvinni a rehabilitációs kezelésekre és a kontroll vizsgálatokra. Össze kell húzzuk a nadrágszíjat, az ápolási segély és a táppénz szűkösen lesz elég a megélhetésünkre.
***
– Babát várok, Tomi! – zokogott Timi, és én hirtelen azt sem tudtam , hogy sírjak, vagy nevessek.
Eszembe jutott, hogy milyen volt apa nélkül felnőni, és az is, amikor anya miattam mondott le arról, hogy legyen még egy gyereke. Arra is gondoltam, ha megszületik a testvérem, nem csak én lennék anyának. De tudtam, hogy életem vonatára elfogytak a jegyek.
Timi kisétált az ajtón és az életemből, én pedig megértettem, milyen az, amikor az embernek összetörik a szíve.
***
Teltek a napok, a hetek és a hónapok. A hónapok évekké cseperedtek, elfoglalt nappalok és álmatlan, átvirrasztott éjszakák váltották egymás. Derekasan helytálltam, anya nem látott sírni, mert a férfiak könnyei láthatatlanok, a testünk mélyén, a szívünkből potyognak.
***
– Szervusz fiam! – nyújtja felém a kezét az apám, miközben megilletődve ácsorog a küszöbön.
Ülünk az ebédlőasztalnál és nézzük egymást. A szemem színét tőle örököltem, talán mást is, nem tudom. Apának szólítom, a hangom mégis üresen cseng. Nem találom mögötte a tartalmat, az emlékeket, amelyek érzelmeket adhatnának a kifejezéshez. Hiába keresem, nincsenek ilyenek.
– Fiam, ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én elkövettem – szólal meg csendesen. – Ráébredtem, hogy apám súlyos terhét, amelyet talán ő is az apjától kapott, cipelem a vállamon. Ezt a terhet adtam tovább neked, hogy hordozd, még ha meg is szakadsz alatta.
Anyáddal még szinte gyerekek voltunk, amikor te megszülettél. Anyád felnőtt a feladathoz, én összeroppantam a súlya alatt.
Nélkülem nőttél fel, mégis követed a családi mintát. Az élet bevállaltatta veled, hogy felelősséget vállalj, ám, mindketten tudjuk, nem volt választásod.
A te utad azonban nem ez, mint ahogy én sem a saját utamat jártam, hanem az őseim kitaposott ösvényén bolyongtam egész eddigi életemben.
Apám ekkor elhallgat. A zsebében keresgél, majd egy fotóalbumot tesz le elém. Nagyot dobban a szívem, nem tudom, honnan, de tudom, hogy ki van a fényképeken.
Remegő kézzel forgatom a lapokat, rajtuk a világ leggyönyörűbb és legtökéletesebb gyereke: a kisfiam!
– Menj, fiam, és csináld másképp, csináld jobban! Most már itt vagyok…

***
Anya azt mondta, hogy a Dunát nem lehet megkerülni, és nem lehet határokkal szabályozni, mint az embereket. Anya még azt is mondta, hogy azért épülnek a hidak, hogy átjussunk a folyó egyik partjáról a másikra.
Én csak visszafelé szeretek jönni a hídon, mert az odafelé oldal árnyékos és rossz érzéseket kelt bennem. Korán reggel megyünk ott, a hemóra. Így hívjuk a hematológiát viccesen, így nem félünk annyira. A visszafelé oldalon megyünk haza, akkor már süt a nap, ott tudunk mindketten mosolyogni, és végre egy nagyot sóhajtani, és persze ez az oldal vezet a cukihoz is, ahol megkapom a fájdalomdíj sütimet. Persze, később mindig kihányom, ez a kemótól van. Mellékhatás.
De nem félek, mert a Mici mindig elkísér a fürdőszobába, és ott ül a wc mellett, amíg rókázok. A mancsát a tenyerembe adja, és utána megpuszilgat, és összebújva alszunk egy kicsit.
A Mici már akkor öreg volt, amikor én megszülettem. Tudom magamtól is, hogy már nem fog sokáig élni. Van egy szivárvány híd, ami egy nagy réten van. A kutyusok ott várják a gazdájukat, amíg azok is meg nem halnak, és csak akkor mennek át a hídon, hogy elkísérjék őket a mennyországba. Én nem tudom, hogy a Mici, vagy én fogok-e előbb meghalni. De ha én, akkor sincs nagy baj, mert a nagyi már a mennyországban van tavaly tél óta, és akkor ő fog majd ott vigyázni rám, a Mici meg majd jön utánam.
A hídon, amelyik a kórházhoz vezet, egy vágány van. A vonatok hol ebbe, hol meg abba az irányba mennek rajta. Nem értettem, hogy ez hogyan lehet, de anya elmagyarázta, hogy a vonatsínek néhol keresztezik egymást, vannak váltók, és olyan is van, ahol több vágány fut, és még holtvágány is létezik. Azt is mondta, hogy vannak állomások, és a vonatok csak ott állhatnak meg. De ha nagyon nagy a baj, vagy úgy diktálja a szív, néha megállnak a vonatok két állomás között is.
Anya azt is mondta, hogy amikor megszületünk, vonatra szállunk, és oda indulunk, ahová a jegyünk szol. Nem kell egyedül utazni, az anyukáknak és az apukáknak a gyerekük mellé szól a jegye, hogy vigyázhassanak rá. De az apunak át kellett szállnia egy másik vonatra, mert valami kavarodás lehetett a jegypénztárban, de majd tisztázza, és hamarosan, valamelyik állomáson, újra felszáll mellénk.
Hát én nem tudom, milyen messze lehet a jegypénztár, mert nekem már két szülinapom is volt, de még nem találkoztam az apuval.
Megkérdeztem az anyut, hogy miért van az, hogy néha nem csak az öregek szállnak le egy-egy állomáson, hanem gyerekek is. Azt mondta, vannak olyan dolgok az életben, ami felett nincsen hatalmunk, mert azt a Jóisten dönti el. Ezért imádkozunk hozzá minden este , hogy gyógyítson meg engem.
Hát én ezt nem nagyon értem, mert engem az Anikó doktornéni gyógyít a hemón, és én mindent megteszek azért, hogy meggyógyuljak. Ezt abból gondolom, hogy a kezelés után kapok matrica tetkót, és azt csak az kap, aki jól viselkedik. Én csak egy kicsi gyerek vagyok, nem tudok mást tenni érte, csak ennyit.
***
– Szervusz kisfiam! – nyújtja felém a kezét a bácsi, miközben megilletődve ácsorog a küszöbön.
Nem tudom, hogy ki lehet, még sosem láttam, de érdekes, hogy ugyanolyan színű a szeme, mint az enyém….