A dolgok ára

A dolgok ára

Hideg van. Rohadtul hideg. Az a nyirkos féle. Mindig is utáltam. Lassan harmadik napja rostokolunk a félig befagyott patakmeder szélén, hónapos borostával, korgó gyomorral és megfeszült izmokkal a pislákoló tűz mellett. Megint az Ő köre lenne fát gyűjteni, de az a fránya – ámbátor igen rejtélyes – régi sebhely Russel lábán, valahogy mindig akkor fáj a legjobban, mikor sor kerülne rá. Hagyom. Vitával csak az erőmet pazarolom, a tűz fontosabb, sőt, jelenleg a víz és étel mellett is a legfontosabb. Szomjan vagy éhen halni végtére is jóval lassabban lehet mint megfagyni.

Elindulok a már félig-meddig kijárt csapáson – 2 napja otthagyott gallyak a földön hevernek, hagyom őket – és keresek egy kiszáradt fát. Már ha akad olyan, ami egy napnyi tűznél többet hoz a konyhára.
Konyhára… na igen. Utóbbi, viharvert bögre, mely egyben vízforraló, tányér és két kanálból áll. Na persze mindketten tartunk egy kést az övünkön… nem szeretem a meglepetéseket, ha van rá mód, én akarok az lenni, így a csizmámban is lapul egy. Talán neki is.

Fél óra alatt sikerült kifordítani a kiszáradt fát gyökerével együtt. Hátamon izzadság folyik végig, a kezeim átmelegedtek a munkában, a lábfejem ellenben alig éreztem. „Szarvasbőr kell ide!” – hangzik fel fejemben indulás előtti vitánk. Igaz, nem mintha lett volna rá lehetőségünk. Ha igen, megvesszük, ha nem adják… elvesszük. Nézem a kidőlt fát. Jöhet a tisztogatás, majd cipelés, végül darabolás és gallyazás. Így 1-2 napig megint esélyünk van a hideggel szemben. Kezdetleges „sátrunk”, mely három keresztbe tett ágból, és egy némileg viseltes nagyobb vászonból áll, eső ellen mit sem érne, de a szállingózó hóval és az enyhe széllel úgy ahogy megbirkózik. Még két nap, talán három.

Szóval így várakozunk, kenunk és a két lapát a parton pihent, lassan behavazódott és a fagy is megcsipkedte. Célra megfelel. Hehh… felszerelésünket tekintve ez lehetne a mottónk:
„A célra megfelel!”

A lassan bugyogó hóolvadékban táncot járt a szárított gomba, sózott hús és az a pár ehető bogyó, melyet a környéken szedett össze Russ. Én csak párat ismerek, de Russel magabiztosan mozgott ezen a területen, néha – jobb téma hiányában -, a néma csend helyett ezekről mesélt; tény, egész érdekesen adta elő, mire kell figyelni, sőt, még olyan részleteket is tudott, hogy mikor és hogyan használták fel őket először.

Másnap dél körül megjelent a jel amire vártunk. Alábecsültük őket, gyorsabbak voltak mint hittük.
Nem jó jel, ugyanakkor állapotunkat tekintve, nagyon is jó jel volt. Mi több, remek hír!
Úgy két mérföldnyire a fák felett délre, megjelent a füst.

A füst, mely azt jelentette megérkeztek akikre vártunk. Kincsvadászok. Mint mi, csak velük ellentétben nekünk – lévén nem rendelkeztünk a pontos leírással a ládával kapcsolatban – rájuk kellett hagyatkoznunk. A közelükben maradtunk a kocsmában, így miután egy alkoholmámoros estén megtudtuk merre tartanak, mi kora hajnalban – míg ők még javában húzták a lóbőrt – nyeregbe ültünk és előresiettünk, hogy felkészülve várhassuk őket. Nem volt okuk sietni, és be kellett szerezniük a felszerelést is.
Két lovunkat elcseréltük egy helyi halásszal a kenuért, sátorponyváért és az élelemért cserébe. Utóbbitól nem igazán szeretett volna megszabadulni, én már a késemért nyúltam, mikor Russel kezébe nyomta a zsebében összegyűlt maradék pénzét, a halász bólintott.

Most kezdődött a kaland igazi része, elindultunk a megcélzott erdő felé ingatag kis kenunkkal.
Igazat megvallva, nem is volt baj, hogy nem volt túl sok felszerelésünk, így is majdnem a vízbe veszett a cserépedény, melyben a besózott hús volt.
Nélküle vissza is fordulhattunk volna.

Át a folyón, melynek még így részben befagyva is erős sodrása volt, sokkal jobban megküzdöttünk vele, mint azt előre gondoltuk. Csendben, lassan haladtunk előre, hogy alaposan szemügyre vehessük, hol tudunk úgy partra szállni, hogy jó helyen legyünk, de ne is legyünk sem hangosak, sem feltűnőek.
Még ha tudtuk is volna, hogy körülbelül hol van a láda elásva, valószínűleg akkor is így jártunk volna el, mivel szemmel láthatólag egyre sűrűsödött az aljnövényzet a távolban és egyre sziklásabb lett a talaj. Ilyen helyen nekiállni ásni, pontos utasítások hiányában, nem csak felesleges lett volna, de tartalékainkat tekintve egyenesen öngyilkosság is.
Mint nem sokkal később kiderült, mindezek tetejében, teljességgel felesleges is lett volna…

Lassan elértük őket, úgy hogy már kis távcsővel is kivehető volt a táborhelyük.
Hárman voltak, állati szőrbe burkolódzva, szinte még tűzre sem lehetett szükségük, csak az étel miatt éghetett hiszen látszott, felkészülve érkeztek. Ami még fontosabb céltudatosan. Nem mondanám, hogy ezek a dolgok nem bizonytalanítottak el minket, de ha már itt voltunk hát hajrá, kell az a kincs.
Hogy pontosan mi volt a ládában, arra nem derült fény, amennyire kitudtuk deríteni valószínűleg talán ők sem tudták, de azt igen, megéri az időt és a fáradtságot. Ennyi nekünk is elég volt.

A sűrű erdő – így, hogy tüzet nem rakhattunk és aludni sem igazán tudtunk – mire beesteledett egyre hidegebb és hidegebb lett. Lábunkat és testünket betekertük a félbevágott sátorvászonnal, fejünk köré kövekből „szélárnyékot” építettünk és megpróbáltunk aludni. Időközben ők is nyugovóra tértek.
Megbeszéltük, hogyha tudjuk, becserkésszük őket, és kihasználva a helyzetet kiszedjük belőlük a pontos helyet. Az egyik őrt állt folyamatosan. A francba!
Erről ennyit. Éjszaka az erdő csendes és kihalt. Egy gally reccsenés elég és bukott az álca.

Másnap reggel elindultak – epekedve néztük a forró kávét melyet kortyolgattak -, tisztes távolból az erdőn keresztül lopva követtük őket. Egy újabb nap volt, míg újra sátrat vertek, mi reméltük, hogy a kincs közelében vagyunk, de nem látszottak túl izgatottnak, és mindössze megszálltak, más nem történt.
Haladnunk kell, idő, élelem és erő fogytában voltunk mindketten.

– Oké, ide figyelj, ha ezek még egy estére megállnak mi erre rámegyünk, nem fogjuk bírni. Ha megállnak távolabb húzódunk, tüzet rakunk, megesszük a maradék hús felét és alszunk egyet, az sem érdekel ha csak pár órát. Másképp esélyünk sem lesz ellenük.

– Legyen – mondtam, végtére is igaza volt. Ez így nem mehet tovább.

Így is lett, azonban egy dolog változott velük kapcsolatban az előző estéhez képest. Igen jó kedvük volt, iszogattak, de láthatólag mértékkel. Mi ezt jó jelnek könyveltük el, holnap ott lesznek és mi is!
Kell az a rohadt láda!

Kora reggel keltek, mi dideregve próbáltuk maradék erőnket is összeszedni, és lestük a mozgást. Felszerelkeztek, aztán hátrahagyták a lovakat és a felszerelés nagy részét.
– Közel van!! – ragadott meg Russel a vállamnál fogva, mondtam neki, hogy inkább tartogassa az erejét, sem mint, hogy velem foglalkozzon. Nem volt rossz ember, de a türelmem igen a végét járta, fáradt és ingerlékeny voltam.

Az erdő egyre sűrűbb lett, hiába is lesett ki a nap felhők közül, mi semmit nem éreztünk a napsugarak áldásos hatásából, kezeink szinte megdermedtek, lábfejünket alig éreztük.

Megálltak. Térképet vettek elő és kisebb vitába kerültek egymással, végül lecsillapodva, de láthatólag nem teljesen kibékülve a döntéssel, elindultak hegynek felfelé, egy ránézésre kiszáradt patakmederben. Így ment ez, még úgy 3 órán keresztül, a nap már dél körül lehetett, mikor hirtelen megállt az, aki a térképet tartotta és mutogatni kezdett egy irányba a többieknek. „Megvan” – mondtuk magunkban, – „menjetek, ássatok csak, mi megvárunk”. Nem sokkal feljebb, fedezéket keresve Russ észrevett valamit, ami láthatólag nagyon felkeltette az érdeklődését.
Egy növényfajta volt, azt mondta, úgy tudja nem őshonos itt, de az is igaz, hogy ezen a környéken nem sokan járhattak előttünk, nincs itt se arany, se más értékes dolog a természetben, így ki tudja milyen növények lehetnek erre, végtére is valljuk be, ez a téma nem túl sok embert hozott lázba.
Miközben próbáltunk nem szem elől téveszteni őket, Russ előrement, én gyors tüzet raktam, fenyőtűlevél tea és a maradék hús az edényben. Nem mondhatnám, hogy sokat babráltam vele, kivártam egy gödörben, míg felforr a víz, a só nagy részét leszedtem a húsról és a többit a meleg teával behabzsoltam, másik felét Russnak vittem. Több volt mint angyali áldás. Utolsó falatok, vagy így, vagy úgy. Vagy sikerrel járunk és miénk a láda, a táborhely, a meleg ruha és az étel, vagy itt pusztulunk éhes gyomorral, fáradtan és jégbe fagyva, saját testünkbe dermedve.
Ezután még egy kicsit feljebb mentünk, csak annyira, hogy rájuk lássunk valamelyest.
Ekkor Russ a földre bökött. Értetlenkedve néztem rá, majd finoman megkocogtatta a talajt. Kemény volt, mint a kő. Nesze neked ásás, ide több, jó erőben lévő ember kell és csáklya, de nem utolsó sorban egy nap… vagy kettő. Ezek közül eggyel sem rendelkeztünk.

– Oké, itt várunk. Hárman vannak, ketten cipelik (így okoskodtunk), tehát először az egyedüli harcra kész embert kell kiiktatni, ez egyikünk dolga lesz, a másiknak marad a többi. Gyerekjáték. Az. Csak éppen ha még 5-6 órát kell itt rostokolnunk, lefagy a kezünk és lábunk, így nemhogy a meglepetés erejét sem fogjuk tudni kihasználni, de a kés gyors használatára sem lesz erőnk. Mit tehetünk, várunk…

Nekik is késeik voltak, csak éppenséggel több és még több méretben. Egy melegbe öltözött, jól feltáplált csapat, két éhenkórász ellen. No, de kinek semmi vesztenivalója a legveszélyesebb ellenfél… frászt nincs, mi élni akartunk és jól!

Bő fél nap volt az ásásuk.
Elsőre nem, másodikra sem, de harmadikra megvolt a hely.
Próbáltuk melegen tartani magunkat, de esélytelen kísérleteink után felváltva őrködtünk. Egyikünk ül összegömbölyödve a ponyvával egy hótól védett levélkupacon, a másik les, majd csere. Ők délután kettő körül úgy döntöttek – volt még 3-4 óra estig -, tüzet raknak, vizet forralnak, gondolom kávénak. Forró, átmelegítő nagy bögre kávé. Abban a pillanatban fél láda kincset adtam volna, csak ihassak belőle néhány kortyot legalább.
Komolyan megfordult a fejemben, hogy odarohanok, az egyik torkához nyomom a kést, és elkobzom a meleg italt.
Kezdtem kétségbe vonni a saját gondolataimat. Ez már a kimerültséggel járó őrület kezdete? Nem, ott még azért nem tartunk, voltam már ennél rosszabb helyzetben is.
Mi épp elfogyasztottuk utolsó tartalékunkat, mondhatnám nem volt választási lehetőség… de valójában volt. Türelem. Még bírni, de nem bírtuk.
„Mi vagyunk előnyben” – gondoltam.
„Ostoba barom vagyok!” – jutott erre eszembe.

Egy órával később – erősen késő délután volt már – a csákányok már nem is csendben hatoltak egyre mélyebbre és mélyebbre. Ehelyett erőszakosan, szinte félelmetesen, mintha fémet csapkodtak volna. Kemény kőzet lehetett, annyi szent.
Bármi legyen is az, mi elvesszük. Már egyre inkább érdekelt minket a láda mellett a ruházatuk és a tűz. Szinte csak arra gondoltunk, legyen meg, bármi is az, és irány a menedék, lovakkal, sátorral, tűzzel és étellel. És ha fél zsák arany lesz benne? Innen még épségben ki kell jutni, az időjárás pedig nem kegyelmezett, nappal is erősen mínusszá váltott át.
Nem volt kegyelem. Kellettek a szőrmebundáik!

– Russ! És ha üres vagy értéktelen? – Tettem fel inkább magamnak semmit neki a kérdést.
Hangjából kiérződött, Ő is hasonló gondolatokon törhette a fejét.
– Akkor is a miénk – válaszolta.

Pár hangos csattanás, majd örömkiáltás ütötte meg fülünket. Végre! Hát megtalálták.
Ez mintha felvillanyozott volna bennünket, az adrenalinnal együtt megjött az erőnk is.

Egyik nekiállt, hogy kinyissa a ládát, de az nem akart engedni, másik is melléállt, egyikük kézzel feszegette ahol hozzáfért, a másik a lapát élével.
– Basszus!! – kiáltott fel az egyik.
– Mi az koma, csak egy vágás, nem vészes.
– Az lehet, de rohadtul csíp! Valójában már kezdett is alábbhagyni, de ha már így kifakadt, fenn akarta tartani a látszatot.
– Na nyissuk ki, nézzünk bele aztán emeljük ki. Baromi nehéz, masszív egy darab, látni akarom mi van benne, mielőtt kiszenvedjük innen.
Nekiálltak. A nyögésekből és az egy-egy erdőbe veszett „Gyerünk már te rohadék!!” „Nyílj már ki!!” és hasonló mondatok hallatán, összenéztünk:
– Haver ez nekünk nem ment volna amúgy sem, még jó, hogy vannak akik megcsinálják helyettünk – mondta vigyorral a szája sarkában.

Végül a láda kinyílt, majd egy hangos nevetés az egyiktől:
– Nesze neked, mondtam hogy csíp!
– A rohadt anyját!

Majd mindhárman felette álltak, és csak nézték csendben. Sem öröm, sem bosszúság nem látszott rajtuk, csak úgy ott álltak és a ládába bambultak. Mi meg egymást… mi a fene??

Egyszer csak kitört belőlük a jókedv, kurjantások közepette. Nem volt kérdés. Nyerő lapot húztak… húztunk.
Végül némi ásás árán, de még bő egy órával sötétedés előtt, kiszedték és egymás vállát veregették, nagyokat kortyoltak az italaikból. Nem értettünk minden szót, mert a szél lassan, de biztosan meg-meglengette a fákat, egy-két fura mondatrészlet is eljutott felénk, amiből azt vettük ki, hogy mintha jobban ütne az az ital mint máskor.
Fáradtak voltak, persze, hogy jobban üt és ők sem ettek jó ideje.
Ugyan nem bántuk volna, ha legalább lecipelik valameddig, ezzel időt és energiát nyerünk, de végtére is, mi van ha ez a kettő aki már-már támolygott, kidől?
Hát ez igazán kellemes megoldás lenne számunkra, annak az egynek kettővel szemben, a meglepetést kihasználva, esélye sincs. Nosza! Várjunk még kicsit, mi is lesz ebből.

Végül kezdett esteledni, de addigra a két fickó már hangosan horkolt. Itt jöttünk mi a képbe, mivel a harmadik már tüzet rakott, ami hangosan ropogott a félig meddig havas ágak miatt, mellé még a gallyak is, ahogy törte őket. Russel elkapta hátulról és mielőtt felkiálthatott volna befogta a száját, én pedig egy szerencsés mozdulattal elvágtam a torkát. Nem ébredtek fel, így lassan odamentünk hozzájuk, ugyan álmukban éri a halál, de legalább gyors lesz…

A tűz fényénél jól láttuk az arcukat, fura mosolyba torzultak. Ekkor megragadta a vállam, mint aki kővé vált és rámutatott az egyik kezére. Nem értem, jeleztem, erre én a ládára mutattam:
„Helyes, szép fogás az biztos, arany, ezüst és még kitudja mi.” És valóban volt valami a kupac alatt is.
Ekkor Russ megint megszorította a vállam és késével odabökött a ládára és mutatta: „kerüld el”!
„Oké” jeleztem neki a fejemmel, mire Ő bólintott, nem értettem, mégis mit tennék hangosan belerúgnék? Mindegy, mondtam magamban, majd elmondja utána.
Arca zavarodottnak tűnt.

– Menjünk intézzük el őket, majd utána mondom – súgta oda.

Ki-ki választott magának egy célpontot. Próbáltunk egymásnak jelezni, hogy egyszerre lendüljünk akcióba.
Mindketten megragadtuk ellenfeleink fejét és egy mozdulattal torkon szúrtuk őket. Pontosabban Russ igen, én elvétettem és csak súroltam a nyakát mert a fickó felébredt, riadt szemeiben pupillái rettentő tágak voltak, mintha feneketlen kútba nézett volna az ember. Volt valami fura a tekintetében az ijedtségen kívül. De ennyi elég volt hozzá, hogy észbekapjon és belém rúgott, én hátraestem, a fejemet bevertem a ládába. Ő csak jött felém.

Russel valószínűleg látta, mert végül, mielőtt még odaérhetett volna hozzám, hátulról többször is megszúrta, pár pillanat és eldőlt mint egy zsák.
– Jól vagy?
– Jaja, csak a fejem vertem be…kicsit fáj, ennyi. Látod? Alig vérzik.

Semleges arca sejtető volt, de mit tudtam én akkor.

– Hát ezért volt ott… tudtam, hogy valami nem stimmel vele… tudhattam volna… miért nem…? – motyogta Russ.
– Mi a gond?

Rám nézett, hosszasan nézett a semmibe, düh és fájdalom ült ki a tekintetére, de nem szólalt meg.
Végül csak ennyit mondott:
– Menjünk, öltözzünk át, majd cipelés közben felmelegszünk, szeretnék már a sátornál lenni és enni, inni, aludni.
Nem volt teljesen világos miért ne maradhattunk volna itt, de aztán rámutatott, hogy egyrészt a tűz nem fog sokat adni, másrészt, ennünk is kell. Én pedig magamban megjegyeztem, hogy „ja, meg valahogy nem a legideálisabb három hullával aludni…”

Visszafelé megálltunk annál a bizonyos növénynél. Russ letépkedett pár levelet és elrágcsálta.
– Ehető? Milyen? – kérdeztem.
– Keserű mint a fene.

Húztuk és vittük felváltva a ládát, hol milyen talaj volt, valóban rohadt nehéz volt. Russ jobban bírta mint én, benne még dolgozhatott az adrenalin, bár mindig is Ő volt a nagyobb darab. Nekem már csak a korgó hasamon járt az eszem.
Többször is megállva, leheletünk méterekig tartó ködpárát alkotott a Hold fényénél.
„Már nincs sok hátra, ezt már megcsináljuk” – gondoltam, már az étel és tűz gondolata is hajtani kezdett.

Végre a táboruknál voltunk. Akarom mondani, ez már a mi táborunk!!!
Végre, napok rideg világa után egy igazi tábor! Tűz, edények, hús, fűszerek, meleg sátor, meleg ruha, bor és egy kis tömény is. És ez a láda. Mi kell még? Semmi!

Kaján mosollyal élveztük a meleg öltözetet, és ez a mosoly nem hagyott alább a rotyogó, lassú tűzön főzött hús illata mellett sem, 2-3 feles és 2 pohár bor, MI voltunk a világ közepe. Miután a bendőnk tele volt, kellően spiccesek voltunk a tűz mellett, Russ egyszer csak témát váltott. Arca komoly volt.
Azt kérdezte, hogy mi lesz ha visszajutunk a civilizációba – 50-50 alapon osztozunk ezt előre fixáltuk, de igazából nem is volt kérdés kettőnk között – melyikünk mihez kezd vele?
Én azt mondtam, maradjunk együtt, két szempár mindig többet ér, mint egy, és ennyi vagyonnal erre bizony figyelni kell. Biztonságos, bízunk egymásban és okos terv. Mexikó, mondtam. Bólintott.
– És azután? – kérdezte.
– Étel, ital, nők és forró fürdő heti kétszer tiszta vízben. Mi kell még ember?
– Semmi más – mondta, de volt valami a hangjában.
– Akkor reggel irány a csónak amit a lovak mögé kötünk, rajta a láda, lefedve hétköznapi dolgokkal, és irány Mexikó és a senorita kompánia, fűszeres ételek és a jó élet?
– Persze, ezért csináltuk az egészet, nem? – kérdeztem.
Russ csak intett a fejével, de ismét… mi ez az érzés ami árad belőle?
Nem ver át, ezt tudom, de miért van ilyen különös íze egy-egy mondatának?

Zsibbadt a kezem, fájt a fejem – hideg van, fáradtak vagyunk és napok óta szinte koplaltunk. Nincs ezzel semmi baj, 2-3 nap egy jó vendéglőben helyretesz majd.
Éjszaka zavaros álmaim voltak. Felborultunk a csónakkal, kimásztam a jégre, égtek az ujjaim.
….
Felébredtem, nem voltam jól, sebaj, majd helyreráz a meleg és a házikoszt, esetleg kerítünk egy orvost.
Újabb álom. Russ nem nyúl a ládához, én húzom kínok között, könyörgöm neki: „segíts”. Nem tesz semmit.
Ennyit tesz hozzá:
– Jeleztem, de fontosabb volt az arany. Viseld méltósággal!
Forgolódtam, izzadtam, miközben minden megfagyott körülöttünk és a tűz alig pislákolt.

Russ másnap reggel kinyitotta a ládát a késével, kitúrta a kis dobozt ami a kincs alatt volt.
„Gyors segély” állt rajta. Felbontotta. Volt ott minden, különböző ellenszerek, tabletták, fertőtlenítő oldat, sebrögzítő, különböző szikék, és fájdalom csillapító és egy kis üvegcse felirat nélkül.
Más szóval minden, ami egy sérült ember életét megmenthette volna.

Minden, még az ellenszer is.
Merthogy ez utóbbi növény, melynek ellenanyaga volt ez, oly kevés helyen volt fellelhető, hogy igen-igen ritka volt az esély a fertőzésre… körülbelül annyi, mint egyhez képest a láda értéke.

A mérget csak egyféleképpen lehetett hatástalanítani, és ez volt az egyik zseniális dolog, amit a kincset elrejtő ember tett.
Csak és kizárólag egy speciális növény elfogyasztása után alakult ki az immunitás, de az gyorsan hatott.
Okos volt, eláshatott jó pár magot, így jó eséllyel növény lesz belőle mikor visszatér…,ha viszatér.

Bárki, aki hozzáért a láda széléhez, az azon lévő apró, szinte alig látható tüskék azonnal bejuttatták a mérget az illetőbe. Innentől halálra volt ítélve. Lassú halálra, hacsak nem itta meg a folyadékot. De ki az a bolond aki egy kis szúrás után első húzásra megiszik egy gyanúsan sötét fiolát??

Russ látta a fertőzés nyomait rajtuk és eszébe jutott az a növény… ült még egy kicsit, nézte ahogy felkel a nap.

Hogy álom volt, vagy csak az alkohol hatása, de az erdő csendjében ennyit hallottam utoljára…
– Bocs cimbora, innen nincs visszaút, semmit sem tehetek…

Másnap reggel, Russ a már kihűlt, élettelen testem mellett ült és bámult a semmibe.
Már értette, a térkép nem volt elég. Bárki is ásta el, okos volt és ravasz. Tett, róla hogy más ne vihesse el élve.

Hideg volt. Rohadt hideg.