A pap aki meghallotta a sátán hangját

A pap aki meghallotta a sátán hangját

A harang nem szólalt meg azon az estén.
Pedig vasárnap volt, és a falu népe már alkonyatkor érezte, hogy valami elcsúszott az időben, valami nagyon nincs rendben. A levegő sűrűbb lett, folytós mintha füsttel keverték volna, a templom tornya pedig feketébben rajzolódott ki a magasban , nem úgy mint máskor — mintha árnyékot vetett volna a csillagokra is.

Andor atya egyedül térdelt az oltár előtt, és soha nem hallott imát mormolt, mintha kicsrélték vona.
Ez nem ima volt, valami teljesen más.
Az ajka mozgott ugyan, de a szavak nem Istenhez szóltak. Latin volt — torz, ősi, még az egyház előtti időkből származhatott .
Olyan nyelv, amelyet nem könyvek őriztek, nem pergamenek hanem csontok és a halál több ezer éves múltja kelt volna életre.

A pap keze remegett, amikor a mellkasán viszketést érzett és ahogy a miseruhát félrehúzta, a mellkasán, a kereszt helyén, egy heggé forrt jel sötétlett. Nem vérzett már, évek óta nem. A bőre viszont néha iszonyúan viszketett lüktetett. Mintha valami belülről akarna válaszolni a kimondott szavakra.

– Hallak – suttogta Andor atya. – Mindig hallak.

A gyertyák egyszerre hunytak ki.
A templom belsejét nem sötétség töltötte meg, hanem valami mélyebb: egy fekete jelenlét, amelynek súlya volt. A padsorok nyögni kezdtek, a szentek szobrai finoman megrepedtek, mintha nem bírták volna elviselni azt, aki most figyelt.

Andor atya mosolygott.
Fiatal korában valóban hitt. Istenben, a megváltásban, a bűnbocsánatban. Aztán jöttek a gyónások. A suttogott rémségek. A gyermekek könnyei. A férfiak vágyai. A nők titkos imái, hogy más haljon meg helyettük.
De Isten… hallgatott.
Viszont valaki más válaszolt.

– Holnap mise lesz – mondta a pap bele a sötétbe. – Tele lesz a templom hívőkkel felnőttekkel gyetekekkel.
A válasz nem hang volt, hanem gondolat, amely belemart az elméjébe:
Hozd el őket.
Andor atya felállt, keresztet vetett , de
hogyan- fordítva alúról felfelé. Fordított keresztet.Az a sátán jele.

A harang ekkor megszólalt magától.
A faluban senki sem vette észre, hogy a hang nem felfelé szállt az égbe…
hanem lefelé, a föld alá.

A mise
A templom zsúfolásig megtelt.
Asszonyok fekete kendőben, férfiak lehajtott fejjel, gyerekek az első sorokban — mert Andor atya mindig azt mondta, az ártatlan lélek hallja meg leggyorsabban az Úr szavát. Most is mosolygott rájuk. Ugyanazzal a szelíd mosollyal, amellyel évtizedeken át áldást osztott.

Közben a harang elhallgatott, Az ajtók maguktól becsukódtak.
A mise a megszokott módján rendben indult. Túlságosan is rendben. A latin tiszta volt, a mozdulatok szabályosak, a hívek megnyugodtak — a rítus ismerős biztonsága körülölelte őket. Senki sem vette észre, hogy a gyertyák lángja nem remegett, mintha nem lenne levegő a templomban.

– Dominus vobiscum – mondta Andor atya.
– Et cum spiritu tuo – felelték.

A hang azonban furcsán visszhangzott. Nem felfelé, hanem befelé. Mintha a templom gyomra válaszolt volna.
Az evangélium következett — de nem abból a könyvből, amit ismertek.
Andor atya a Bibliát félretette, és elővett egy vékony, repedezett kötetet, bőrkötését valaha emberi kéz érintette, simította. A betűk nem feketével voltak írva, hanem barnás árnyalattal, ami túlságosan emlékeztetett, a régen rászáradt vérre.

– Testvéreim – szólt –, ma az igazságról prédikálok nektek, nagyon figyeljetek!

Ahogy ezt kimondta, az első sorokból
velőt rázó sikolyok törtek fel.
Nem fájdalomtól, hanem a felismeréstől .A padló alól hangok érkeztek sóhajok, nevek.Az igazság szó hallatán csendes pánik tört ki a lelkekből.
Mindenki a sajátját hallotta.
Andor atya felemelte az ostyát.
Az ostya megrepedt a repedések mellett fekete szálak futottak végig, az igazság sötét erei.

– Vegyétek és egyétek. Ez az igazság teste. Már az is megrökönyödést valtott ki, hogy Andor atya nem azt mondta,hogy krisztus teste.
Aki magához vette, annak a szeme elsötétült és belül az áhitat helyébe valami más megmagyarázhatatlan lépett . Nem haltak meg, de látták egymást látták ugy ahogyan még soha. Tudták egymásról , hogy a templom padjai csak a képmutatást szolgálta számukra.

És ekkor a templom falai repedezni kezdtek. A repedések mögött nem kő volt, hanem élő emberi mozgás.A lassan lélegző sötétség.
Andor atya letérdelt.

– Elhoztam őket.
– Jó pásztor voltál – válaszolt a mélyen ülő hang.

A templom alapjai megremegtek.
És a falu többé nem szerepelt egyetlen térképen sem.

Az elköteleződés.
Andor még nem volt atya. Csak testvér.
Huszonhárom évesen érkezett a szemináriumba. Sovány volt, halk, túlságosan figyelmes. Az anyja halála után kezdett repedezni benne a hit. Imádkozott,reggeltől estig és várta hogy Isten válaszoljon de soha nem kapott választ .

Azon az éjjelen kiment az erdőbe. Egy rég elfeledett kápolnához ahol a kövekbe nem keresztet véstek ,hanem valami nagypn régi véseteket ami ismeretlen volt számára.Ott mondta ki először:

– Ha létezel… válaszolj. Bárki is legyél.
A válasz nem késlekedett.
A föld megnyílt, és egy könyv feküdt benne. A bőr még friss volt.
A te hiteddel kapukat lehet nyitni – szólt a hang.
Pap leszel,és engem fogsz szolgálni.
E közben egy jel a mellkasába égett.
Másnap Andor visszatért, fáradtan elnyűtten . Csendesebb lett és engedelmesebb és tökéletesen üres.

Ami a mise után maradt.

Reggelre a templom helyén nem volt semmi csak a hült helye mindennek.
A csend és az üresség.

Évekkel később egy fiatal pap, Sebestyén atya vizsgálódott, vajon mi törtenhetett. A föld meleg volt. A harang belülről szólt.A föld megrepedt
Andor atya mászott ki a nyiladékból.
– A nyájam bent van – mondta. – Én maradtam én vagyok a kapu az átjáró.
Sebestyén atya nem menekülhetett.
– Te fogsz hirdetni engem mondta Andor és jelet rajzolt Sebestyén atya homlokára.

Andor jutalma annyi, hogy nem halt meg de nem is élt.Tanú lett.
Egy csarnokban állt, ahol arcok ezrei nézték őt örökké. Tudta, hogy amit tett, választás volt. Ez volt a jutalma.

Ami túléli a hitet.
Anna volt az egyetlen, aki nem volt ott annak idején.
Harminc évvel később meglátta a jelet egy másik pap mellkasán. Megértette, hogy a gonosz nem azért marad, mert erős, hanem mert mindig akad, aki a szavát meghallja.
Valahol, egy elhagyott csarnok mélyén,
Andor — aki már nem volt ember —
egy szívdobbanásnyi időre azt szerette volna, hogy senki ne lépjen be a templomba.
De ő már nem tudott beszélni,örök némaságban élt, halt.