A Könyv

0 (0)

A Könyv

Amint belépett az olvasóterembe rögtön meglátta. Ott feküdt a folyóiratos polc előtti kis, kör alakú asztalkák egyikén. Hanyagul odavetve, mintha csak valaki futtában letette volna.
A férfi szíve nyomban a torkában dobogott. „De hát ez lehetetlen! – ötlött fel benne a gondolat. – Ez a könyv nem létezik…!”
És most mégis…
Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Még mindig ott volt. Sötétbarna bőrkötésén szinte izzottak az ezüstszín betűk:

NECRONOMICON

miközben maga a kötet is lehetetlen dolgot művelt. Csupán az egyik sarka pihent az asztalon, minden emberi számítás szerint le kellett volna esnie… és még csak nem is billegett…
A férfit furcsa, remegő izgalom fogta el. Az ősi, a Tiltott Tudás tárháza…! Mintha valami vonzotta volna; úgy érezte muszáj odamennie és megfognia… és ha valaki rákérdez mit művel, majd azt mondja, hogy csak elkapta…
Ahogy megérintette a könyv szinte magától csusszant a kezébe. Nehéz volt… olyan nehéz, hogy elsőre lehúzta a kezét és majdnem elejtette. Két kézzel kapott utána.
A vastag, finom bőrkötés fura mód melegnek tűnt, mit melegnek! Égette, bizsergette az ujjait, a tenyerét, de nem bánta, és pár másodperc múlva már nem is zavarta. Csak bámulta kincsét, mint egy gyerek, aztán halk sóhajjal magához szorította. Nem adja senkinek!
Lopva körülnézett, nem látta-e valaki.
Egy öregúr ráérősen böngészte a méhészeti és mezőgazdasági szaklapokat, az egyik könyvtáros a számítógépén írt valamit elmélyülten és volt ott még egy középkorú nő, aki a szépirodalomból válogatott. Mindegyikőjük csak a saját dolgára figyelt.
A könyvtár egyik eldugott sarkába vonult, bekucorodott egy fotelba és térdére fektette zsákmányát. Finoman végigsimított a fedőlapon, mint amikor valaki először érinti meg a szeretett nő titkos zugait. Egyenként vezette ujjait a dombornyomású betűkön, mintha vak lenne… és bizonyos szempontból az is volt. A harmadik szemére…
„Nincs se szerző, se kiadói logó – gondolta, – de nem is lehet. Senki sem tudja, mikor és hol született… És azt sem igazából mi van benne. De most… most én… én tudni fogom…”
Óvatosan kinyitotta. Várt egy pillanatot, hogy történik-e valami, de semmi. Nem szóltak harsonák, nem nyílt meg alatta a föld, nem jelent meg senki a semmiből, hogy magának követelje a Művet. A világ ment tovább.
Csak ekkor mert rápillantani az első oldalra.
Csalódott sóhaj tört fel belőle. A betűket el tudta olvasni – ugyanaz a stílus volt, mint a címlapon – de a szavakat nem értette. A könyv ismeretlen nyelven íródott… csupán a szerkesztés szépségét csodálhatta, a bekezdések megkapó mintázatát, de mi ez…?
Újabb csoda történt!
Ahogy bámulta a könnyed kézírásnak tűnő, kalligrafikus sorokat azok lassan értelmet nyertek előtte. Rádöbbent, hogy a bevezetőt olvassa. A bevezetőt, ami elmondja, hogy mi is ez a könyv, hogyan kell használni, és a végén egy figyelmeztetés az óvatlanok és türelmetlenek számára, hogy mi történhet velük, ha rosszra fordítják a megszerzett tudást.
Mohón, szomjasan itta a betűket. Igen, igen ezt tudja, ezt eddig is tudta, és most hogy megerősítést kapott vad öröm töltötte el. Nem hiába próbálkozott eddig, a leírtak igazolják saját tapasztalatait. Az egész olyan csodálatos!
Lapozott és a következő oldalon ott volt minden szakmunka alapja: a tartalomjegyzék.
Az élők világa
Más világok és dimenziók
Kapunyitás
Varázslatok: alapfok
középfok
felsőfok
mesterszint
Idézések
Rontások

Sóvárogva nézte a varázslatok felosztását. Nagyon, de nagyon szerette volna itt kezdeni, és néhány pillanatig komolyan eljátszott a gondolattal, de végül ellenállt a kísértésnek. Úgy érezte a Könyv figyeli, vizsgáztatja és nem akart mohónak tűnni. Inkább a „Más világok…”–at választotta.
Izgatottan lapozott a fejezet kezdetére. Olyan kapkodva vette a levegőt, mintha valami különleges dologra készülne, és így is volt. Több száz, talán több ezer éve, hogy valaki utoljára forgatta ezeket a lapokat, és most ő lett kiszemelve…!
Meg sem fordult a fejében, hogyha a Könyv ilyen régi, akkor, hogy lehet itt, és hogy lehet ilyen remek állapotban. Hiszen ez ennek a Műnek az egyik titka! Ezt nem kell firtatni, csak el kell fogadni…!
És ő elfogadta. Belemerült a könyvbe, egész lelkével. Egyre gyorsabban és gyorsabban olvasott. Először csak mondatokat, sorokat, aztán már teljes bekezdéseket képes volt egyszerre értelmezni. Ahogy tekintete falta az oldalakat, úgy süppedt egyre mélyebbre a fotelbe, és úgy feledkezett meg mind jobban a külvilágról. Titkon kicsit abban reménykedett, hogy a világ is elfeledkezik róla, bezárják a könyvtárat és vele őt kincsével együtt, és akkor addig olvashatja, amíg kedve tartja, de nem így történt.
Zárás előtt a könyvtárosok végigjárták az olvasótermet, és egyikük észrevette a férfit. Odament hozzá és szólt neki:
– Uram, zárunk. Ha ki akarja kölcsönözni a könyvet, hozza a pulthoz.
A férfi azonban figyelemre sem méltatta, lapozott tovább, olyan türelmetlen mozdulattal, hogy bántotta a könyvtáros szemét.
– Uram – kezdte újra és finoman megérintette a könyvet, – talán… – és a többi benne rekedt.
A férfi űzött és riadt tekintettel nézett fel rá és ijedten magához szorította a kötetet.
– Nem! Nem adom oda! – tört ki belőle.
– De uram…
– Nem, ez az enyém! – és amennyire a fotel engedte igyekezett elhúzódni a másik ember közeléből.
– Téved, uram, a könyv a könyvtár tulajdona – felelte higgadtan a könyvtáros, – és ha most odaadja… – és e szavakkal megfogta a könyvet, hogy kivegye a férfi kezéből, ám az valósággal felsikoltott:
– NEM!!!

A saját hangjára riadt. Olyan hirtelen és olyan merev derékkal ült fel, hogy megrándult a háta, de igazából észre sem vette. Azt sem tudta hol van, csak az volt a fontos, hogy a Könyvet el akarják venni tőle… illetve…
Zihálva nézett körül, de a sötétben semmit sem látott. Körbetapogatott. Csatakos lepedő, gyűrött takaró… de hisz ez egy ágy. Nem a könyvtár… Csak álmodta volna? Amikor olyan valóságos volt?
Keze az éjjeliszekrénybe ütközött, most jött rá, hogy a saját szobájában van, a saját ágyában. Megkereste a kislámpa kapcsolóját és a felgyulladó fényben megnézte hány óra. Reggel hat; akár fel is kelhet.
Kelletlenül kászálódott ki a takaró alól. Rosszkedve csak fokozódott, amikor rá kellett döbbennie, hogy semmire sem emlékszik mit is olvasott az álombeli könyvben.
Még a villamoson zötykölődve is ezen járt az esze, de hiába próbált akár egyetlen szót is felidézni, sehogy se ment.
Később, a munkahelyén a bankban, már nem volt erre lehetősége. Sorra jöttek az ügyfelek a különböző problémáikkal, és ő meg is feledkezett róla. Csak amikor a munkaidő vége felé egyik kollégája megkérdezte tőle, hogy el jön-e inni egyet, és ő azt felelte, hogy nem, mert el kell mennie a könyvtárba visszavinni a könyveket; csak akkor jutott eszébe újra.
És újfent elfogta az álombeli izgalom. Vajon…? Vajon megtörténik-e?
Alig tudta kivárni, hogy leteljen a hátralevő idő. Az elsők között hagyta el a bankot.
A könyvtárba belépve gyorsan letette a könyveket a pultra, aztán sietve az olvasóterembe ment. Itt már lassított. Szándékosan nem nézett a folyóirat olvasó felé, a szíve majd kiugrott a helyéről. Vágyta is meg nem is, hogy a könyv ott legyen.
Óvatosan fordult meg, pillantását fentről vitte lefelé, előbb végigpásztázva a napilapokon, aztán a könyvújdonságokon, utána az asztalokon és… ott volt! Pontosan úgy hevert, félig lelógva, mint álmában.
Körbetekintett, de senki sem volt a közelben. Határozottan az asztalkához lépett és szemügyre vette a könyvet. Minden stimmelt! A szín, a kötés, a cím; minden! Kézbe vette. Ennél a pontnál már volt különbség; a bőrbevonat szinte hűvös volt, de ez igazából nem zavarta. Felütötte a kötetet az első oldalon… és értetlenül meredt az üres lapra. Lehet, hogy a leírtakra nem emlékezett, de arra igen, hogy itt volt a bevezető. Vagy mégse? Lehet, hogy a következő oldalon? Hát lapozott egyet. De itt sem volt. És a következőn sem… meg az azutánin sem… és végig sehol, hiába pörgette most már szinte eszelős módjára a lapokat. Üres! Üres volt az egész!
– Bocsánat – szólította meg egy kellemes férfihang, – visszakaphatnám a könyvemet?
– A könyvét? – nézett fel a férfi a mellette állóra. Az illető magas volt, karcsú és jóképű, fekete zakója és inge alatt sportos izmok sejlettek, hosszú ősz haja enyhe hullámokban omlott a hátára, sötét szeme fürkész pillantásától a férfi zavarba jött: – De hiszen ez üres…
– Üres? Nos – vette el az idegen a tétován felé nyújtott könyvet, – valóban. Most még az. Legalábbis az egyszerű emberek számára.
– Miért, maga mit lát benne? – kérdezte a férfi keserűen.
– Amit csak elképzelek – hangzott a válasz egy talányos mosoly kíséretében. – Tudja, néhány barátommal van egy kis klubunk. Amikor időnk engedi, leülünk szerepjátékot játszani. Isteni érzés belebújni másvalaki bőrébe és irányítani az életét. Csak elég nehéz mindent fejben tartani. – Szeretettel végigsimított a borítón. – Ezért készíttettem ezt a könyvet, ebbe fogom beírni a történeteket, meg a tudnivalókat.
– Szerepjáték…? – döbbent meg a férfi. Kicsit hülyének érezte magát. Bár… ebben szerepe volt az ismeretlen előbbi fura kijelentéseinek is.
– Igen. Tudom, hogy az én koromban lehetne komolyabb szórakozásom is…
– Nem, nem a világért sem – jött még inkább zavarba a férfi, – csak, tudja… én… én álmodtam erről a könyvről… Necronomicon…
– Álmodott? – lepődött meg az idegen és most első ízben mérte végig úgy igazán a férfit, aki azonban észre sem vette a kutató tekintetet. Tétován beszélt tovább:
– Igen, és meglepődtem, amikor itt találtam. Pont úgy, mint álmomban. Az asztal, a könyv, minden olyan volt… és azt hittem, hogy bele tudok olvasni…
– Álmában beleolvasott?
A kérdés hitetlenkedő volt, a hangtól a férfit kirázta a hideg. De nem tudott nem felelni rá.
– Igen. Egy egész fejezetet… de nem emlékeztem rá, amikor felébredtem…
Az ismeretlen sikerrel rejtette el megkönnyebbülését, ám az érdeklődése megmaradt.
– Mondja, nem lenne kedve csatlakozni hozzánk? – és a férfi meglepetését látva hozzátette: – Szívesen látok olyanokat, akik nyitott szemmel járnak a világban.
– Én… én nem is tudom – felelte bizonytalanul a férfi.
– Nem kell most rögtön válaszolnia – mondta az ismeretlen, és hóna alá fogva a könyvet zakója zsebéből egy névjegyet vett elő.
– Hívjon fel, ha döntött – és a kis kártyát letéve az asztalkára távozott.
A férfi hosszan nézett utána, aztán felvette a kartonlapocskát. Éjfekete volt, lángoló vörös betűkkel virított rajta a felirat:

Luczi Ferenc
Lélekkutató és klubvezető

„Ugyanaz a betűtípus…” – ismerte fel csodálkozva, és aztán még jobban megdöbbent: a felirat égette az ujjait…