Az elveszett levél

Egy hópelyhes decemberi délután Mosolyka, a kilencéves kislány, és öccse, a hétéves Marci, az ablakpárkányon könyökölve nézték a hótakaróba öltözött csendes utcát, és készültek megírni életük legfontosabb levelét. A papír illata friss volt, mint a tél, a ceruza sercegése pedig olyan, mintha a szívük dobbanásait rajzolná kívánságsorokká.
Mosolyka kerek betűkkel írta:
„Kedves Télapó, idén nagyon, nagyon jók voltunk…”
Marci pedig hozzáfűzte kissé ferdén dőlt betűkkel, de annál lelkesebben:
„…és nagyon szeretjük egymást.”
Amikor elkészültek a levélírással, borítékba csúsztatták és megcímezték az északi sarkra, a Télapónak. Piros sálba burkolózva, izgatottan indultak a postára. Az utcán alig jártak emberek, a lámpák aranyszínű glóriát vontak a hóesés köré. Ám ahogy a postaláda közelébe értek, különös szél támadt. Nem olyan hétköznapi, nem olyan megszokott, hanem valami furcsán dühös, csípős, kabátráncigálós, hideglelős, mintha csak saját akarata lett volna.
Ez a szél egy furfangos boszorkány varázslatát hordozta. A boszi nem szerette a kívánságokat, mert azok emlékeztették arra, hogy valaha ő is hitt a csodákban. Egyetlen suhintására a szél kitépte a kislány kezéből a levelet, felkapta, és tovaszáguldott vele különös, fülsértő nevetés kíséretében.
– Utána! – kiáltotta Mosolyka, és már futott is.
– Visszahozzuk! – lihegte Marci, és szorosan követte.
Ahogy rohantak, átfutottak egy furcsa ködgomolyon, amiben a szél a levelükkel eltűnt. Alig láttak az orrukig, de kézen fogták egymást, és bátran haladtak előre. Lassan-lassan eltűnt a köd, friss hó csillogott mindenütt, s egyenesen előttük megjelent egy jéggel borított híd, amin hegyes fülű, színes ruhát viselő manók korcsolyáztak. Mikor meglátták a testvérpárt, megálltak, és kórusban mondták:
– Aki itt át akar menni, annak a legszebb karácsonyi emlékét kell elmesélni, és nekünk ajándékozni! Ez az ár! Megfizetitek?
– Igen – válaszolták egyszerre a gyerekek.
Mosolyka a közös mézeskalács-sütésről mesélt, Marci pedig arról, amikor először aludt el a fa alatt, míg a Télapóra várt. A manók megköszönték és félreálltak.
Ahogy továbbhaladtak, egy elvarázsolt erdőbe értek, ahol a fák félelmetes dolgokat suttogtak a fülükbe. Először nagyon megijedtek, de megszorították egymás kezét, és továbbmentek. A furcsa szél előttük játszadozott a levelükkel, mintha csak incselkedne velük. Kiérve az erdőből egy befagyott tó partján találták magukat, aminek a túlpartján maga a Boszorkány lobogtatta a levelüket, majd egy kézmozdulattal lángra lobbantotta. A pernye sötét könnyekként pöttyözte a makulátlanul tiszta havat. A boszi éles kacaj kíséretében eltűnt.
– És most mi lesz? – nézett a kisfiú a nővérére könnyes szemmel. – Oda a kívánságunk, elégett a levél, így nem kapja meg a Télapó, hiába tettünk meg ilyen hosszú utat.
Ekkor hirtelen felragyogott az ég. Harangszó csendült, és a hópelyhek táncolni kezdtek. Egy csodálatos szán ereszkedett le közéjük, rajta Santa Claus mosolygott, nagyot ho-ho-hózva, a rénszarvasai szemében csillagfény égett.
– Bátor gyerekek vagytok – mondta melegen. – A leveletek abban a percben megérkezett hozzám, amikor a boszi elégette. Mindegy, hogy postán, kandallóban, elégetve vagy futárral, ha megírtátok és szívből akarjátok, akkor eljut hozzám azon nyomban. De tudjátok mit? A legnagyobb ajándék ti vagytok egymásnak, mert nem adtátok fel, közösen próbáltátok visszaszerezni a levelet. Az a mély szeretet, ami köztetek van példaértékű – ölelte magához a gyerekeket.
Majd egy mozdulattal megtörte a boszorkány varázsát, a szelet megszelídítette, és útjára engedte. Mosolykát és Marcit betakarta egy pihe-puha takaróval, s mire pislogtak egyet, már otthon is voltak a karácsonyfa mellett, Karácsony este. A fa alatt ott sorakoztak az ajándékok. Pont azok, amiket kértek. Ám amikor egymásra néztek, tudták – a legszebb ajándék ez a közös kaland volt, amit örökre a szívükbe zártak.
És ha azon az éjjelen figyeltél volna, talán te is hallottad volna, hogy a szél már nem tombol, hanem halkan dúdol egy karácsonyi dalt.