A Fekete Hegy Ura

A Fekete Hegy Ura

Volt valahol egy sziget, amelynek még senki sem adott nevet, és a térképen is csak úgy szerepel, hogy Zöld-öböl, de senki sem merte így nevezni. A halászok félve ejtették ki a szót, és akinek dolga akadt arrafelé, az csak úgy mondta: a sziget. A földdarabot egy meredek, fekete hegy ékesítette, a mérete tiszteletet parancsolt az arra járóknak. A hegy mögött mindig sötétebb volt az ég, mint bárhol másutt a környéken. Mintha a hegy maga is elnyelné a fényt.

Az ott lakó halászok és szigetlakók régóta együtt éltek a félelemmel. Éjszaka nem gyújtottak lángot, nem mentek az erdő közelébe, és soha — soha — nem keresték és nem jártak utána annak a mélyről érkező morajlásnak, amely időnként a hegy gyomrából hallatszott.

A legenda szerint a hegy gyomrában valami él ,már hosszú évszázadok óta Valami, amit jobb nem háborgatni .
De az emberi kívàncsiság mindig is
erősebb volt,mint hogy tisztelje a természetet,és mások élőhelyét .

És sokáig nem is volt gond, amíg egy napon új telepesek érkeztek a szigetre, akik nemcsak a látvány miatt jöttek, hanem bányát akartak nyitni értékes kövek reményében. De az emberek mohósága olyan, mint a dagály: ha egyszer megindul, nem lehet visszafordítani. Az új telepesek magukkal hozták az új terveiket: új fakitermelés, új bányák. Ezzel a szigetnek mélyen a bordái közé nyúltak.

És akkor a hegy morajlása, ritmusa merőben megváltozott. A hegy nyugalmát megzavarták. Az alvó óriás felébredt, és hegyomlasztó ordításba kezdett. Óriási sziklák potyogtak le a hegyről, mindent elsodortak, ami az útjukba került. Ezzel elkezdődött a rettegés éjszakája.

A falu szélén, közel az erdőhöz él egy idős asszony, Mariama. Ő hallotta meg először azt a dobhártyarepesztő zajt a kora hajnali órában, mikor a köd még derékig ért. Az erdő felől egy hatalmas roppanás hallatszott, majd még egy, végül egy dühös, mély üvöltés, amely úgy remegtette meg a levegőt, mintha sziklát robbantottak volna.

Később, mikor már a falu feléledt, azt mesélte az ott lakóknak, hogy a hang nem volt emberi, de nem is állati. Valami köztes… valami ősi, fenyegető hang volt, ami felébredt hosszú álmából. A köd helyenként eloszlott, és a szeme sarkából megpillantotta azt a hatalmas árnyat egy fekete szőrmébe burkolt, embermagasságnál kétszer nagyobb alakot, amely mint egy hegyomlás úgy jött le a hegyről. Ahogy a falu felé közeledett, hatalmas kezeivel csinálta az utat. Derékvastagságú fákat sodort el az útjából, mintha csak gallyak lettek volna. A törzsük úgy roppant ketté, mint valami rőzsének való ágak.

Mariama csak ennyit mondott:
Eljött a vég

A telepesek eleinte kinevették az öregasszonyt, mígnem egy idősebb vadásznak felkeltette az érdeklődését, és úgy döntött, összeverbuvál néhány bátor embert, akik szeretik a kihívásokat. Össze is állt a csapat, és másnap reggel útnak indult egy hatfős, felfegyverzett vadászcsapat.

A vadászok kiértek a faluból. Néhány száz méter után, már bent az erdőben, hatalmas fákat láttak kidőlve — de nem a hagyományos módon, mint amikor egy fa kiöregszik és kidől, hanem mintha egy gigantikus ököl csapott volna közéjük. Derékba kettétörve, az ágak szilánkokra törve, és némelyik gyökerestül volt kifordulva a földből. A fákon hatalmas karmolásnyomok futottak végig, és a talajon akkora lábnyomok, akár egy kráter. Ilyeneket a zoológusok legfeljebb illusztrációkon láttak valami elfeledett, pleisztocén korból. A vadászok megrémültek a látványtól, és eldöntötték, inkább visszafordulnak, de erre már nem volt lehetőségük.

Az óriás gorilla lecsapott rájuk.
A hat vadász többé nem tért vissza.

Napközben a hegy elcsendesült, a falubeliek végezték mindennapi dolgukat. A férfiak halásztak, a nők az elejtett vadak bőréből készítették ruháikat.

De eljött az este, és ismét felhangzott az üvöltés — olyan üvöltés, amelyben benne volt a kérdés: miért törtetek be a birodalmamba, az élőhelyemre?

A falubeliek egyetlen névvel illették a lényt:
Gor’khann – a Fekete Hegy Ura.
Aki visszaköveteli a saját területét és nyugalmát.

Gor’khann dühből vadászott emberekre, mert tisztában volt vele, hogy az emberek beléptek a birodalmába, feldúlták az élőhelyét. Miután a telepesek ellepték a szigetet, az első hetet végigüvöltötte, dühösen, vádolva az új lakókat. Az erdő minden éjjel megmozdult, a szigetlakók minden reggel eltűnt állatokat, feldöntött kunyhókat, kilapított csónakokat találtak. Mintha a gorilla szándékosan vágta volna el az összes menekülési útvonalat, hogy a bosszúját és haragját megismerjék a betolakodók.

A falun a rémület lett úrrá, körbefonta az ott lakókat, mint egy túl szoros háló. Az őslakosok is rosszallásukat fejezték ki, hiszen amíg meg nem jelentek a telepesek, békében éltek az óriás gorillával. A gyerekek nem sírtak, csak némán remegtek. Az asszonyok nem imádkoztak, mert már hitük sem volt benne, hogy a sziget istenei meghallják őket. A férfiak fáklyákkal őrködtek, de valahányszor meghallották a lény tompa, földrengető lépteit, arcuk elsápadt.

A telepesek fel akarták gyújtani az erdőt, hogy elűzzék a szörnyet. Az őslakosok — primitív emberek lévén — hiába tiltakoztak ellene, a telepesek hajthatatlanok voltak. De ez csak még nagyobb őrjöngést váltott ki. A gorilla teljes alakjában először akkor mutatta meg magát.

Háromszor magasabb volt egy férfinál. Vállai olyan szélesek, mint egy fatörzs. Szemeiben pedig intelligencia és fájdalom keveredett — valami, amitől a tekintete sokkal félelmetesebb lett, mint bármely ragadozóé. Egyetlen csapással kifordította a földből a legvastagabb fát. A telepeseket eltaposta, szétzúzta, a tombolása a tetőfokára hágott. Válogatás nélkül, aki az útjába került, mindenkit eltapostott. Akit elkapott, derékba törte ketté, és úgy hajította el, mintha egy kavics lett volna.

A túlélők a tengerpartra menekültek, csónakokat építettek kapkodva, de a gorilla minden éjjel közelebb és közelebb rontott a tengerhez. Nem engedte, hogy bármi is épségben maradjon.

Az utolsó napon, amikor a Nap vörösen kelt fel, és a tenger fémesen csillogott, úgy döntöttek: vagy most mennek, vagy soha. Az emberek a csónakokhoz rohantak. És ekkor megremegtek a fák. A hegy felől egy mély, dübörgő morgás indult el, és az egész partot elárasztotta, mint egy közelgő vihar.

Gor’khann előlépett.
A homok füstölt a lábai alatt, majd megállt. Fölemelte a fejét, és a túlélőkre nézett. Nem rohant, nem üvöltött — csak állt, és várta, hogy távozzanak.
Mintha csak ezt kívánta volna tőlük kezdettől fogva.

Egyetlen szempár sem mert visszanézni rá, mikor a csónakok elindultak a nyílt tenger felé. A gorilla az utolsó pillanatig követte a szemével őket, majd lassan — nagyon lassan — hátrált vissza az erdő mélyére, fel a barlangjába.

A sziget ismét egyedül maradt vele és az őslakosokkal, akik lassan előjöttek a búvóhelyükről.

Évek múlva a sziget újra feltűnt a térképeken, de senki sem ment oda. A tengerészek nevettek a történeten, de egyikük sem vállalta, hogy a közelébe hajózzon. A túlélők néha álmodtak a fekete szemekkel, a dübörgő léptekkel. Az erdő remegésével. És amikor néha úgy tűnt, hogy a szél messziről hoz egy fájdalmas, mély üvöltést, csak összenéztek, és halkan azt mondták:

Gor’khann még mindig őrzi a birodalmát.
Mert egyes helyek nem az embereké.
És vannak szörnyek, amelyek nem gonoszak,
Csak az otthonukat védik.