Otthonra találva
Otthonra találva
Hatszázhatvanötödik napja hallgatja ennek a faliórának a hajnali csendben a ketyegését. Ez a biztos állandóság, de a gyógyulása jelképe is. Minden egyes hajnali ketyegése jelzi azt is, hogy újabb nap győzte le szomjúságát, a benne lakozó démont újra padlóra küldte. Mert Éva mindennap szomjas volt, vágyta az alkoholt, ami végigjárta a testét, aztán hozta azt a könnyed lebegést, a zsibbadást, a megsemmisítő eszméletlenséget. De nemcsak vágyta, gyűlölte is! Mert elvett tőle már mindent. Elvette szabad akaratát, munkáját, egzisztenciáját, szüleit, barátait, jövőképét. Hogy mikor, miért csúszott bele ebbe a mély lápba, mindegy is már. De ez a terápia adott neki 265 napot tisztán. És holnap reggel már nem itt fog ébredni, nem lesz óraketyegés. Nem lesz ez a biztonságot, állandóságot adó hang. Nem lesz mellette az óvó intézet, az orvosok, a szakemberek, az ápolók, a sorstársak. Egyedül kell nemet mondani minden áldott nap a szomjúságnak. És egyetlen egy helyre mehet csak innen: Háromhegyre, a nagyanyjához. Ott talán, a vidéki nyugalomban, az egyetlen ember mellett még aki szereti, lesz esélye a túlélésre, a jövőre.
A busz lassan kapaszkodott felfelé a dombra, a késő délutáni szürkületben a köd kúszott felfelé. Ebben a fátyolban az útszéli fák torz árnyai úsztak el Éva szeme előtt, ahogy kifelé bámult az ablakon. Belül is torz árnyak, kérdések váltakoztak a fejében. Hogy fogadja a nagyi? Mit szól hozzá a falu? A táskájában néhány személyes holmija, a zárójelentések, a gyógyszerek és egy kép a családjáról – ő a közepén, még azelőttről…
A falu határában állt meg a busz, Éva egyedül szállt le róla. Tüdejébe belehasított az őszi föld és erdő illatú levegő. Először furcsa volt, de aztán jó mélyeket szippantott belőle: ismerős volt, életszerű, tiszta, reményt adó. A gyaloglás is jólesett, és szinte teljesen eltűnt a gyomorszorító görcs, amikor a fehérre meszelt kis parasztház ajtaján bekopogott. És ott állt előtte a nagyi, akit ki tudja, hány éve nem látott. Biztos ezer kérdése lesz… de a nagyi nem szólt, csak átölelte szorosan – olyan szorosan, hogy levegőt alig kapott. Úgy ölelte, aki tudja, milyen elveszíteni valakit, aztán újra visszakapni.
Éva a nagyi szunyókálós foteljébe kuckózta be magát. Nézte a vacsorát készítő, szorgoskodó nagyit, a régi képeket a falon, a megszokott bútorokat, érezte a gyerekkorban megszokott illatokat. A cserépkályha ontotta a meleget, de Éva nemcsak ezt a meleget érezte, hanem azt a megmagyarázhatatlant, amit már olyan régen érzett: azt a biztonságot adót, azt az otthonost.
A reggel fényei óvatosan kukucskáltak be a szobába. Éva csak egy pillanatig csodálkozott, hogy nem az óra ketyegését hallja ébredéskor, hanem a baromfiudvar zsibongását. A konyhában a nagyi sürgött, a sparhelten a tea vize dudorászott, a kotyogós kávéfőző bugyborékolt, a szalonna sercent az edényben, a házi tojás loccsant rá. Éva szájában összefutott a nyál – régóta nem érzett ilyen egészséges éhséget. A bőséges reggeli és kávézás után nagyi kiadta a parancsot.
– Évikém, gyerünk, etessük meg az állatokat, aztán gereblyézd össze a faleveleket, hordd hátra a trágyadombra!
Évi olyan természetességgel tette a dolgát, mintha mindig ezt csinálta volna. Amikor végzett, akkor sem hagyta a nagyi unatkozni.
– Eridj át Mariskához a szomszédba, szaggat a dereka, segíts neki lekapkodni a fáról az almákat!
– De én nem szeretnék senkivel találkozni, nem akarok beszélgetni! Nem akarom, hogy faggassanak a dolgaimról…
– Na, eridj csak! Ebben a faluban senki nem fog bántani!
Mariska néni is olyan szeretettel, természetességgel fogadta Évát, mintha nem is telt volna el az a sok év, mintha még mindig kamaszlány lenne. Leszedték a mosolygó piros almákat, Évi közben élvezettel harapott bele az egyikbe. Annyira finomnak érezte az ízét, hogy ezen elcsodálkozott. És mintha Mariska belelátott volna a gondolataiba, megjegyezte:
– Ugye, milyen finom? És milyen egészséges! Ezen nincs permet, ezt a nap és az eső nevelte, tiszta vitamin. Neked pedig most sok vitamint kell enned, mert satnya vagy, belerokkantál abba a sok piába, pedig még nem vagy negyvenéves sem. De ne aggódj, itt majd helyrejössz!
Éva nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, megsértődjön vagy kikérje ezt magának. De aztán egyiket sem tette, hiszen látta és érezte, hogy Mariska nem kritizálni, bántani akarja, hanem egyszerű őszinteséggel tényt közölt, ráadásul csak jót akart. Így még segített Mariskának az almákat bepakolni a kamrába, és egy jót beszélgettek. Éva még a terápiáról is mesélt. Elszaladt a délelőtt, a templom harangja jelezte a delet. Ezt is olyan jó és megnyugtató volt hallani – itt a dombok között olyan öblösen kongott, invitált az ebédhez.
Évi is éhesen nyitott be a nagyi konyhájába, ahol már az asztalon gőzölgött a babgulyás és a rétes. Megint jóízűen evett, és úgy jóllakott, hogy délután szunyókált, mint a nagyi. Amikor felébredt, egy pillanatig nem tudta, hol is van, de aztán, ahogy az álmosság tisztult a szeméből, megnyugodva konstatálta, hol van.
– Ma még nem voltam szomjas. Ma még nem is gondoltam rád, te rohadt pia! Tudod mit? Nem is érdekelsz! És ezt minden áldott nap el fogom magamnak mondani!
A konyhában a nagyi már Pistivel kávézott, akivel Évi gyerekkorában sokat játszott. Évi vele is először zavarban volt, feszélyezte magát, de Pisti kedvessége és természetessége gyorsan nyugalomra intette. Gyerekkori emlékekről mesélt Pisti, és hívta Évát a közösségi házba segíteni.
– De mit tudok én segíteni?
– Bármit, Évikém! El kell pakolni a székeket a nagyteremben, mert torna lesz az asszonyoknak. A gyerekeknek addig diavetítünk, rajzolunk, és van egy kis könyvtárunk is, ami hattól hétig nyitva lesz.
– Pisti, te valami kultúros vagy?
– Nem, én egy mindenes vagyok ebben a faluban – nevetett a fiú. – És ha jól emlékszem, te gyönyörűen rajzolsz!
Évin volt a csodálkozás ideje, nem gondolta, hogy Háromhegyen ilyen szép közösségi ház van, és ennyi féle program. Nem voltak sokan, családias volt a hangulat, hiszen itt mindenki ismert mindenkit. Nagyon jól érezte magát, főleg a gyerekekkel, akik imádták a mesefigurákat, amiket rajzolt.
Este a vacsoránál örömmel mesélte élményeit nagyinak. Az megsimogatta a haját, Évi könnyei záporozni kezdtek – olyan régen nem érzett ilyet.
– Nagyi, hány éves is vagy? És hogy csinálod, hogy ilyen… ilyen boldog, kiegyensúlyozott vagy?
– Nyolcvan elmúltam, szívem! Hogy mi a titok? Legyen rend az életedben! Időben kelj, fontos a napirend, dolgozz a szabad levegőn is, de aludj sokat és mélyen! Tiszteld, szeresd a környezeted! Tegyél érte! Legyen mindig célod! Az élet minden pillanatát értékeld, mert azt Istentől kaptad! Ne gyűlölj, mindig szeress és bízz a közösségedben! Találj valami olyan elfoglaltságot, ami kikapcsolja az elmét, de örömet ad!
– Neked mi az?
– Kötök. Már az egész falunak kötöttem sálat, sapkát, kesztyűt – nevetett nagyi.
Vele nevetett Évi is, tele szájjal, önfeledten – úgy, amiről azt gondolta, hogy már nem is fog soha.
Múltak a napok, a hetek, a hónapok. Nem lassú vánszorgással, mint a faliórájának ketyegését hallgatva. És ezek a napok megteltek értelemmel, feladattal, örömmel. Évi sokat dolgozott, finomakat evett, nagy sétákat tett Pistivel és kutyájával, megcsodálva mindennap a természetet. Esténként mesefigurákat rajzolt, és elhatározta, hogy szerkesztőségeknek fog beküldeni mintákat, hiszen milyen csodálatos lenne mesekönyveket illusztrálni.
Élvezte a nagyinál a barátnős összejöveteleket, a közösségi ház programjait, egyre jobban megtalálta a falu közösségében a helyét, a feladatait. Kerekedett az arca, egészséges lett a színe. És szinte már soha nem gondolt arra… a démonra.
Nagymamával szép szentestét töltöttek együtt, indultak az éjféli misére. A falu kis temploma teljesen megtelt. Évi nézte az arcokat – nem idegenek voltak, hanem barátok. Minden arc mögött egy sors és egy közös történet vele. Jó volt itt, jó volt velük, közöttük. Békés, bizakodó volt a lelke; talán sikerül munkát találni, talán jövő karácsonykor már a szülei is eljönnek, mert megbocsátanak, hisznek benne. Talán talál szerelmet, és talán… otthonra talál.
Újra nézte az arcokat: a nagyiét, Pistiét, Mariskáét, mindenkiét… Lehet, hogy ezt már meg is találtam? – gondolta, és belepirult, ahogy Pisti rámosolygott.
A templom falai között „A mennyből az angyal” dala szállt.
Évi szíve csordultig telt szeretettel, reménnyel. Otthonra talált.
Válaszok