Rózi álma

Rózi álma

Amikor egy kislány álmodozik, csupán kergeti a vágyait. Egy gyermek számára még a legapróbb dolgok is elérhetetlennek tűnek, főleg ha az a kisgyerek már egészen pici fejjel tudja, hogy ők nem gazdagok, és náluk nem úgy működnek a dolgok, hogy kitaláljuk és megvesszük.
Rózi is ilyen kislány volt. Szőke, copfos, kék szemű kislány, aki a mindennapjait az álmodozás köré fonta. Édesanyja hamar önállóságra nevelte. Egy tanyán éltek, ahonnan csak busszal tudtak a városi iskolába járni, és akkoriban még cikinek számított ha valaki tanyán él. Egy tanyán, ahol el kellett biciklizni vízért a kúthoz, mert náluk nem volt víz bekötve az egyszerű kis házukba, és hát víz az kellett. Na meg fürdeni is kell, de ahhoz jó sok kanna víz kell, hogy Rózi édesanyja megtudja azt melegíteni a kályha tetején a nagy fazékban. Rózi minden egyes nap járt a kútra vízért, de sosem érezte ezt tehernek. Ez számára egy program volt. Amíg a városi gyerekek élvezték az otthoni kényelmüket, neki ezek jelentették az örömöt. El kell menni a kútra vízért. Rózi szeretett kútra járni. Ott mindig találkozott a tanyasi szomszédokkal Mancika nénivel, Katival, vagy épp Arankával, és nagyon jót beszélgettek. Rózi sosem érezte tehernek, hogy ő egy vízhordó kislány, inkább örömmel töltötte el, hogy segíthet az édesanyjának. Sosem parancsolt neki az anyukája, inkább tudatosan arra nevelte, hogy a segítség ösztönből jöjjön. Rózi eszerint is cselekedett, és teli szeretettel tette mindezt. Nem kötelességből, hanem szeretett segíteni. Amikor ment a kúthoz is csak álmodozott. Mindig mindenről. Nem volt sok bolti játéka, talán azokból is a legegyszerűbbek. Inkább mindig a fantáziáját használta, és még kavicsokból is tudott csudajó játékokat készíteni. Rózinak elég volt egy üres margarinos doboz, abban már el is tudta készíteni a fűből és téglaporból álló ebédet a babáinak.
Nem volt sok babája, és nem is voltak olyan szépek, de azokat mind egyformán szerette.
Ha épp nem otthon volt, akkor iskolában. Édesanyja mindig szép ruhába öltöztette, és úgy indította útnak. Mindig elkísérte a tanyájuk közeli buszmegállóba, majd ott megvárta míg felszáll a buszra, így tudta Rózit nyugodt szívvel az iskolába indítani. Ott felszállás előtt mindig elmondta az anyukája, hogy hol szálljon le, de persze a buszsofőr is mindig készségesen segített. Rózi hamar megtanulta a járást, édesanyja bizalma örömmel töltötte el, és mindig észben tartotta az édesanyja szavait. Persze látta anyukája szemében az aggódást, ahogy a buszról integettek egymásnak, de tudta, hogy anyukájának nincs miért aggódnia, mert mindent megbeszéltek. Ettől függetlenül Rózi izgatottan várta mindig a hazajövetelt az iskolából, mert ott már nem volt aki elkísérje a buszmegállóhoz. De mindig ügyesen megoldotta, pont úgy, ahogy édesanyja tanította. Amikor hazaért, anyukája mindig ott várta ugyanúgy tanyájuk közeli megállóban. Ilyenkor Rózi lelke is megnyugodott, mert látta az anyukája szemében az örömöt, a büszkeséget, és a megnyugvást.
Egyik nap, ugyanígy ment iskolába. A városi buszmegálló és az iskola között volt két boltocska. Az egyik péksüteményeket árult. Rózi imádta az illatát a frissen sült kifliknek, még néha vehetett is magának, mert anyukája adott neki 5 forintot, és abból vehetett kiflit. A másik bolt egy játékbolt volt. Rózi mindig megállt a kirakatnál, és alaposan szemügyre vette a benne lévő játékokat. Volt ott mindig minden, a társasjátékon át a babákig. Neki már ez is örömöt okozott, hogy ezeket nézhette. Mert neki ilyen komoly játékai otthon nem voltak. De őt ez nem keserítette el, mert szerette nézni őket. Már ez is örömöt adott neki.
De ez a nap más volt. A játékbolt kirakatában új játékokat helyeztek. Rózi végignézte a sok új játékot, de a szeme megakadt egy nagy játékbabán, ami egy mosolygó pólyásbaba volt, tündérkék szemekkel, piros arccal, csodaszép ruhácskában. A baba úgy nézett rá, mintha azt mondaná Rózinak : „A tiéd szeretnék lenni”! Rózi nem tudta levenni szemét arról a babáról. Valamiért annyira vágyott rá, mint még soha semmire. Mintha ő és az a baba összetartoznának, de összeszorul a szíve, hogy nem lehet az övé, hogy még meg sem tudja fogni, mert egy üveglap közöttük van. Egész nap a babára gondolt az iskolában, annyira érezte, hogy összetartoznak. Akarta azt a babát! Akkor, ott, úgy érezte, semmi más vágya nincs, csak az a baba. Öltöztetni szerette volna, vigyázni rá, és ugyanúgy gondoskodni róla mint ahogy az anyukája teszi vele.
Álmodozott, hogy majd ruhácskákat varr neki, hogy cumisüvegből eteti, hogy ő fogja altatni, sőt még babakocsit is csinál neki dobozból. A babáról senkinek nem beszélt az iskolában, nehogy más megvegye. Inkább jobban örült, ha ott van a kirakatban, mert így minden reggel megnézheti, és beszélhet is hozzá. Így kicsit olyan mintha az övé lenne. Hazafele menet az iskolából, ugyanígy megállt a kirakatnál, és a baba szemébe nézve érezte közöttük azt a hatalmas vágyakozást, ami kölcsönös volt. Mintha a babának is lenne egy lelke, ami Rózihoz vágyik. Rózi elköszönt tőle, és alig várta a reggelt, hogy újra találkozzanak a babával. Ahogy hazaért, édesanyja látta a szemében, hogy valami nyomja a szívét. Rózi elmesélte neki, milyen gyönyörű babát látott a kirakatban, és hogy annyira jó neki ott beszélgetni, és hogy ő még ilyen szép játékbabát sohasem látott. Elmesélte milyen szép ruhája van a babának, milyen szép tündérkék a szeme, és milyen mosolygós. Azt is elmondta, hogy a baba is beszél hozzá, és ők már örökre barátok. Rózi képzelete határtalan. De legbelül szomorú volt, mert tudta, hogy ő azt a babát sosem foghatja a karjában, csak a képzeletbeli babája lehet. Bár sosem tudta eldönteni, hogy ők most gazdagok-e vagy szegények, mindig csak a városi gyerekekhez tudta viszonyítani magát, és ebből mindig az következett, hogy ők bizony szegények. Akkor még nem értette, hogy a szerénység nem ugyanaz a szegénységgel. Mert ők szerényen, és egyszerűen éltek, csak más környezetben. Akkoriban a tanyasi élet és a városi lét között hatalmas különbség volt, és persze a tanyasi életet élőket nevezték hátrányos helyzetűeknek. Rózi ezért mindig kisebbrendűnek érezte magát, holott sok gyerek példát vehetett volna róla. Na de ott az a baba. Rózi biztos volt benne, hogy előbb utóbb ez a szép baba egy másik kislányé lesz, de nem az övé. Mert neki ez csak álom. Nem tudja miért érezte ezt, talán a kisebbrendűség miatt. Még anyukájának sem merte azt mondani, hogy vegye meg neki ezt a babát, mert ez a baba biztosan nagyon drága, és nekik csak egyszerű és olcsóbb dolgokra telik. Édesanyja mosolyogva hallgatta szavait, és olyan büszke volt a kislányára, hogy ilyen hatalmas szíve van. Másnap reggel Rózi újra megállt a kirakat előtt, és minden érzelmét elmondta a babának. Azt mondta neki, bárkinek is lesz a babája, ő mindig gondolni fog rá, és bízik benne, hogy jó kezekbe kerül. Még egy picit a könnye is eleredt, mert az a baba volt minden vágya, és legbelül tudta, hogy más fog neki babkocsit készíteni dobozokból, és más fogja megvarrni a ruhácskáit. Alig várta az iskola végét, hogy újra láthassa a kirakatot. Még rajzot is készített a babának, hogy megmutassa neki, milyen babakocsit tervezett készíteni. Sietett a buszhoz, hogy még legyen pici ideje a babánál. Ahogy a kirakat elé ért, hiába kereste szemével a babát, a baba eltűnt.
Mindenfelé nézte, a sok társasjáték között, a plüssállatok között, hátha csak elmozdult, leesett, és eltakarja a többi játék, de nem. A baba eltűnt. Nincs többé. Valaki megvette, valaki más már a magáénak tudhatja. Rózi könnyes szemmel szállt fel a buszra, mintha a szívét tépték volna ki, mintha elvesztette volna a vágyait. Úgy hiányzott neki az a baba akit sohasem foghatott. Leszállt a buszról, édesanyja örömmel várta, és még meglepetésként palacsintát is készített Rózinak, mert tudta, hogy az a kedvence. De hiába érezte Rózi a konyhába belépve a palacsinta illatát, nem tudott neki örülni. Folyton a babára gondolt. Picit pityergett is, de anyukája csak egy félénk mosollyal reagált. Édesanyja megkérte, hogy még mielőtt enni fog, segítsen neki összepakolni a szobában. Nagyon furcsának érezte Rózi az édesanyját. Szinte határozottan kérte, hogy igenis segítsen neki pakolni, miközben az ő anyukája sosem szokott ilyen parancsolgatós lenni. Máskor mindig előbb kézmosás, majd eheti is az anyukája finom főztjét. Most meg azonnal, és mindenekelőtt pakolni kell a szobában?? Rózi nem is értette miért lett ilyen az anyukája. Azt várta, hogy majd biztos egy öleléssel, és a kedves szavaival megvigasztalja. De nem így lett. Neki mennie kellett a szobába pakolni. Rózi először érezte azt, hogy igazán elkeseredett. Ahogy belépett a szobába, egy nagy doboz volt az ágyon becsomagolva. Furcsa volt a doboz, mert nem díszes, nem olyan mint egy ajándék. Inkább csak egy sima papírdoboz, újságpapírba tekerve, mintha poharak vagy egyéb dolgok lennének benne, amiket ki kell pakolni. Rózi azt gondolta, biztos kapták valakitől, aki már nem használja.
Az anyukája annyit mondott: „Rózi, óvatosan nyisd ki a dobozt!”
Rózi elkezdte bontogatni a papírdobozt, és amint kibontotta, meglátta benne a legnagyobb álmát, ami nem más volt mint a baba a kirakatból.
Soha életében még nem érezte azt a felemelő boldogságot amit akkor érzett.
Sírt az örömtől, szorította a babát magához, és úgy néztek a babával egymásra mint akik örökre összetartoznak. Rózi anyukája szeméből is kicsordultak a könnyek, mert egy anyának nincs nagyobb öröme, mint hogy gyermekét boldognak lássa. Rózi egyszerre érezte azt a mérhetetlen szeretetet az anyukája és a babája iránt, és egyszerre ölelte mindkettőt.
Persze a dobozból elkészült a babakocsi, és a ruhácskák is meg lettek varrva az anyukája segítségével. Rózi először érezte azt, hogy ő nem kisebbrendű csak azért mert tanyán él. Mert számára az elérhetetlen dolgok többé nem voltak azok.
Ha hiszel valamiben és akarod, még ha nehéz utat is jársz be érte, de a sors előbb-utóbb megajándékoz vele. Mert megérdemled.