Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Isá, por és homou vogymuk, avagy mi van a szatyorban?
Pista sógor soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer majd sógornője lábai között fog utazni. Ezt a kiváltságot, ha annak nevezhetjük egyáltalán, nem életében, hanem halálában kapta meg. Földi létében nem igazán vágyott társaságra, inkább a kocsmák „népét” érezte szűk családjának, nem választott magának arát. Anyja is úgy gondolta, hogy jó helyen van a fiacskája az ő szoknyája mellett, így özvegységében van, aki oltalmazza és elvégzi a férfimunkát a porta körül. Egy jó darabig hiányzott Pistának az asszonynép közelsége, de amikor átfordult az ötvenedik évén, megbarátkozott a gondolattal, hogy már nem alapít családot, hiszen kifutott az időből. Tiszta ruhája és meleg étel mindig volt az asztalán, a pénzét meg arra költhette, amire akarta, de többnyire leginkább csak az alkoholra akarta. Anyja sokáig élt szerencséjére, betöltötte a nyolcvankettedik évét, amikor itt hagyta ezt az árnyékvilágot.
A Nap még erősen próbálkozott szeptember végén, hogy jókedvre derítse a szorgos asszonyokat a szántóföldön, ahol tucatnyian ülték körbe a megfelezett, héj nélküli, hatalmas, sárga tököket, melyek nagy halmokba voltak összerakva. Kezükön gumikesztyűt viseltek, hogy ne szívja ki a tök lucskos belseje a tenyerüket, amikor kikaparják a zöldre érett tökmagokat, amiből az idősödő férfiaknak tökmagolajat készítenek majd a feldolgozók. Többnyire családtagok voltak a segédkezők, de volt köztük szomszéd és napszámos is. A harmat felszáradása után kezdtek dolgozni és napnyugtáig abba sem hagyták. Sietni kellett a munkával, mert bármikor megállíthatta őket az esős idő beköszönése. Hosszúak voltak a napok, de igyekeztek kellemesen eltölteni őket. Akadt mindenkinek egy-egy vidám vagy éppen szomorú története az életéből. Estefelé a legegyszerűbb parasztasszony, Rozi néne, kezdett bele saját sztorijába, amit aznap már senki sem tudott űberelni. Elmesélte kalandos történetét a sógorával, ami, ha jól belegondolunk, akár morbidnak is tekinthető. Az eset elmondása után a dolgos munkáskezek megálltak és a munkában elfáradt asszonyok önfeledt kacagásban törtek ki.
Történt egyszer, hogy Rozi a „csíkos” műanyagból készült szatyrával, ami ezen a vidéken a „csóróságot” szimbolizálta, felszállt a megyeszékhelyen a helyközi buszra. A sofőrtől megkérdezte, hogy a csomagjára kell-e jegyet vennie, mert egy külön székre szeretné tenni. A sofőr csak legyintett, nem értette a kérdést sem igazán, minek kellene külön jegyet vennie, hiszen nem volt tele a busz, jutott hely a szatyornak is. Rozi néne kényelmesen helyet foglalt, de úgy döntött, ha jegyet nem kellett vennie a szatyornak, akkor inkább leteszi a lábai közé a földre, hogy ne izegjen-mozogjon. Vigyázni kellett a tartalmára, nehogy véletlenül kiboruljon vagy nekiütődjön valaminek, mert épségben szeretett volna hazaérni vele. A krematóriumban meglepődtek, amikor bejelentette, hogy jött a sógoráért. Furcsa tekintettel néztek rá és érdeklődtek, hogy a temetkezési vállalat dolgozója később jön talán? Erre ő megrázta a fejét és fennhangon válaszolta:
– Nem hagyott a sógorom egy fillért sem a temetésére, nem fizetem ki helyette a drága fuvart, mert ő minden forintját elhordta a kocsmába. Örüljenek, hogy nem hagyom itt maguknak.
A buszon a következő megállóban egy ismerős asszony szállt fel. Ráköszönt Rozira és leült mellé. Beszédbe elegyedtek egymással, szó szót követett. Miközben beszélgettek Rozi egyre csak a lába között lévő szatyrot igazgatta.
– Te Rozi, miért vagy annyira elfoglalva azzal a szatyorral, rám sem nézel, amikor szólok hozzád, csak lefelé tekintgetsz? – intézte kérdését Böske az asszonyhoz.
– Jaj, Böske, nem akarom, hogy bármi baja is essen Pista sógornak, épségben haza akarom vinni. Az uram rám bízta a sorsát, mert ő olyan gyámoltalan, hogy még érte sem mert elmenni – válaszolta Rozi.
– Miről beszélsz Rozi, hol van a sógorod? Én nem látom sehol – nézett körbe Böske.
– Hol, hol, hát itt a lábaim között ficánkol – nevette el magát Rozi.
– Micsoda? Ki ficánkol a te lábaid között? – kérdezett vissza tágra nyílt szemmel.
– Hát itt, a lábaim között viszem haza Pista sógor hamvait, otthon majd betesszük a kredenc aljába, aztán majd ott elpihen, amíg mi élünk. Utána meg majd lesz vele valami, a jó Isten sem tudja, hogy mi.
Hirtelenjében Böske szóhoz sem tudott jutni, szemében látszott az ijedtség, nem tudta igazat beszél-e Rozi, de a biztonság kedvéért úgy döntött, hogy inkább gyorsan elköszön, és hátrább megy a busz belsejébe. Nem akart egy halott hamvai mellett utazni. Fél órás útján Rozi néne ügyesen vigyázott a sógorára, nem érte semmi baj őt, épségben haza szállította. Így még a temetési költséget is megspórolta saját magának. Pista sógornak ez volt az utolsó útja, nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, hogy helyközi buszon tehesse ezt meg. Béke poraira! Remélhetőleg még őrzi valaki és nincs kiöntve az árnyékszék mellé, hogy ne csússzon az odavezető út télen, amikor jég van a hó alatt.
