Visszhang

Visszhang

Az eső már órák óta esett. Az égbolt szinte egybefolyt az aszfalttal, minden szürke volt, nedves és megfáradt. David a kis kávézó sarkában ült, megszokásból ugyanott, mint minden hétfő délután, amikor egyedül próbált ráhangolódni az írásra. A laptop nyitva volt előtte, de a kurzor csak villogott a fehér lapon. Nem jött a szó. Csak az emlék.
Tegnap este a padláson rendet rakott. Talált egy poros dobozt, benne fényképekkel, jegyzetekkel, régi képeslapokkal – és egy spirálfüzetet. A borítón ott volt egy név: Emma. A betűk kopottak voltak, de a kézírás azonnal összeszorította a szívét.
Nem olvasta végig. Elég volt két oldal. Elég volt látni, ahogy ő szerepel benne. Mint valaki, aki valaha fontos volt, sőt, talán mindent jelentett.
És most?
Most már csak egy árny volt. Egy múltbéli visszhang.
A kávéja már félig kihűlt, amikor megcsendült az ajtó feletti kis csengő. David csak odapillantott, megszokásból. És akkor megdermedt. Emma lépett be.
Pontosan nyolc éve nem látta. Mintha egy másik életből bukkant volna elő. Az arca fáradtabb, az arcvonásai érettebbek, a tekintetében ott volt az idő súlya. De még mindig ő volt. A nő, akit szeretett. A nő, aki eltűnt. A nő, akit nem tudott elfelejteni.
– Szia – szólalt meg Emma. A hangja halk volt, de tiszta.
– Emma… – David csak ennyit tudott mondani.
– Leülhetek?
Bólintott, és figyelte, ahogy helyet foglal vele szemben. Egy pillanatra újra húszévesnek érezte magát. Mintha semmi nem változott volna.
– Tudom, meglepő – kezdte Emma. – Sokáig gondolkodtam, elmerjek-e jönni. De tegnap valami… megmozdult bennem. És nem tudtam elhallgattatni.
David összefonta az ujjait. A kezei remegtek.
– Miért most?
– Mert elég volt a hallgatásból, és… mert megtaláltam azt a levelet, amit sosem küldtem el. Elolvastam, és rájöttem, hogy még mindig számítasz.
Csend lett. A kávézó zajai távolinak tűntek. Csak a két szív dobogása maradt, hangtalanul, mégis elviselhetetlenül erősen.
– Nyolc év. Ennyi ideig semmi. Egyetlen szó sem. Azt hitted, nem érdekel, mi történt veled?
– Nem. Csak féltem. Azt hittem, ha eltűnők, könnyebb lesz. Tévedtem.
David megcsóválta a fejét.
– Emma, én kerestelek. Mindenhol. Két évig még azt reméltem, hogy egyszer visszajössz. Aztán csak… el kellett temetnem azt, aki voltam, mikor veled voltam.
Emma szeme megtelt könnyel. A hangja megremegett.
– Az anyám beteg lett. Egyik napról a másikra romlott az állapota. Mire felfogtam, már kórházban volt. Aztán hospice, aztán… temetés. Azt éreztem, hogy minden szétesik körülöttem. És azt akartam, hogy te ne legyél ennek része. Hogy ne lásd, ahogy széthullok.
– De pont ez a szeretet, szerelem, nem? – kérdezte David halkan. – Hogy valaki ott van, amikor baj van. Nem csak akkor, amikor minden rendben.
Emma bólintott. Nem tudott megszólalni.
– Azt hiszed, nem tettem volna meg bármit, hogy melletted lehessek?
– Tudom, hogy megtetted volna – súgta. – És éppen ezért volt olyan nehéz. Azt akartam, hogy emlékezz rám… egésznek. Boldognak. Nem megtörve.
David hátradőlt. A mellkasában valami feszített. Még mindig szerette. Akkor is, ha fájt. Akkor is, ha már nem tudta, bízhat-e újra.
– Most mit akarsz? – kérdezte. – Barátságot? Bocsánatot? Egy utolsó pillanatot?
– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy meg tudsz-e bocsátani. De szeretném megpróbálni. Szeretném újra megismerni azt az embert, akit valaha szerettem. Ha engeded.
David lenézett a kezére. Aztán hosszan a nő szemébe.
– Nem tudom, meddig tartott, mire elengedtelek. De azt tudom, hogy nem sikerült.
Emma elmosolyodott. Könnyes, szomorú mosoly volt. De őszinte.
A következő hetek furcsák voltak. Váratlanul könnyedek. Minden találkozásuk alatt ott bujkált a múlt, de már nem volt olyan nehéz. Sétáltak a régi parkban, ahol még egyetem alatt kávéval a kezükben vitatkoztak a világ dolgairól. Néha szóba került egy-egy régi emlék, néha csendben ültek egymás mellett egy padon, mintha nem lenne szükség szavakra.
Egy este Emma a régi albumjait hozta el. A képek között volt egy, ahol a naplementében ültek a mólón mezítláb, és csak bámulták a vizet.
– Akkor azt hittem, örökké tart – mondta David.
– Én is – felelte Emma.
– Mi tartott vissza attól, hogy előbb gyere vissza?
– A szégyen. A bűntudat. A félelem, hogy már rég túlléptél rajtam.
David bólintott.
– Néha azt hittem, túlléptem. Aztán láttam egy szokásos mosolyt valaki arcán, és csak te jutottál eszembe. Vagy meghallottam egy dalt, és újra ott voltál. Mindig ott voltál.
Emma odahajolt, és megfogta a kezét.
– Most már nem akarlak elengedni.
– Akkor ne is.
Telt az idő. Nem voltak nagy szavak, csak kis lépések. David újra írt. Emma újra nevetett. Egy reggel, amikor épp együtt főztek reggelit, Emma megszólalt:
– Mi lenne, ha… nem mennék haza? Ma este. Holnap se.
David elmosolyodott. Nem kérdezett semmit. Csak odalépett, és átölelte.

És egy év múlva, amikor egy kis faházban töltötték a hétvégét a hegyekben, David elővett egy dobozt. Nem volt benne semmi különös. Egy fénykép, egy levél, és egy kulcs.
– Ez az új otthonunk kulcsa. Ha még mindig úgy érzed, hogy maradnál…
Emma könnyei azonnal végig gördültek arcán. Megölelte, és úgy szorította magához, mintha az egész világ ott lenne kettejük között.
– Soha többé nem megyek el.