Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Világvége
Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi.
A Nap, miután kidugta buksiját a látóhatár fölé, melengetően sütött le a Földre. Az emberek egy része dolgozni ment, mások meg éppen nyaralni. A többiek? Az igazgatók igazgattak, a melósok melóztak, az irodákban stresszeltek, kávéztak, interneteztek. Az orvosok gyógyítottak, a betegek vagy meggyógyultak, vagy belehaltak. A csecsemők felsírtak, ahogy megszülettek, az öregek meg csendben meghaltak. Az eladók eladtak, a vevők vettek. Megint mások ettek, ittak, böfögtek, később halkan, vagy hangosan ürítettek.
Voltak, akik szexben élték ki buja vágyaikat, és voltak, akik partner híján önkielégítettek. A gyilkosok éppen gyilkolásztak, az áldozatok hörögtek, már akinek volt erre ideje, és akkor még nem tudták, nem tudhatták, hogy ők járnak igazán jól. Aztán a mentők szirénáztak, a nyomozók nyomoztak. Mivel a Föld forog, ahol a Nap éppen felkelőben volt, ott az emberek ébredeztek, a férfiak jó része dudorodó pizsamában ment ki a mellékhelyiségbe, megvakarták a töküket, vizelés közben nagyokat szellentettek. A Föld ezzel ellentétes felén pedig éppen lefeküdni készültek, megágyaztak megfürödtek, aztán szexeltek kedvükre. Egyszóval mindenkinek volt valami dolga, egy sűrű forgatag volt az egész bolygó.
Akkor még senki sem sejtette, hogy rövidesen mindennek vége lesz.
Mert bizony elhangzott egy kérdés, de bárcsak el ne hangzott volna!
– Szeretsz? – kérdezte a felesége, miközben nézte a focimeccset.
– Szeretlek! – felelte csak úgy félvállról.
– Nagyon szeretsz? – éppen tizenegyeshez jutott a csapata.
– Nagyon! – erősen markolni kezdte a távirányítót…
– Jó, jó, de mégis, mennyire nagyon? – akadékoskodott az asszony.
– Na, jó, akkor elmondom, annyira szeretlek, hogy csak na! – mondta idegesen, de már látta, hogy még ez is kevés, így aztán kifakadt:
– Úgy szeretlek, majd megeszlek!
Az asszony azonban ebben is kételkedett, ráadásul a csatár – úristen – fölé rúgta a tizenegyest, így aztán a jóember úgy bepipult, hogy ököllel belevágott a tévébe, és hirtelen felgerjedt dühében, azonnal megette a feleségét!
– Na, most már érzed, hogy mennyire szeretlek? – kérdezte dühösen, de az asszony erre már nem tudott válaszolni.
Hajjajaj, de aztán már nem állt ám meg a fene essen a belébe! Mérgében megette a családját, a szomszédokat, a rokonokat majd a várost, az országot, aztán végig ette Afrikát, majd dühében átballagott Ázsiába, ott is megevett mindent és mindenkit!
Akkor még drukkoltunk, hogy talán sárgaságot kap egyik ottani nagy országtól, vagy elkapja a Covidot, de a Covid, mikor meglátta mire képes ez a szörny, az összes variánsával együtt úgy eltűnt a Föld mélyébe, mintha sosem létezett volna. Mikor aztán vérszomjasan elindult felénk, azt gondoltuk, talán az Urálon innen már túl sok lesz a vörösvérsejtje és belegebed, de nem fogott rajta semmi! Csak jött tovább megállíthatatlanul. Olyan gyorsan történt mindez, hogy az európai NATO gyors reagálású hadtestnek annyi ideje sem maradt, hogy kiugorjon a pizsamájából, máris lecsúszott a torkán. És közeledett veszedelmesen a nagy zabáló, megevett mindenkit, téged is, meg engem is! És mivel engem is megevett ez a szemét, innentől már csak a lelki szemeimmel tudtam követni! Láttam, ahogy átúszott Amerikába, ahol már híre ment, hogy jön valami veszedelem, ezért műholdas megfigyelőegységekkel próbálták beazonosítani a helyzetét, és lézerágyúval megsemmisíteni. A mögötte úszó nagy salaktengerből kipárolgó gázoktól azonban a műholdak undorral elfordultak, a lézer így csak a fekáliába kavart, még nagyobb bűz lett, és innentől követhetetlen lett a nyoma. Lazán és láthatatlanul végigette Amerikát, áthúzott Ausztráliába is, és ott is mindenkit megevett, csak evett, evett és ürített. A végén már Óceániát is kiette-itta, aztán föl az Északi-sarkra jégkásáért, majd le a Déli-re. Kiürítette az egész bolygót!
No, akkor, de csak akkor nézett körül. Elszörnyedve látta, hogy már nincs mit enni, de még mindig tart a dühe, így aztán saját magát kezdte el. Először megette a lábát, aztán a kezét, a hasát, aztán tovább még a fejét is. Nem maradt már más, csak a szája. Akkor a szája szélét kezdte rágni, ez viszont már irtó kevés volt neki, így aztán szépen lassan az ég felé fordult és várt.
Egyszer csak elvigyorodott, mert egy idegen űrhajót látott, amint leszáll a Földre. A Föld pedig a régi kékeszöld árnyalatából már fentről is igencsak sárgásbarnának látszott. A miértjéről a látogatók pedig még mit sem tudtak. Mikor azonban a földönkívüli lények kikukkantottak, a beáramló szagtól úgy megrettentek, hogy bevágták az ablakot és a fekáliától bűzös űrhajójukkal rohadt gyorsan elhúztak innen! Nem vették azonban észre, hogy az UFO-juk aljába ott kapaszkodik egy száj, és már csorog a nyála.
A továbbiakat még elgondolni is rossz.
Erről azonban most még mit sem sejt a Világegyetem…
