Skarlát Nap

Ebben az elcseszett világban egy újabb szürke felhő kunkorodik az égre. A skarlát színű Nap lecsúszik lassan a betontákolmányokon, ocsmány színű panellakásokon, mint valami rozsdás olaj, taknyoson, elfolyósan, baljósan…
– Holnapután? Ez komoly? Gondolod, hogy érdemes vagy rá?
– Nevess, ha bírsz, ha még lesz hozzá tüdőd, tartásod, álmod.
Most korcsok sántikálnak a meg nem élt álmaik romjai között, mint árnyak, felrémlő emlékek, amik nem akarnak elhalványulni. Minden lépésük fájdalmas, vontatott, minden lélegzetük egy vegyszeres köhögőroham ebben a szennyezett, tartósított, leheltelen létben. Agymosott emberek bambán bámulják a tévét, pereg előttünk egy sohasem volt film egy földről, ami egykor élt, virágzott, egy nemzetről, amit egykor rettegett a világ és hatalmas volt. Most csak síró, picsogó nemzetet utánzó bábjátékosok, és háttértáncosok próbálnak bűvésztrükkökkel ámítani, átejteni, rászedni, ám ez messze nem az ő zsánerük. Parazitaként bújnak a bőrünk alá, a fülünkbe, mindennapjaik romjaiba, zsongva-bongva akarnak összezavarni, elvenni a megmaradt reményünket, álmainkat, gondolatainkat.
A szavaik üres dióhéjak, lerágott csontok, egy letűnt kor kapálózása az újabb tündöklő rivaldafény reményében. Mert mit élünk túl? Őket? A szemléletüket? A szennyezést? Az elhízást? A gépek zúgását? A saját bénaságunkat, tehetetlenségünket? Ez jó dilemma, nemde?!
Most jobb lenne, ha nemcsak az orrunkig látnánk. Néha az kellene, hogy a skarlát Nap végleg felfedne, vagy elfedne mindent.
Borús gondolataim mélyéről kipillantva észreveszek egy gyereket, aki végtelen szeretettel néz rám, boldogan tapsikol a rázúduló esőben, és nevet. Nevet!
Egy csöppnyi pocsolyában vígan ugrándozik, mikor körülötte minden halott, egy túlélőgyermek, egy jövőcsillag…
Miután a világon eluralkodott a káosz, ember embert ölt jussért, pénzért, hatalomért, háborúk háborút szítottak, s a gazdagok bunkereit terroristák alagútrendszereken keresztül megszállták, elfoglalták, felrobbantották, nem maradt biztonságos hely a világon, s ember is csak alig.
Vagy igen?
Egy kicsi, barátságos falu, a Kárpátok ölelésében túlélte a háború, árvíz, tűzvész, káosz és pokol éveit, szerény, százegy számú hithű, segítőkész lakosságával, akik nem politizáltak, nem bántották egymást, mindig szeretettel fordultak egymás felé.
Ennyi! Tiszta, mérhetetlen, felvásárolhatatlan tiszta szeretet, életkedv, jövőkép, boldog gyermekkor. Ennyi a jövő titka, mint több ezer évvel ezelőtt, akkor is ennyi volt. Semmi több! Gyermekeink a jövő letéteményesei, ahogy neveljük őket, azt kapjuk vissza tőlük. Mert még van valami, valami, ami túléli a mérgeket, a gépeket, a fájdalmat, a megpróbáltatásokat, valami, ami a vérünkben lüktet, és a szívünkben, és ez a valami…
Ez a valami a színtiszta szeretet és a túlélés, ami bennünk ég, és ami talán, csak talán, újra életre keltheti ezt a bolygót. Talán.