Karácsonyi vacsora

– Te megőrültél! Vén bolond vagy, ha elhiszed, hogy szeret téged! – üvöltötte Ádám az apjának, Ferencnek.
– Nem is kértem a beleegyezésedet, tudtam, hogy így reagálsz – válaszolt vissza. – Nekem elég, ha én tudom, hogy szeret – folytatta. – Természetesen a végrendeletet is módosítottam, hogy tisztában legyél vele, és most tűnj el – mutatott az ajtó felé apja.
Ádám dühösen csapta be maga mögött az ajtót. Ahogy lerohant az emeletről Szilvia jött vele szembe
– Ezt nem hagyom, te számító bestia!– sziszegte oda.
De Szilvia csak gúnyosan elmosolyodott.
– Ugyan, Ádám, már egy család vagyunk – nevetett fel kacéran.
Szilvia valóban gyönyörű nő volt, nem volt nehéz dolga Ferencet az ujja köré csavarni. Ádám hiába látta át, az apja teljesen belebolondult a nőbe.
Már három hónap is eltelt a veszekedés után, mikor Ádám kapott egy karácsonyi vacsorára szóló meghívót. A férfi eleinte nem akart elmenni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.
Az összejövetelen ott volt még az apja barátja, Zoltán, és a felesége, Anna.
Annát valamikor gyengéd szálak fűzték Ferenchez, amíg meg nem ismerte a férjét. Mivel Ferenc akkor még házas volt az első feleségével, Ádám anyjával, még Zoltán sem tudott a kapcsolatukról.
Ádám érkezett utoljára. Az apjával szemben ült le a gyönyörűen megterített asztalhoz. Apja kedvenc italát, mandulalikőrt vitt ajándékba. A karácsonyi hangulatot fokozta a gyertyafény és a lágy zene. Mégis tapintani lehetett a feszültséget, ahogy Ádám Szilvia felé nézett. De az asszonyt Anna is árgus szemekkel figyelte, aki látszólag semmit nem vett észre a feléje irányuló ellenséges pillantásokból. Hangosan nevetett Ferenc anekdotáin, és szorosan hozzásimult. Anna és Zoltán alig szóltak egymáshoz, érződött rajtuk, hogy valami baj van közöttük.
Vacsora után az ünnepi pohárköszöntő következett, a házigazda főleg újdonsült feleségére emelte poharát. A többiek kelletlenül ittak a tósztra.
Ferenc pár perc múlva kapkodni kezdte a levegőt, teste görcsbe rándult, majd elernyedt.
Hirtelen káosz alakult ki, Ádám odaugrott az apjához, miközben hívta az orvost. Szilvia hangos sikoltozásba kezdett, míg Anna és Zoltán dermedten meredtek a házigazdára.
A kiérkező orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani.
– Elsőre úgy gondolom, hogy ciánmérgezés történt – fordult a már kiérkező Konrád felügyelőhöz. – Az erős, keserű mandulaillat legalábbis erre enged következtetni. De majd a boncolás után többet tudok mondani.
A felügyelő bólintott, innen már átvette az irányítást. Lefoglalta a mandulalikőrt, illetve az áldozat poharát.
– Megölted az apámat – támadt Szilviára Ádám.
A nő félve hátrált, de Konrád felügyelő közéjük állt.
– Nyugodjon meg, uram! Semmi szükség az önbíráskodásra, a gyilkos elfogása az én dolgom – mondta határozottan.
Ádám – a nyomozó szavainak hatására – lecsillapodott.
– Megkérem önöket – fordult a többiekhez –, hogy a nyomozás érdekében álljanak a rendelkezésemre.
Először az áldozat fiával szeretnék beszélni. Egy nyugodt helyre bemehetnénk?
Ádám bevezette apja dolgozószobájába Konrádot.
– Megmondaná, miért támadt rá az apja feleségére?
– Mert egy számító kis dög. Apám pénze kellett neki, ez a vén kecske meg odáig volt érte. Össze is vesztünk miatta, mert én elmondtam apámnak az igazságot, hogy csak a pénze miatt van vele. De ő hajthatatlan volt, és a fejemhez vágta, hogy az örökséget is átiratta erre a lotyóra. Már három hónapja nem is beszéltünk apámmal, amikor kaptam tőle egy meghívót a mai vacsorára. Először el sem akartam jönni, de utána meggondoltam magam. Beszélni akartam apámmal, hogy béküljünk ki.
A nyomozó szorgosan jegyzetelt, bár megütötte a fülét a “vén kecske” megjegyzés.
Ha az én apám pár órája halt volna meg, nemigen használnám rá a vén kecske jelzőt. Itt valami lehet a háttérben – gondolta. De hangosan csak ezt mondta :
– Köszönöm, beküldené az özvegyet?
Ádám bólintott és kiment. Pár pillanat múlva megérkezett Szilvia, egész drámai volt a bevonulása.
– Szegény Ferencem – zokogta – most mi lesz velem nélküle? – szipogta.
Az örökségből csak eltengődnél– gondolta irónikusan. El kell ismerni, valóban jó ízlése volt az öregúrnak.
– Nyugodjon meg asszonyom! Elmondaná, hogy telt az este?
– Természetesen – törölgette meg az orrát. – Mielőtt megjöttek a vendégek megterítettem, erre kínosan ügyelek, hogy én csináljam, hogy minden megfelelő legyen. Először Zoltánék érkeztek, kedvelem őt, de a felesége mindig olyan kimért velem. Nem is értem, miért. Nem adtam rá okot, hogy így viselkedjen. Már az asztalnál ültünk, mikor Ádám megjelent egy mandulalikőrrel, amit az apjának hozott. Ez volt a kedvence. Egyből ki is bontotta és töltött magának.
Ezt a fia nem is említette, hogy ő vitte a mandulalikőrt, ez érdekes – futott át az agyán.
– Valaki ivott még a likőrből? – érdeklődött.
Az asszony tagadólag rázta a fejét.
– Csak a drága Ferencem szerette – kezdett újból pityeregni. – Vacsora után mondott egy rövid kis tósztot, és pár perc múlva már össze is eheeshett– zokogta.
Konrád kikísérte és Zoltánt hívta be. Zoltán magabiztos ember benyomását keltette, a nyomozó rögtön rá is tért a lényegre.
– Ön szerint kinek állhatott szándékában megölni az elhunytat?
– Fogalmam sincs – felelte, de a nyomozó egy pici tétovázást vélt felfedezni a hangjában.
– Esetleg az özvegynek?
– Nézze, Ferenc önálló, felnőtt férfi, nem avatkoztam bele a magánéletébe, de azért megvolt nekem is a véleményem. Nyilván egy ilyen nő, mint Szilvia, bárkit megkaphat. Ádám mondta is az apjának, hogy csak a pénzéért van vele, de nem érdekelte. Valamikor Ferenc is ugyanolyan vonzó volt, mint most a fia, de az idő vele sem kivételezett. Régen nagy nőcsábász volt, még Ádám anyját is megcsalta. Ekkor volt pont kamasz a fiúk, aki anyja halála után még inkább az apja ellen fordult. Sose bocsájtotta meg apja árulását.
A nyomozó megértően hümmögött. Egyre kezdett kibontakozni, hogy kinek állhatott érdekében az áldozatot megölni.
Utoljára Annát hallgatta ki.
– Ferencet már fiatalkorom óta ismerem, még az első feleségével volt házas, amikor megismerkedtünk, majd utána én is feleségül mentem Zoltánhoz. De a jó viszony megmaradt. Bár barátként azt tanácsoltam neki, hogy esetleg szórakozzon Szilviával, de ne vegye feleségül. De nem hallgatott rám.
– Tisztában van vele, hogy a férje tudott önökről?
Anna összerezzent.
– Mit kellett volna tudnia?
– Hogy szerelmesek voltak, és el akarta hagyni Ádám anyját.
– Ezt miből gondolja? – sápadt el.
A nyomozó nem válaszolt, felállt és szó nélkül kiment. A nő reakciója felért egy beismerő vallomással. A konyhába ment, ahol a szakácsnő, Kovácsné, egy kávéval kínálta. Már harminc éve dolgozott a családnál.
– Tudja uram – kezdte – sok mindent láttam már én itt. Én azt mondom, hogy ez a fiatal nőcske tette el láb alól az örökség miatt. Szegény jó Emma asszony, a fiatalúr édesanyja volt ennek a háznak az igazi úrnője. Imádta a fiát, még a férje botlásait is elnézte, hogy egybe tartsa a családot. De az úr nem bírt a vérével. És most tessék, ez lett a veszte.
– Nem vett észre valami szokatlant ma este? Tapasztaltam, hogy a személyzet sokkal többet tud,mint amennyit a munkaadók gondolnak – mosolygott sejtelmesen a nyomozó a szakácsnőre. Aki jelentőségteljes arccal folytatta tovább.
– Na igen, szóval megkaptam az úrtól a menüt, és utána bejött Szilvia asszony, hogy ma a terítéket ő készíti el, pedig mindig én szoktam. Azt mondta, hogy mindennek tökéletesnek kell lenni. Még egy kicsit meg is sértődtem, eddig sosem volt panasz a terítésemre.
– Esetleg nem tapasztalt még valami szokatlant? Egy telefonhívást, vagy veszekedést nem hallott? Persze, tudom, hogy nem szándékosan hallotta volna meg, csak most minden apró tényező fontos lehet.
Kovácsné pár pillanatig összeszedte gondolatait majd folytatta.
– Hát, lenne itt valami. Hallottam, hogy asszonyom valakivel beszél telefonon, hogy megvan minden, és már alig várja, hogy újra lássa. Én azt gondoltam, hogy az úrnak vett valami szülinapi ajándékot, arról beszél. Csak az ütötte meg a fülem, hogy úgy búcsúzott el, hogy hiányzol. Én mondom magának, hogy szeretője van ennek a kis nőcskének, és eltette láb alól az urat.
Konrád felügyelő megköszönte a kávét és az információkat, és visszament az irodájába. Ahogy lapozgatta a jegyzeteit, megcsörrent a mobilja, a doki volt az.
– Helló! Megvan az eredmény – kezdte a doki. – Jól sejtettem, ciánmérgezés. A mandulalikőr zseniális húzás volt. Így gyanútlanul megitta az áldozat, mert az ital ugyanolyan keserű mandulaillatú volt, mint a cián. De csak a pohárban volt a méreg, az italban nem.
– Értem. Akkor valaki előre belerakta, azt hiszem, már kezdem sejteni, hogy ki.
Már nyúlt is a kabátjáért amikor megcsörrent a mobilja, Zoltán volt az.
– Nem zavarom? – kérdezte kissé feszülten.
– Nem uram. Miben segíthetek? – érdeklődött a felügyelő.
– Tudja, nem tulajdonítottam ennek eddig jelentőséget, meg azt hittem, hogy csak véletlen, de egy héttel ezelőtt láttam Ádámot és Szilviát együtt a parkban beszélgetni. Tudom, ebben még nincs semmi szokatlan, de Szilvia úgy nézett Ádámra, mint egy szerelmes asszony.
– Ezt miből gondolja? Biztos, hogy nem értette félre a helyzetet?
– Nem – szólt a határozott válasz – ugyanezt láttam a feleségemen is, ahogy Ferencre nézett minden egyes alkalommal.
– Ó, értem. Köszönöm, hogy elmondta – de a vonal addigra már megszakadt.
A felügyelő a hívás után az áldozat családjához ment. Ott találta Annát, aki Ádámnak segített a temetési ügyintézésben.
– Jó napot felügyelő! Mi járatban? – kérdezte Ádám.
– Szilvia asszony itt van?
– Rögtön szólok neki.
Szilvia elegáns fekete kosztümje még inkább kiemelte karcsúságát, méltóságteljesen közeledett a nyomozó felé.
– Mit óhajt?
– Gyilkosság gyanújával letartóztatom – szólt hűvösen Konrád.
– Ugyan már! – nevetett fel, bár kissé erőltetetten. – És miért tettem volna, meg hogyan?
– A hogyanra könnyű felelnem, amikor azt mondta, hogy mindig ön szokott teríteni, ez nem volt igaz. A szakácsnő feladata volt, de így észrevétlenül bele tudta rakni a pohárba a mérget. Az oka pedig az, hogy egy szerelmes asszony mindenre képes a szeretett férfiért.
Szilvia először elvörösödött, majd elsápadt.
– Ezt honnan veszi? – dadogta zavartan. Pillantása Ádámét kereste, de a férfi hűvösen nézett rá, sőt valami olyasmit látott a tekintetében amitől összetört.
– Én csak miattunk tettem – fakadt sírva.
– Ne higgyen neki, gyűlöltem mindig, és így áll bosszút rajtam – háborodott fel a férfi.
A nyomozó érezte, hogy a nő igazat mond, de Ádám ellen nem volt bizonyítéka.
– Tudtam mindig, hogy mindenre képes ez a nő, de hogy ciánnal mérgezi meg az apámat, sose gondoltam volna – fűzte hozzá.
A nyomozó felkapta a fejét a ciánmérgezésre, hiszen ő nem mondta, hogy milyen méreggel ölték meg az áldozatot. Ez csak egyet jelenthetett. Ádám az igazi gyilkos.
– Letartóztatom az apja meggyilkolásáért. Az előbb árulta el magát, mert én nem mondtam, hogy ciánnal mérgezték meg. Ezt csak a gyilkos tudhatta.