Megbélyegzett tükröződés
Megbélyegzett tükröződés
A tejfehér ködbe fagyott tájat nézte az ablakon át, és arra gondolt Eszter, hogy ez a látvány pontosan a jelenlegi életét tükrözi. Befagyott a szégyen, az értetlenség pillanatába, a jövője pedig a sűrű ködbe veszett.
Hogyan történhetett ez meg pont vele? És miért? Hogy lehet ezt túlélni?
A szoba felől a kis csengő hangja szólalt meg. Mennie kell. Eddig tartott az önsajnálat.
– Na, így kell ezt túlélni! Gyerünk, Eszter! Szedd össze magad, ott fekszik tehetetlenségében anyád! Szükség van rád!
Ezután az önmotivációs monológ után kiitta az utolsó csepp kávéját, aztán ment, hogy tisztába tegye édesanyját.
Indult a nap, nincs megállás. Keze alatt égett a munka, mégsem volt vége. Soha. A házimunka csak-csak engedett volna pihenést, de a betegség nem, az kegyetlen volt. Ölte anyja sejtjeit, ő meg küzdött ellene. Küzdött, mert egyszer már legyőzték a hárombetűs szörnyet, hát akkor most is sikerülhet!
Csakhogy Eszter most nem volt olyan erős, mint az első csatában. Most két fronton harcolt. Harcolt anyjáért, és harcolt önmagáért, a becsületéért.
Az éjszaka megint kegyetlen volt. Anyja kétségbeesetten kiabált fájdalmában. Eszter mindent megtett, hogy megnyugtassa, fájdalmát csillapítsa. Nagy nehezen megnyugodott, elaludt. Eszter az ágya melletti fotelban bóbiskolt el.
Álmodott.
Újra ott állt az irodájában, és döbbenten hallgatta János bácsi fiának ultimátumát.
– Mondjon le, mert mást szemeltem ki az igazgatói posztra az ön helyére!
– De az igazgatótanács újra nekem szavazott bizalmat! És egyre nyereségesebb a játékgyár, innováció, sok partner. Szeret bennünket a város is…
– Szarok rá, hogy ki kit szeret! Nem tudom, miért pont maga volt apám üdvöskéje! De az öreg meghalt, így én leszek az igazgatótanács elnöke is, úgyhogy takarodjon önként, amíg megteheti!
– Nem tehetem! Ez a munka az életem, és az apjával a semmiből építettük fel! Ezt nem teheti! Maradok!
– Azt majd meglátjuk! Ezt még megkeserüli!
És úgy vágta be az ajtót, hogy az majdnem tokostul szakadt ki.
Eszter megébredt.
Nemcsak álmában csapódott az ajtó?
Anyja most nyugodtan aludt, így halkan kilopózott, bement kislánya szobájába, megpuszilta a homlokát, és megigazította a takaróját. Aztán benézett a férjéhez is, aludt már.
Kiment a konyhába, és nekiállt rendet csinálni. A rutinos mozdulatok talán segítenek… de csak jöttek elő az elmúlt időszak rémtörténetei, emlékei..
Még mindig nem tudta felfogni, hogy emberekben hogy lehet ennyi aljasság.
János bácsi fia betartotta a fenyegetését.
Megvádolta, hogy hűtlen kezelést és sikkasztást követett el, amit azzal akart statuálni az igazgatótanács előtt, hogy egy bizottságot állított fel, akik állítólag ezt megállapították. Állítólag… Aztán feljelentést tett a rendőrségen, és mindenféle újságnak lenyilatkozta, hogy apja milyen csalódott lenne, hogy a legfőbb bizalmasa, kedvence ilyen szörnyűségeket követett el.
Eszter csak kapkodta a fejét. Címlapon találta magát, mint negatív celebritás, a sikkasztó, a tolvaj. Összesúgtak az emberek a háta mögött, a szomszédok nem köszöntek vissza, akiket barátnak hitt, elmaradtak.
A boltnál lánya osztálytársának anyja köpött elé:
– Te tolvaj kurva!
Eszter összetört.
Aztán jött a telefon a kórházból, hogy vagy hazaviszi az anyját, vagy megy az „elfekvőbe”.
Ennyi volt. Dönteni kellett.
És Eszter döntött.
Feladta, felmondott.
Az igazgatótanács kinevezte a helyére János bácsi fiának üdvöskéjét… vagyis a szeretőjét. Aki nem viselte a szívén a játékgyár dolgait, akit nem érdekeltek a dolgozók, aki fütyült a városra.
De szőke volt, hosszú combú és nagy mellű… ez számított, semmi más.
Eszter szíve pedig majd megszakadt a gyárért… de anyja fontosabb volt.
Hazahozták, és azóta ápolta… és állta a megbélyegzés minden ódiumát.
– De meddig bírom még? A családom meddig bírja? Anya felépül? Legyen átkozott ez a kurva világ! Végigcsinálom, végigcsináljuk! Felállunk! De mikor…?!
És zokogva rogyott le a székre.
A májusi nap ragyogóan sütött.
Eszter egyre többször merészkedett ki a házból ügyeket intézni, de mindig sietett, és próbált minél kevesebb emberrel találkozni. Nehezen viselte a megbélyegző tekinteteket.
De legalább édesanyja jobban van, már felkel az ágyból, önállóan eszik… megérte, van remény. A család is jobban van.
Csak ő, ő nincs jól. Nagyon nincs. Hirtelen megállt a hídon, és nézte a hömpölygő folyót. A nap az ő alakjából óriási árnyékot vetett a vízre. A tekintetét lenyűgözte a sok örvény.
Szinte hívogatta.
Elviszlek, elringatlak, végre vége lesz. Itt, a habjaimban nem leszel tolvaj, nem leszel sikkasztó. Gyere, ugorj!
És Eszter már szinte lendületet vett volna a korláton át…
Kétségbeesett csörgésbe kezdett a telefonja.
Eszter mintha rossz álomból riadt volna.
– Igen. Tessék.
Az ügyvédje volt.
– Eszter, vége van. Érti? Vége! A rendőrség lezárta a nyomozást bűncselekmény hiányában. Önnek papírja van róla, hogy becsületes. Eszter, itt van? Megértette?
– Meg. De én eddig is tudtam, hogy becsületes vagyok!
– De most már harcolhat is érte!
– Harcoljak? Kopogtassak be minden egyes házba? Mutassam meg minden egyes embernek, hogy becsületes vagyok?! Megírja minden újság, amelynek a címlapján voltam, mint tolvaj? Kirúgják azt a tehetségtelen libát? Visszakapom a munkám? Lemossa bármi a megbélyegzést? Az időt, az időt vissza tudom fordítani?
– Nem, nem tudja. Sajnálom, Eszter! Majd a karma…
Ugyanebben a pillanatban János bácsi fia feleségével leleplezte a játékgyár új tábláját, János bácsi emlékére.
A feleség bosszúszomjas tekintetet vetett a szőke, hosszú combú, nagy mellű igazgatónőre, és magában konstatálta:
– A ribancnak mennie kell!
Válaszok