Ősz a hegyekben

Ősz a hegyekben

A köd nem lassan szivárgott a tisztásra, hanem szinte rázuhant, mint egy nehéz, nedves bársonyfüggöny. Az aranyban izzó bükkfák levelei egyetlen éjszaka alatt váltak rozsdabarnává, s a hűvös levegőben már ott bujkált az a semmivel össze nem téveszthető, édeskés avarillat, amely mindig a természet elcsendesedését jelzi.
Egy kis hegyi faluban éltem azon az őszön. Nem menekültem semmi elől, csupán vágytam a csendre, amelyben a gondolataim végre átláthatóvá válnak. Minden délután ugyanazt a köves ösvényt jártam végig a patak mentén. A lombok között átpréselődő, alacsonyan járó napfény csíkjai mint aranypászmák világították meg a lebegő porszemeket és a pókhálókon megülő harmatcseppeket. De az a novemberi délután más volt.

Ahogy a régi faáthidalóhoz értem, a túloldalon egy idős embert pillantottam meg. Egy összecsukható, facsipeszes állvány előtt ült, kezében ecsettel, de nem festett. Csupán nézte a völgyet, ahol a ködpászmák úgy kígyóztak a fákon keresztül, mint valami lomha, mitikus lények. Közelebb léptem, s ekkor vettem észre, hogy a vászna teljesen üres.

– Nem találja a megfelelő színt? – kérdeztem halkan, nehogy megtörjem a pillanat varázsát.
Az öreg lassan felém fordította a fejét. Szemeiben nem az öregség fáradtsága, hanem valami egészen mély, meleg derű bujkált.
– A színek megvannak, kishölgy – mosolyodott el. – A borostyán, a réz, a mélyvörös mind itt fekszik a palettámon. A nehézség nem a látványban van, hanem abban, amit elfed. Az ősz nem az elmúlásról szól, hanem a felkészülésről. Nézd meg ezeket a fákat! Nem gyászolják a leveleiket. Elengedik őket, mert tudják, hogy csak így maradhatnak életben a tél folyamán. Mi, emberek miért ragaszkodunk görcsösen ahhoz, aminek már lejárt az ideje?

Bölcs szavai nem szónoklatként hatottak, hanem mint egy kavics, amelyet a még sima víztükörbe dobnak: mély hullámokat vetettek bennem. Abban a pillanatban megértettem valamit, amit hónapok óta próbáltam elnyomni magamban. A saját életemben is ott sorakoztak a rég elavult tervek, a görcsös ragaszkodások a múlt biztosnak hitt, de már rég halott formáihoz. Féltem az ürességtől, féltem a kopárságtól, amit a változás hozhat, ahogyan a fák is félhetnének attól, hogy meztelenül kell szembenézniük a téli fagyokkal. De az öreg festő szavai megnyitottak egy kaput. A levetett levelek nem a végzetet jelentik, hanem a túlélés zálogát és a tavaszi újjászületés ígéretét.

Az idős ember visszafordult a völgy felé, és végre felemelte az ecsetet. Nem a színes lombok pompáját kezdte el festeni, hanem a ködöt – azt a fehér, nehéz ködfüggönyt, amely lassan mindent eltakart.

Akkor már tudtam, mit kell tennem. Hazafelé menet a köves ösvényen a lépteim könnyebbé váltak, és a nehéz, nedves levegőben már nem a hideget éreztem, hanem a megkönnyebbülés tiszta és felszabadító nyugalmát. Az a rövid találkozás a ködbe borult híd mellett nem változtatta meg a világot, de megváltoztatta azt, ahogyan a világra néztem. Az ősz aranyában nem az elmúlást, hanem a megújulás ígéretét láttam meg – egy olyan maradandó emlékként, amely azóta is minden hűvös, avarillatú októberben újra és újra megszólít.