Lebegés-zóna

Lebegés-zóna

Ködös szürkeség szinte kikészíti a hajnal fényeit; iszamós, gusztustalan massza egyre pesszimistábbá teszi az embert. Felteszem a reggeli tejeskávét, és megpróbálok a hajnal mélabús, egykedvű hangjaira koncentrálni. Kopogást hallok beszűrődni odakintről.
Egy ismerős női arc mosolyog rejtélyesen a bejárati ajtóminiatűr kukucskálójában. El sem hiszem, hogy itt van! Már mennyi évtizede, hogy utoljára az érettségi banketten bámultam abban a vadítóan dögös, szexis koktélruhában, melyet százszázalék, hogy csupán csak azért vett fel, hogy kiadósan megdobogtassa a kanszíveket.
– Hát szia édesem! – cuppanós csókkal üdvözöl, amint kissé tartózkodva beljebb lép. Érződik, hogy kicsit feszélyezve érzi magát, hiszen, míg osztálytársak voltunk egyszer sem látogatott meg. Folyamatosan bocsánatot, elnézést kér meglehetősen sűrűn, majd amikor kimegy a kiskonyhába, mintha egy kicsit magában szeretne lenni, váratlanul romantikusan megcsókol.
– Bocsáss meg drága, de ezt muszáj volt!
Fürdőköntösben vagyok, ami alól kissé idétlen, gyerekes módon kilátszik idiótának látszó pizsamám.
– Hogy milyen jól áll rajtad ez a pizsama! – közli. – Olyan kis… cukipofa vagy benne! – simogatja meg enyhén borostás arcomat, amitől máris százhúszat kezd veszettül pumpálni kövér szívem. Belegondolok, hogy mi lett volna, ha annak idején kicsit közelebb kerülünk egymáshoz valamelyik romantikusabb osztálykirándulás alkalmával, amikor jóformán az egész osztály, beleértve az osztályfőnököt is jócskán lerészegedett, és elázott, csupán csak én voltam totálisan józan, mert utálom, és megvetem az alkoholt.
– Kérsz esetleg… egy kávét? – próbálom elkezdeni a beszélgetést. Látom, hogy hosszú, egzotikus ujjacskáit tördeli. Tehát frusztrált, ideges, és nem találja a mondatokat, ami kikívánkozik belőle. Ezért úgy döntök, hogy mesélek neki kicsit az életemről. Előhozakodom vele, hogy tanár voltam régebben, később egy vállalatnál voltam amolyan mindenes munkatárs, még később pedig váratlanul kibukik belőlem, hogy öt éve, hogy infarktusban elvesztettem az apámat, akivel az utolsó időben nem voltunk a legjobb viszonyban.
– Jaj szegény kis drágám! Ez borzasztó! Annyira sajnálom, tényleg őszintén! – ekkora megértő részvétre és gyöngédségre ritkán számítottam volna, még tőle is. Ezért is esik annyira jól, mert azt érzem lelkem mélyén, hogy valaki féltőn vigyáz rám, és dédelget, akárcsak hátrányos helyzetű, kisiklott gyerekkoromban.
– Semmi baj! Tudod az utóbbi években nagyon eltávolodtunk egymástól! És veled mi a helyzet? – kérdezek rá most egyszerűen és nyíltan, mert érzem, hogy még mindig nem akarja, vagy nem meri megosztani velem élete történetét.
– Tudod sok hülyeséget csináltam, és annyira bánom, és sajnálom, hogy annak idején nem értettelek meg, és nem barátkoztam össze veled… – akár a vízfolyás valósággal egymás után tódulnak csücsörítő, babonázó ajkaira a szavak.
– Várj egy kicsit… ezt meg hogy kell érteni? – csitítom, igyekszem megvigasztalni, mert hallom, hogy remegésbe megy át komolykodó hangja.
– Jaj drágám! Bocsáss meg nekem, hogy olyan hülye voltam, és nem vettem észre, de olyan jó lett volna, ha olyan őszinte-igazi barátaim vannak, mint te! Te voltál az egyetlen! Laura egy kis szemétkedő lotyó volt világ életében! Most azt hallottam, hogy csődbe ment a kozmetikai szalonja, mert képtelen volt a pénzét befektetni! Sosem voltam egy kárörvendő ember, de kicsit még őrülök is neki – belekortyol a tejeskávéjába. A tej aprócska, imádnivaló kis fehér bajuszt pingál felső, enyhén rúzsozott ajkaira. Önkéntelen is elmosolyodok, és amikor neki is leesik, hogy bajsza lett, az a világ leggyönyörűségesebb mosolya. Nincs benne semmi hazugság, vagy hamis, kettőzött tudat.
Észreveszi, hogy lebukott, és kellemes rózsás pirulás vonul végig hamvas, egzotikus arcán, ami kislányos bájt kölcsönöz számára. Fog egy félbehajtott papírtörlőt, és letörli a tej maradékát, mintha mentegetőzne:
– Jaj, hogy én milyen ügyetlen vagyok! – szabadkozik. – Másutt remélem nem lett maszatos?
– Gyönyörű vagy… – bukik ki belőlem, és annyi évtized múltán megint csak ámulatba ejt a tiszta szerelem lélektani ereje.
– Drágám! Én mindig is tudtam, hogy mi ketten szegről-végről összetartozunk – újabb simogatás következik, mintha egy pajkos, kis házi kedvenc lennék, akit kivételesen megtanítottak rendesen viselkedni. – Tudod, azért jöttem el hozzád, mert te mindig mellettem álltál, és neked bármit elmondhatott az ember, te sosem éltél vissza a másik bizalmával!
Szavai egyszerre meglepnek, de jól is esnek. Bezzeg gimis korunkban partiarc volt minden kamasz lány, és a legtöbb fiatal srác valósággal bezsongott, amint szempillarebegtetési hadjáratba kezdtek az erősebbik nemmel szemben. Aztán a legendás diszkókorszakban azon mesterkedtek, hogy ki tud többet inni lányok-fiúk vegyesen.
– Elváltam a férjemtől… – váratlanul kibukik belőle. Így is harapófogóval kell kihúzni belőle minden egyes szót, ha az ember az összefüggéseket össze akarja rakni. – Tudod, nagyon mélyen megszenvedtem azt a korszakot! Egyszerűen csak bizonyítani akartam a külvilág felé, és szüleimnek, akik sosem hitték el, hogy képes vagyok önállóan döntéseket hozni – újabb korty kávé következik, mintha ezzel kifizetődne egy füst alatt a csekélyke bátorság is. – Tudod vettünk egy kiscicát, és utána megbeszéltük, hogy jönnek majd a gyerekek, de aztán hamar rájöttem, hogy Tibi nemhogy gyereket nem akar, de úgy váltogatja könnyen elcsábított barátnőit, mint más a fehérneműt.
– Őszintén sajnálom… bukik ki belőlem. Ebben a percben olyan jó volna átölelni őt, támaszt nyújtani, melyben benne van a védelmező, óvó, dédelgető érzés, és a ,,nem lesz semmi baj!” – egyetemes képlete.
– Jaj, annyira köszi… – kezd szipogni, és valahogy még jól is áll neki, hogy meghatódott. – Tudod… már nagyon régóta nem volt hozzám senki ennyire kedves… – érződik hangján az elárvult kislányos érzés. Ez a fantasztikusan gyönyörű, modern nő ebben a percben annyira törékeny, sebezhető, és szemlátomást elveszett, hogy az ember önkéntelen is megvigasztalná, és biztosítaná felőle, hogy mellette áll, és mindenben támogatja.
– Én… őszintén sajnálom, hogy… – próbálom újból támogatásomat felé kifejezni. Ő kecsesen feláll a székből, ahova leült, majd két tenyerébe fogja pufók arcomat és könnyeivel kicsit küszködve újra érzelmes csókot ad.
– Te drága ember! Tudod-e, hogy annyira szeretlek… – ahogy ezt kimondja elfog a kellemes, meghitt bizsergés.
Megtudom, hogy volt osztálytársam gimi után azonnal férjhez ment, és bár benne volt a levegőben a szüleivel szembeni totális ellenkezés, azt hihette, hogy boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatra tehet szert. De hatalmasat bukott és tévedett, mert Tibi csalta őt fűvel-fával.
– …Végül aztán én voltam, aki összepakoltam mindent és visszaköltöztem a barátnőmhöz. Később a rohadék seggfejnek még volt hozzá mersze, hogy virágcsokorral, meg pralinéval tegye nekem a szépet, de azt mondtam magamban, ha én nem voltam elég jó neki, akkor mással se legyen boldog! A szemétláda szarházi! – úgy elfogja a harag, indulat, bosszúállás különleges vegyüléke, hogy szinte öröm ránézni, annyira felidegesítette magát.
Eszembe jut a gimi, amikor a balhé kedvéért ő és néhány kotnyeles barátnője ellopták egy körre az arrogáns osztályfőnök vadiúj, tűzpiros, háromajtós Suzukiját, és jogsijuk se volt, csak mentek egy nagy kört az iskolához közeli mellékutcában. Lett ebből aztán akkora eget rengető patália, hogy megnézhették magukat.
– Valami vicceset mondtam? – kérdezi szemlátomást kissé megilletődve, amiért mosolyogni mertem nemlétező bajszom alatt. – Ki vele kis mackóm! – csikizni kezdi hájas, pocakosodásnak indult recegős hasamat, ami mindig is utáltam, mert csikis voltam világ életemben, és úgy tűnik addig nincs szándékában abbahagyni, amíg el nem mondom a történetet az ofő kocsijával.
– Jaj ne is mondd! A Kriszta valóságos fenegyerek volt a csajszik között. Ő volt az egyik értelmi szerző, míg Annácska mindent úgy csinált, ahogy hallotta és persze vakon engedelmeskedett. Na jó! Tudom ám, hogy mi jár a fejedben, ne is tagadd! Nekem igazából annyi volt a dolgom, hogy ellopjam az ofő slusszkulcsait a német szertárból. Nem nagy kunszt. Persze, amit utána kaptunk igaz, ami igaz, az már korántsem volt annyira kellemes – vallja be, és az egésznek olyan hangulata van, mintha tanúvallomást tenne a bíróságon, de bíró helyett egy nagyon régi barátnak vallana.
– Később, az érettségi alatt, az a szemétláda ofő szerintem szándékosan engem pécézett ki, hogy mások helyett is elvigyem a balhét. Csak azt nem értem, hogy az érettségi banketten meg volt pofája gazsulálni, meg jópofizni. Az egész annyira abszurd meg nonszensz!
– Igen, ebben lehet valami – gondolkodom egy pillanatra.
– És veled mi a nagy harci helyzet? Volt komoly barátnőd, akivel… tudod? – fogalmaz sejtelmesen, huncutul mosolyogva.
– Hát… sajnos elkerült a szerencse.
– Jaj szegénykém! Akkor annyit mondok életem, hogy az a csaj igazán nem is érdemelt meg egy ennyire fantasztikusan kivételes, és sokoldalú embert! – annyira jó hallgatni a szavait, mintha balzsamos vízben fürdene az ember, ami kényezteti testét és ösztöneit. Persze ezzel korántsem az volna a cél, hogy legyezgessem saját cinikuskedvű hiúságomat. De azért mégiscsak ritkán hallhat az ember efféle incselkedő beszédet. – De azért később sem volt senkid? – kérdezi inkább meglepetten, mert önmagának sem ismeri be, hogy bizony-bizony a mostani világban majdhogynem tökéletesen reménytelen vállalkozásnak minősül találni valakit, akit nem az anyagiak, és a fizetés izgat.
Nemet intek a fejemmel, és egy kicsit még rá is játszok saját szomorúságomra.
– Jaj drágám! Na látod! Jó, hogy összejöttünk! – fogja meg mancsos kezem, és simogatni kezdi. – A többiekről tudsz esetleg valamit?
– Nem igazán… – húzom grimaszra a szám, és ebből ő már rég tudja, hogy megmondhattam volna őszintén, hogy szinte semmi sem sikerült eddigi életemben.
– Jaj, ne hülyéskedj már! De azért csak elmentél legalább tíz randira!
Csóválom fejemet, hezitálok.
– Akkor hány randin voltál eddig? Ne mondd azt, hogy egyen se, mert megharagszom! – bosszúsan összehúzza szemöldökét, amitől még észbontóbb, és szexibb.
– Összesen három randin voltam! – felelem kimérten, ami hazugság, mert jó ha egy randim volt eddigi életemben, és az se végződött olyan rózsásan.
– Tudod az a helyzet, hogy nagyon szeretnék igazán hinni neked, de szerintem te most hazudsz! – közli a ténymegállapítást.
– Na, ne már! Miből gondolod?! – rajtam van a sor, hogy rendesen kikérjem magamnak ezt az alaptalan megállapítást.
– Figyelj! Jól megismertelek, hidd csak el! Tudom mikor mondasz igazat, és mikor nem! Tehát! Csak őszintén! Hány komoly randid volt?! – érzem, hogy most a sarokba szorított kérdésével, és képtelen vagyok rá igazán válaszolni.
– Max egy, ami kész katasztrófa volt!
– Hurrá! – csapja össze a levegőben tenyereit. – Témánál vagyunk! Akkor? Hallgatlak! – rakja máris keresztbe meglepően hosszú, karcsú, modell-lábait, amitől az embernek önkéntelenül is felszökik a pulzusa.
– Hát… fogalmazzunk úgy, hogy volt valakim, akivel nem jött össze, mert csak az érdekelte, hogy mennyit keresek! És hát te is tudod, hogy a tanári fizetés egy idő után megalázó… szánalmasan kevés. Egyébként ő volt, aki szakított!
– Édesem, ez borzasztó! Biztos nagyon megviselt! – együttérzéssel megint megszorítja a kezemet.
– Hát az nem kifejezés! Anyai nagymamám jött el a lakásomra és jócskán felpofozott, mert öngyilkossági szándék is megfordult a fejemben!
-Jaj ne ijesztgess! Ezt most valami hülye vicc?! – néz rám borzadva, hitetlenkedve, mint aki rosszul hallott vagy félreértett valamit.
– Hát az az igazság, hogy… – nézek rá tétován, akár egy ijedős, pisis kisgyerek, akinél bármelyik percben elszakadhat a cérna.
– Édesem… szegénykém… – egyszerre nagyon aggódik, gyönyörű őzikeszemeiben könnycseppek gyűlnek össze, akár egy varázstó fenekén, majd olyan arckifejezést vesz fel, mint aki most azonnal legszívesebben felpofozna, aztán csak később gondolja meg magát. – Soha többet ne merészelj nekem ilyesmit csinálni! Megértetted?! – parancsol rám, és valahogy jó elhinni azt, hogy igazat beszél.
– Figyelj csak ide kis mackóm! Mit szólnál, ha nálad maradnék egy darabig? Majd én segítek neked mindenben. Néhány holmimat még át kell hoznom a barátnőmtől, de megoldható! – Annyira felszabadult, megnyugtató érzést ezt hallani. Végre rengeteg sok mindenről elbeszélgethetünk kiadósan anélkül, hogy újból pszichológus segítségét venném igénybe. Látja, és érzi, hogy nagy kő esik le a szívemről.
– Drágám! Hidd el, hogy azért vagyok, hogy segítsek, és ha valami miatt szomorú vagy, vagy csak rossz a kedved azt is meg lehet oldani, meg lehet beszélni! A lényeg, hogy ezt a kisstílű bepánikolásodat egyszer és mindenkorra felejtsd el végre, mert senkinek sem használ! Apropó! – üt szöget a fejébe. – Édesanyáddal mi van?
– Ő már egy ideje visszaköltözött a nagyim kertes házába, mert úgy érezte nem fair, hogy olyan távol él tőle, és nem tud neki segíteni!
– Á! Értem! Majd előbb-utóbb mi is meglátogatjuk! Már alig várom, hogy megismerjem a nagyidat! – egyszerre ujjong, és lelkendezik, akár egy kotnyeles, cserfes kislány. – Remélem, hogy mára nincsen semmi fontos programod! Vagy igen?!
Lázasan igyekszem kutatni agyam józan fogaskerekei között, és rájövök, hogy alapvetően semmi különös dolgom nincs, és nemet intek fejemmel.
– Hát ez nagyszerű! Akkor együtt fogunk élni egy darabig! Ez számomra roppant izgalmas, és érdekes tapasztalat lesz! – Ebben a percben ténylegesen úgy viselkedik volt osztálytársam, mint az a kezdő színész, aki minél inkább szeretné beleélni magát az adott szereplő életébe, és ezért jóformán vele együtt létezik, és lélegzik. – Na! Akkor gyorsan öltözz fel, és a többit majd később kitaláljuk! – adja ki az utasítást, és se szó, se beszéd máris rendezgetni kezdi előbb a nappali, később a volt gyerekszoba bútorait, vélhetően a minél hatékonyabb helyfoglalás miatt. S miközben valósággal izgatottan, kamaszos kedvvel beviharzok a fürdőszobába, hogy megborotválkozzam, és kicsit elfogadhatóbb fizimiskám lehessen addig újsütetű barátnőm ott áll a fürdőszoba ajtaja előtt, és jóízűen huncutkásan nevetgél.