A gigász születése - I. rész

A gigász születése – I. rész

A 13. századra a bencés rend hanyatlása annyira nyilvánvaló volt egész Európában, hogy a legtöbb kolostorban már leplezni se próbálták az erkölcsi züllést. Ez a folyamat azonban nem évek, hanem évszázadok alatt ment végbe. Addigra olyan méreteket öltött, hogy ha ezt Nursiai Benedek előre látta volna, akkor biztosan élete végéig néma remeteként élt volna a Subiaco melletti erdőben. A szerzetesi szigor szinte már teljesen elvesztette eredeti jelentését, az apátok pedig tehetetlenül nézték ahogy a legtöbb fejedelem a birtokában lévő apátságokat egyszerűen odaadták világi embereknek, katonáknak és az egyház intézményei hónapokig tartó tivornyák helyszínévé züllöttek. A romlottság lett az új kánaán. Egyes kolostorok pedig még ennél is tovább merészkedtek.
A Cseh Királyság nyugati régiójában feküdt Podlažice, a Žejbro-patak mellett. A természeti adottságok, és a falu elszigeteltsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bencések is itt telepedjenek meg. És emiatt jött, zarándokolt ide Herman, a fiatal remete is. Eleinte úgy érezte a falak között magát, mint lantmester, ha hangszert vesz a kezébe: ez az élete. A faluban is tisztelték, mert közismert volt jószívűségéről, gyógyításban jártasságáról. Az Úr szolgája volt, de szívében jutott hely más valakinek is. Ám ezt a rendtársai közül sokan nem jó szemmel nézték: szerelem, alázatosság, boldog mindennapok. Az irigység nagyon hamar elterjedt, és felütötte fejét valami más is. Miközben azt hangoztatták Hermannak, hogy egy nő iránti vágy a pokol tüzével éget, közben új isteneket kezdtek imádni. És ez az imádat olyan mértékben fajzott el, hogy már a falusiaknak is szemet szúrt.
– Mégis mi folyik ott, Herman? Mintha egy mészárszék lépett volna frigyre a paráznasággal!
A fiatal szerzetes próbálta csitítani a falubírót.
– Pletyka csak, Miroslav!
Ráérősen sétáltak az aprócska főutcán, de arcuk gondterhelt volt.
– Nem úgy van az! Az emberek nem sokáig fogják ezt tűrni. Már tucatnyi gyermek tűnt el, és csak a szétszórt csontjaikat látják viszont az anyák és apák. És azok a hangok a kolostorból! Mégis milyen förtelem ütött ott tanyát?
Herman már évek óta felismerte a gonoszt, mikor még csak csírázott. De egyedül nem sokat tehetett ellene. Hosszú éjszakákat töltött ébren azon gondolkodva, miért is van értelme még itt maradnia.
– Radmila merre van? – próbált témát váltani a szerzetes, de ezzel csak cseberből vederbe esett.
– Hiányzik, mi? – kacsintott rá Miroslav. – Különben reggel óta nem láttam.
Herman arca erre lángvörössé vált.
– Hova gondol? A szerzetesi szabályzat… én csak…
– Jaj, eriggy már!
Miroslav megállt, és kezét Herman vállára tette.
– Mit keresel te még ott, fiam? A vak is látja, hogy szeretitek egymást. Hagyd ott azt a poklot! Azt hiszed, az Urat csak egy módon lehet szolgálni? Fiatal vagy még Herman, előtted az élet.
Herman, habár hajlott a szavára, igyekezett figyelmen kívül hagyni a falubíró szavait. Gyorsan elköszönt inkább, hogy minél előbb lezárhassa ezt a kellemetlen beszélgetést.

Csendben ült a szamárháton, miközben a jószág caplatott a sárban.
– Herman testvér! Herman testvér! – Laurentius szaladt felé a kolostor kapujából, meg sem várva, hogy Herman beérjen az istállóba szamarával. Pillanatok alatt bokáig ért a sárban, így a futás lassan sétává lassult.
Herman leszállt a szamárról, és Laurentius arcáról már le is olvasta, hogy valami nagy baj van. Hidegvérét mindezek mellett meglepően könnyen megőrizte.
– Lassan testvérem, mert itt esel össze az izgalomtól.
– Az apát! Azonnal maga elé idézett a káptalanterembe! Mindenki téged vár! Testvérem, azzal vádolnak, hogy…
A remete mosolyogva felemelte a kezét.
– Ne többet most! – mondta mosolyogva. – Ne degradáljuk egyszerű pletykává a megvádolást. Nem méltó hozzánk.
Rácsapott szamara hátsójára, és az megindult a kolostor melletti réten legelő társaihoz.
Csak a kápolnaterembe érve tudatosult benne, hogy sokkal súlyosabb lehet a dolog, mint gondolta. Az összes barát ott volt, a terem túlsó végében pedig a judices delegati foglalt helyet. A pápai delegátus ittléte önmagában jelezte, hogy nagy a baj.
– Herman testvér! – szólalt meg Bernardus, a rend vezetője. – A káptalan előtt súlyos vád ért téged, amiről itt és most kell beszámolnod.
– Hallgatlak testvérem – mondta enyhén meghajolva.
Néma csend honolt a hatalmas boltíves teremben. A szerzetesek sorfala kettévált, és ekkor Hermannal megfordult a világ. Radmila állt ott, derékig meztelenül, megkínozva. A fiatal remetével olyan történt, ami még soha. Nem jutott szóhoz.
– Tagadod-e, hogy e nőben, aki az egyház előtt megtörve vallotta, hogy boszorkány, e nőben van a magvad?
– Boszorkány? Radmila nem boszorkány! Ő sosem imádta az ördögöt, nem úgy, mint az ittlévők! Ezt mindenki tudja! Hogy merészelitek?!
Herman agyán egy pillanat alatt átfutott a lehetséges végkifejlet. Vér. Rengeteg ártatlan vér. És ez annyira feldühítette, hogy ettől a ponttól kezdve valami megváltozott benne. De már késő volt a menekülés. A delegátus egyik tagja felpattant, és habzó szájjal üvöltött.
– Striga! Még a neve is elárulja! Radmila, mi? Örömadó, kedves… Sok örömöd származott belőle Herman? Mikor izzadtál bűbájjal igéző teste felett, és bőgtél, mint egy fekete bakkecske? De az egyház meg fogja akadályozni, hogy az ördögi ivadék megszülessen. Mindenáron!
Herman még ekkor se fogta fel, hogy a legszörnyűbbre készülnek.
– Az ítélet már megszületett, nem kétséges. Mi lenne az?
– Kivágjuk a korcsot a boszorkány méhéből. Te pedig máglyán kerülsz a pokolra, hogy ott égj tovább – a teremben egymást kiabálták túl a barátok.
– Ez nem kolostor, hanem vérkultusz! Az egyház nem engedi az effajta istenkáromlást, amit véghez akartok vinni! – kiáltotta kétségbeesetten.
A remete képtelen volt felfogni, hogy eddigi élete hogyan vehetett ilyen hamar ekkora fordulatot. Belenézett az apát szemébe, és ahogy beszélni kezdett, mindenki elcsendesedett körülötte.
– Jól tudom én is, és te is testvérem, hogy mi az igazi szándék ezen ítélet mögött. Mindent bevallok előttetek, de kíméljétek meg ennek a nőnek az életét. Ha bármi maradt bennetek az emberségből, ha nem, akkor is könyörgök nektek! – térdre esve folytatta. – Sosem volt boszorkány, esküszöm. Hiszen tudjátok ti is. Ha ez kell, akkor kimondom: én voltam az, aki az ördöghöz imádkozva kértem a segítségét. Ő pedig megadta nekem, amit akartam, bármennyire is ellenkezett a lány. És én erőszakot vettem rajta, miközben rimánkodott az Úr nevében, hogy engedjem el.
– Herman! Ne csináld! – kiáltott felé Radmila.
De Herman rá se nézett, csak folytatta az apát felé mondanivalóját.
– Igen, erőszakot vettem rajta, bármennyire is ellenkezett. Mindent bevallok, csak engedd el. Add a szavad itt, mindenki előtt, hogy elengeded és nem lesz baja sem neki, sem gyermekének.
Az apát sutyorgott pár percig a delegátus többi tagjával, majd arra jutottak, hogy megkapták, amit akartak. Nem kell a fölösleges viszály a falusiakkal.
– Engedjétek el! Isten oltalmazzon téged lányom, a gyermekeddel együtt.
Radmila ránézett Hermanra, ő pedig visszanézett rá. A lány egy szót tátogott felé némán, de jól érthetően. Majd kirohant a teremből, ki a kolostorból, és soha többé nem látták.
– Herman! Téged a pápai delegátus egyhangúan ítélt meg. Élve leszel eltemetve e falak mögé. Az ítélkezést követően a scriptoriumba kísérnek testvéreid, ahol imádkozással töltöd az éjszakát. Holnap hajnalban pedig az írószoba falába zárunk, élve. Jajgatásod és szenvedésed sokáig visszhangozza majd testvéreidnek szörnyű bűneidet.
Herman némán nézte a kőpadlót, majd megszólalt.
– Ez az épület már nem az, ami volt. Bálványimádat és lemészároltak sikolyait őrzik a kövek.
Az apát biccentéssel jelzett, mire Petrus és Johannes megragadták hónaljánál fogva és mint marhát a vágóhídra, már vitték is a scriptoriumba. Belökték az ajtón, és egy szó nélkül távoztak.

A remete kinézett a kis csúcsíves ablakon, és rezignáltan vette tudomásul, hogy máris alkonyodik. Milyen gyorsan is telik az idő, mióta visszatért délben a kolostorba. Csapongott gondolatai között. Milyen hamar el tud rohadni a szőlőtőke, ha nem gondozzák. Büntetlenül rohad, amíg ő itt rohad. Felnevetett, majd megint elkomorult. Hibázott vajon? Hisz a szerelem nem egy alapvető emberi érzés? Kinek okozhatna kárt, főleg, ha kölcsönös. Tisztában volt vele, hogy a szerzetesi léttel milyen lemondásokat vállalt, de ettől vajon közelebb kerül Istenhez, a megvilágosodáshoz, vagy bármihez? Enélkül Ádámnak és Évának sosem születtek volna gyermekei. Ezzel szemben, ami ebben a kolostorban folyik… Már rég el kellett volna hagynia. Az itt élők kiforgatták eredeti jelentését, és új istennek tettek fogadalmat. Majd azon kezdett gondolkodni, vajon milyen lehet élve, kövek által betemetve lenni a sötétben. Éhség, szomjúság, megőrülés. Melyik végez vajon vele hamarabb? Egy gyermek kacagása vetett végett elmélkedésének. A síri csendet olyan hirtelen törte meg a nevetgélés, hogy Herman önkéntelenül is összerezzent. Felállt, és lassan megkerülte az armariumot. A hatalmas könyvszekrény mögött a sarokban egy kislány ült, és egyenesen őrá nézett. Meg se szólalt, csak kuncogott tovább.
A szerzetes egy pillanat tört része alatt megfigyelt, és következtetett. A négy év körüli gyermeknek arcát majdnem teljesen eltakarta lebomló hosszú haja. Ruhája olyan volt, mint egy vászonzsák, talpacskái viszont patyolattiszták. Az arcára kiült vigyor visszataszítóan természetellenes volt.
– Mi vagy? – kérdezte halkan.
A kislány lassan, kitekert mozdulatokkal felállt. Meg se szólalt, csak széles mosollyal bámulta továbbra is a másolószoba foglyát.
– Te…
– Démon! – kurjantotta a gyerek, és most már teljes erőből kacagott.
Herman lassan hátrálni kezdett, de a mögötte lévő fal megállította.
– Lassan a testtel, barát! Nehogy idő előtt elnyeljenek a falak.
A kislány lassan, óvatosan sétált felé, mint egy riadt kiskutyához, nehogy az megriadjon.
– Semmi baj, kutyuskám! Lehet, hogy egy angyal jobb lenne most, de hogy is mondjam. Az angyalok már rég elhagyták ezeket a falakat. A szerzetestársaid pedig új bérlőket hívtak meg maguk közé.
–Nincs dolgom veled.
A lányka megvonta vállát.
– Nem akarok neked rosszat, csuhás. Csak egy lehetőséget az igazságtalanság elkerülésére. Én nem akarom a hitedet, sem a lelkedet, sem pedig a… magvadat. – kuncogott. – Hidd el, bőven van alapanyag ott, ahonnan jövök. Csak egy alkut ajánlok. Bízz bennem, nem egy ócska fausti alkura gondolok.
– Mi az a fausti?
A démon teátrális a fejéhez kapott.
– Hova is tettem az eszem. Az majd négyszáz év múlva lesz. Felejtsd el. Ahogy a befalazást is elfelejtheted. Ha… Ha egy aprócska szívességet teszel nekem. Ha-ha-ha.
– Ördög sarjadéka!
A gyermek lábujjhegyre állt, és gyengéden megcirógatta Herman arcát.
– Drága bárány. Ha az alku nem megy, akkor majd hatni fog az, amit mutatok neked.
Tenyerét szétnyitotta, és megjelent benne Radmila kicsinyített mása. Boldogan fogott valamit a kezében, és a szerzetes nemsoká észre is vette, hogy mi az. Az ő gyermeke. Fia lesz!
– Ez a románcod gyümölcse. Látod, milyen boldogok lesznek? – kérdezte nyájasan. Majd tenyerét hirtelen összezárta és fekete láng csapott fel belőle.
– De ha nem teszed meg amit mondok, még ma éjjel kivágom a szajhádból azt a magzatot, és a torkodon fogom lenyomni. Megértettél?
Herman bólintott.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.
– Csak azt, amit szeretsz csinálni. Hogy írj. Írj ma éjszaka egy kódexet, ami életed fő műve lesz, és hidd el még ezer év múlva is csodájára járnak majd az emberek. Ha ezt megkapom, talán még te is megkaphatod azt, amire mélyen mindig is vágytál. Szerető feleség egy gyönyörű csöppséggel a csecsén – a démon felkacagott. – Mi aztán igazán átérezzük a család fontosságát.
– Megírom. De előbb, mondd meg a neved.
A kislány arca eltorzult. Végtagjai megnyúltak, ábrázata pedig olyan formát öltött, amit ember még nem látott a földön. Villás nyelve mérgesen csapott ki a pofázmányából.
– Ne játssz velem, csuhás! Azt hiszed tán, nem ismerem a játékszabályokat? Sosem fogod megtudni a nevemet!
Majd a következő pillanatban újra a hosszúhajú, ártatlan lányka állt előtte. Kuncogva kérdezte Hermant.
– Nos, Isten báránya? Készen áll a pennád?
A remete nem szólt, csak odasétált a döntött írópulthoz.
– Még írnom sincs mire. Nincs egy darab borjúbőr se a szobában.
A démon legyintett.
– Sebaj, van rengeteg szamaratok. Majd szamárbőrre fogsz írni. Százhatvan csacsi elég is lesz.
A kolostor ablakán keresztül behallatszott ekkor a szamarak kétségbeesett bőgése. Egy pillanatra mintha a lány eltűnt volna, majd ismét megjelent.
– Mögötted van. Bőven van most már mire írnod.
Herman hátrafordult, és hatalmas lapok tornyát pillantotta meg. Már ránézésre is meg tudta becsülni, hogy a lapok legalább egy méteresek.
– Ez képtelenség lesz egy éjszaka alatt.
A démon rákacsintott.
– Bízz bennem.
Ő pedig megadta magát. A legfelső szamárbőr lapot a pultra tette, és magához vette a lúdtollat. A lánygyermek alakjában jelenlévő démon a pult tetején guggolt. Herman érezte rajta az izgatottságot. Elgondolkodott rajta, hogy egy démon lehet-e egyáltalán izgatott. Majd belemártotta a tintába a tollat, és várt. A pokolfajzat egyenesen a szemébe nézett.
– Fegyelmezz rám, csuhás, mert most olyan következik, ami még nem volt.