Elárulva

Ádám meglátta a saját nevét egy kórházi karszalagon a kuka tetején. A dátum másnapi volt. Kitántorgott a folyosóra, és a nővérpult felé vette az irányt.
– Kérem, hogy kerültem ide? – suttogta a nővérnek.
– Feküdjön vissza azonnal! – rivallt rá. – Frissen műtötték, a fél veséjét el kellett távolítani, leállt a működése.
Ádám óvatosan hátranyúlt, akkor érezte a kötést, amelyen az átszivárgott vér vörösre festette az ujjait.
– De nekem sosem volt gond a vesémmel – próbált érvelni halkan, de érezte, hogy egyre erőtlenebbé válik. A nővér látta, hogy egyre sápadtabb lesz a férfi, így visszakísérte az ágyába, és ráparancsolt, hogy maradjon ott.
Ádám gondolatai cikáztak, ahogy felidézte az elmúlt nap eseményeit.
Előző nap ugyanúgy a szokásos reggeli futással kezdődött, mint minden reggele. Semmi szokatlan nem történt, ismerős arcokkal találkozott futás közben. Az irodájában délig dolgozott, majd Péterrel, az üzlettársával ebédelt, aki nemcsak a munkatársa volt, hanem a barátja is.
Bár Pétert, mintha nyomasztotta volna valami, amiről nem akart beszélni. Már egy ideje nyúzottnak tűnt, Ádám úgy vélte, hogy túlhajszolta magát. Később hívta a bátyja, Ákos, hogy ismét bajban van, és segítse ki pénzzel. Vitatkozni kezdett vele, hogy örökké nem húzhatja ki a csávából, erre a bátyja dühösen rácsapta a telefont. Ákos valahogy mindig kétes ügyletekbe keveredett, amiből rendszerint ő húzta ki.
Este Péter kereste, hogy találkozzanak a szokásos helyen. Ekkor érkezett el az utolsó emlékképéhez: kilépett az utcára, egy sötét autó lassított, és utána teljes filmszakadás.
A nővér tiltása ellenére mégis felkelt és odament az ablakhoz, elhúzta a függönyt és kinézett. Az épület egy erdő mellett állt, hatalmas parkra nézett az ablaka, mégis, mintha a külvilágtól elzárt területen állt volna.
Hirtelen egy erőteljes férfihang szólalt meg a háta mögött.
– A nővér nem mondta, hogy nem kelhet fel? – dorgálta a fehér köpenyes férfi.
Ádám az orra alatt motyogott valamit, úgy érezte magát, mint egy rakoncátlan gyerek, akit épp most kaptak rajta egy csínytevésen.
– Dr. Zolnay Erik vagyok, én műtöttem meg. Hogy érzi magát? – kérdezte már kissé enyhébben.
Ádám félszegen bólintott, mielőtt válaszolt.
– Ahhoz képest, hogy volt egy veseeltávolításom, jól, bár nem tudom, hogy mi okozta ezt.
– Nos igen – kezdte a doki – gyógyszermérgezés gyanújával hozták be, de addigra már az egyik vese működése teljesen leállt.
Gyógyszermérgezés – visszhangzott a fejében, hiszen semmilyen gyógyszert nem szedett.
A doki ezután sietve távozott. Mire Ádám felocsúdott, a dokinak már hűlt helye volt. Nem sokkal később ismét elindult a nővérhez fájdalomcsillapítóért, amikor beszédfoszlányokat hallott az orvos szobájából.
– Igen, minden rendben volt, a veséje már úton van a donorhoz. A pénzt majd utalja a beteg.
Ádám elsápadva hallgatta, és lassan kezdett összeállni a kép. Szervkereskedők áldozata lett, valaki illegálisan jutott hozzá az ő veséjéhez, horribilis összegért.
Vajon ki állhat mögötte?– zakatolt a kérdés a fejében. Amilyen gyorsan csak lehet el kell tűnnöm – gondolta. Telefonja rögzítette a GPS koordinátákat, eszerint egy magánklinikán tartózkodott a városon kívül. Felhívta Pétert, aki meglepve hallgatta barátját elképesztő gyanújáról. Megbeszélték, hogy este tízkor érte megy, és elhozza onnan.
Az éjszakás nővér épp a gyógyszereket pakolta ki a betegeknek, mikor elhaladt mellette. Tudta, hogy a rendőrséghez nem fordulhat, hisz nincs semmi bizonyítéka, és valószínűleg nem hinnének neki. A hamis orvosi papírok úgyse őt igazolnák.
Péter percre pontosan érkezett, Ádám megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy beszállt az autóba. Bár fájt a sebe, mégis elszánt volt. Szerencsére szívós szervezete már elkezdte a regenerálódást. Péterhez mentek, aki lefektette a kanapéra a barátját, és kiment a konyhába teát főzni. Ádám a kanapé előtti asztalon lévő újságok között válogatott, amikor egy boríték akadt a kezébe, rajta a magánkórház pecsétjével, amelyben leírták, hogy várni kell a donorra.
Szíve hevesen verni kezdett, nem akarta elhinni, hogy Péter árulta el őt.
De miért nem beszélt a betegségéről? – vívódott magában. Óvatosan visszahelyezte a borítékot az újságok közé, és lefeküdt. Péter mit sem sejtve vitte be a teát, de addigra már kimerülten elaludt.
Mikor Ádám felkelt, már teljes sötétség volt a lakásban, halkan felöltözött, magához vette a kocsikulcsot, és kisurrant a lakásból. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy barátja ezt tette vele.
Segítettem volna, ha beszélt volna a betegségéről, biztos kitaláltunk volna együtt valami megoldást – gondolta, ahogy hajtott az úton bátyja felé.
– Helló Ákos – köszöntötte testvérét. – Bejöhetek?
Bátyja meglepődött, de természetesen beengedte. Ádám elmesélte, hogy egy kórházból szökött meg, mert kivették a fél veséjét, és hogy Péter tette.
– Mindig tudtam, hogy gazember!– kiáltott fel Ákos. – Múltkor kerestelek az irodádban, csak ő volt ott és hallottam, hogy valami donorról és pénzről beszélt. De nem hittem, hogy erről van szó. Talán ötmilliót említett.
Ádám szomorúan temette arcát a kezébe.
– Most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten.
– Bemegyünk a rendőrségre és elmondunk nekik mindent. Hogy megtámadtak, és egy kórházban tértél magadhoz.
Ádámon hirtelen baljós érzés futott végig, mivel bátyjának a támadást nem említette.
– Miből gondolod, hogy megtámadtak?
– Hát, hát – dadogta a bátyja – valószínűleg nem önszántadból kerültél a kórházba.
– Ez igaz.
– Kérsz egy kávét?
– Igen, az most jólesne.
Megcsörrent Ádám mobilja, Péter kereste, de kinyomta. Majd egy üzenetet kapott.
“Kérlek hívj vissza, veszélyben vagy!“
Ádámot hidegen hagyta az üzenet. Dühös volt magára, hogy így félreismerte barátját. Újból halk pittyegést hallott, de most nem az ő telefonja volt, hanem a bátyjáé, amely az asztalon feküdt. Rápillantott a kijelzőre, és meghűlt benne a vér. Banki átutalás ötmillió forintról.
Ákos időközben visszatért a kávéval, meglepődve látta Ádám dühös tekintetét.
– Mi van öcskös?
– Most már tudom ki árult el – fordította bátyja felé a telefont.
Most már tudta: az igazi seb nem a testén, hanem a lelkében tátong.