Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Az egészséges életmód és a kutya
Tegnap elmentem kocogni. Ez több szempontból is felelőtlenség volt a részemről, de mivel nem vagyok túl meggondolós fajta, így aztán nem sokat agyaltam olyan dolgokon, hogy ezer éve már csak a tévében nézek sportot. Fogtam a futónadrágomat, pólómat, cipőmet, kutyámat és irány a park. Mondanom sem kell, hogy a kutya kis híján szívinfarktust kapott rémületében, amikor meglátta a futócipőmet és a pórázát egyazon időben a kezemben. A fene sem tudja, miként képes megkülönböztetni a futkosós és a sétáltatós cipőt, de megtudja. Így azon alkalmakkor, amikor a másik lábbelimet kapom fel, boldog farokcsóválással és csaholással jelzi, hogy hurrá, mehetünk. Ellenben most! Szűkölve, vonyítva araszolt a konyha felé, hatalmas bociszemeiben rémület tükröződött, közben pánikszerűen igyekezett megtalálni a menekülési utat. A lusta dögje. De nem kíméltem. Végigvonszoltam a parkig vezető úton. Elvégre minden úton-módon azt sulykolják az emberbe, hogy egészséges életmód, napi húsz perc sport, vega kaja, meg egyéb marhaságok. Erre itt ez a fene kutya, aki keréktörője akar lenni az én egészséges életmódomnak. Ezt egész egyszerűen nem hagyhattam. Nem beszélve arról, hogy igencsak ráfért már a mozgás az ebre is. Elkényelmesedett életmódhoz szokott, jól táplált dán(német?)dog lévén, imádja a kényelmes kanapét a tévével szemben, ahol éjjel-nappal az Animal Planet műsorát bámulja. Életemben nem néztem annyi állatos műsort, mint amióta ez a kutya kibérelte a nappalit. Mozgásnak elég volt neki egy gyors séta a háztömb körül, ünnepnapokon nagy unszolásra, a parkba is hajlandó volt elkirándulni, de utána három napig haldoklott a hihetetlen megterheléstől.
Na, ezzel a kutyával indultam én el futni. És mondja valaki, hogy nem vagyok meggondolatlan. Lefutottunk száz métert. Lihegtem, mint egy intenzív osztály. Aztán lefutottam még százat, és oxigénmaszkért könyörögtem, de nem adtam fel. És lefutottam még száz métert. Akkor összerogytam egy padon, levegőt próbáltam kiszívni a légtérből, bőrlégzésért imádkoztam, de úgy éreztem, hogy csak kopoltyút kaptam. Aztán, amikor a tüdőm már nem hasogatott, a vörös amőbák eltűntek a szemem elől, a szívem is visszatelepedett a torkomból, lassan feltűnt, hogy valami hiányzik. Aztán rájöttem. A kutya!
Állok, kiabálok, hívogatom, füttyögök. Semmi. Kutya sehol. Elindulok visszafelé. Megteszem a száz métert. Kutya sehol. Megteszem a másodikat, de a kutya még mindig sehol. Megteszem a harmadikat, és… a kutya nyüszögve, nyelvlógatva, fújtatva, agonizálva hever az avarban. Pánikba esem, élesztgetem, kevésen múlik, hogy szájon át nem lélegeztetem. Lófejét ölembe hajtva, véreres szemével szemrehányón bámul. Ölbe kapom. Kapnám. Az a bestia olyan méretekkel rendelkezik, mint egy dinoszaurusz. Húzkodom, vontatom, tuszkolom, mindhiába, alig haladunk. Könyörgök neki, hogy használja arra való lábait, de nem hajlandó. Vérig van sértve ugyanis.
Csatakosra izzadva érek haza, ölemben az alélt kutyával. A gyerekek rémülten rohannak az ebhez, aki játszópajtásait megpillantva kiugrik a karjaimból és boldogan, szinte már ujjongva lohol feléjük. Én meg a küszöbre omolva a kukába hajítom a futócipőimet.