A halál csak a kezdet

Síri csönd vette körül az ódon falakat. Az ablakok szárnyai recsegve válaszoltak a süvöltő szélnek. A vihar irdatlan erővel közeledett, amikor Vicky behajtott a kapun. Gondozott kert vette körül a házhoz vezető utat, virágágyások és szépen formált díszcserjék váltogatták egymást.
„Szóval ez lenne az örökségem” – gondolta elégedetten, ahogy kiszállt az autóból. Nagynénje hagyta rá egyedüli örökösként, a végrendelethez egy kis levelet is írt, amelyben csak ennyi állt: „A halál csupán a kezdet.”
Végül is neki tényleg egy új kezdetet jelentett a kúria, végre a maga ura lehetett.
Elizabeth néni – aki elhunyt édesanyja húga volt – korán ment férjhez, egy nemesi család fiához. Bár a szülők eleinte ellenezték a házasságot, végül elfogadták Elizabeth-et. Gyermeke nem született, így a birtok igazgatása ráhárult. Annyira megszerette ezt az életet, hogy férje halála után sem adta el a birtokot, hanem tovább vezette.
Vicky rengeteg nyarat töltött nagynénjénél, mindig úgy érezte magát, mintha visszacsöppent volna a régi arisztokrata családok életébe, amelyeket csak filmeken látott. Elizabeth néni mindent megengedett neki, egyet kivéve: a kúria keleti részébe sosem mehetett be. Kislányként ez nem zavarta, hiszen bőven maradt felfedezni való szoba.
„Na végre kiderül, hogy mit rejt a titokzatos keleti szárny” – gondolta izgatottan. Mégis valami rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy közeledett a tiltott rész felé, amikor megszólalt a mobilja. Clara volt az, a barátnője.
– Helló Vicky! Elfoglaltad már a birtokot? Mikor lesz a házavató? – kérdezte szinte egyszuszra.
Vicky elfojtott egy mosolyt, miközben válaszolt:
– Igen, már beköltöztem, pont most akartam…
– Ez nagyszerű – vágott a szavába Clara. – Akkor gyere ki és vezess be. Csak nem gondoltad, hogy az első éjszakádat egyedül töltöd itt? – nevetett fel.
Vicky sarkon fordult, és hagyta a keleti szárny felfedezését, hogy beengedje vendégét.
Már lassan tíz éve, hogy barátok lettek, amikor egy állásinterjún találkoztak. Végül egyikük sem kapta meg az állást, de ahelyett, hogy összetörtek volna, elmentek egy kávézóba, és tovább beszélgettek. Azóta elválaszthatatlan részei lettek egymásnak.
Vicky örömmel karolta át barátnőjét, és vezette be a tágas fogadótérbe.
– Azta, ez nem semmi – ámuldozott Clara a modern, de rendkívül ízléses berendezésen. – Hát tudod, ezt én is meg tudnám szokni – bökte oldalba barátnőjét.
Az este kellemesen telt. Már későre járt, amikor mindketten a szobájukba készülődtek lefekvéshez. Vicky forgolódott az ágyban – szokatlan volt még az új hely –, mire elaludt.
„Vicky, itt vagyok, gyere ide!” – hallatszott az éjszaka közepén egy hangos kiáltás. Első pillantása a kandallón lévő órára esett: éjfél múlt 22 perccel.
A lány kiugrott az ágyból, és rohant Clara szobájába, de ott békésen aludt a barátnője.
„Talán csak álmodtam” – gondolta, miközben visszatért a szobájába. Felkapcsolta a villanyt, és ahogy a kandallóra pillantott, észrevette, hogy még mindig éjfél után 22 percet mutatott az óra.
„Talán csak megállt” – próbálta észérvekkel meggyőzni magát.
A reggelinél Vicky érdeklődött barátnőjétől, hogy nem hallotta-e ő is a kiáltást, de Clara azt felelte, hogy már idejét sem tudja, mikor aludt ilyen jól.
– Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk együtt a rejtélyes keleti szárnyat, ahová sosem mehettem be? – kérdezte Vicky.
– Hát ez nagyszerű! Imádom a rejtélyeket. Lehet, valami titkos átjáróra bukkanunk, vagy valami értékes dologra – morfondírozott, miközben közeledtek a szárny felé.
Vicky remegő kézzel nyitotta ki az ajtót. Ahogy feltárult a szoba előtte, halkan felsikoltott. Ugyanúgy volt berendezve, mint a régi otthoni szobája. A tükrös asztal, mellette a szekrény, még az agyonhasznált mackója is ott ücsörgött az ágyon.
– Mi történt? – aggódott Clara.
– Csak megijesztett a szoba. Teljes mása az én gyerekkori szobámnak.
Clara befúrakodott mellette, és kiszúrt egy fényképet Vickyről.
– De cuki voltál! És tudtam mindig, hogy csak festett szőke vagy – nyomott Vicky orra alá diadalittasan egy gyerekkori fényképet egy barna loknis hajú kislányról.
– Ezt nem értem – hebegte zavartan. – Én kislányként is szőke voltam.
Meghökkenve nézte azt a kislányt, aki megszólalásig hasonlított rá, kivéve a barna fürtöket.
– Talán akkor anyukád lehetett – vette ki Clara a kezéből, és megfordította a képet.
„1995.05.05 – 5 évesen Valerie” – olvasta fel hangosan a fotón lévő írást.
– Akkor voltam én is ötéves. Ez a szülinapom dátuma – sápadt el Vicky.
– Volt egy ikertestvéred? – mondta ki Clara, amit Vicky nem mert.
– De miért nem mondta el anya? És miért itt élt?
Clara még mindig a fényképet nézegette, amikor Vicky remegő kézzel leült az ágy szélére. A szoba levegője megváltozott — mintha hirtelen nehezebb lett volna lélegezni.
– Valerie… – suttogta Vicky. – Ha ő volt az ikertestvérem, miért nem tudtam róla?
Clara épp válaszolni akart, amikor a szoba sarkában lévő régi komód ajtaja magától kinyílt. Egy poros, bőrkötéses könyv csúszott ki belőle, mintha valaki szándékosan tolta volna előre.
Vicky odalépett, és remegő kézzel felnyitotta. Az első oldalra egy név volt írva: Elizabeth M. – démonűző jegyzetei.
A lapok tele voltak szimbólumokkal, latin mondatokkal, és egy részletes leírással arról, hogyan próbálta meg Elizabeth néni megszabadítani Valerie-t egy entitástól, amely már gyerekkorában megszállta.
„Valerie nem az, akinek látszik. A démon, akitől nem tudom elválasztani, a gyermeki ártatlanság mögé bújik. A szertartások nem hatnak. A kúria keleti szárnyát lezárom, hogy senki ne zavarja őt — vagy ne engedje ki.”
Clara elsápadt.
– Vicky… lehet, hogy nem csak Valerie élt itt. Lehet, hogy még mindig itt van.
Vicky ahogy Clara felé nézett, velőtrázó sikoly hagyta el ajkát: a barátnője háta mögött a tükörben megjelent Valerie arca, szemében vörös démoni fény gyúlt.
Vicky gyorsan megragadta Clara karját és húzta kifelé.
– Tűnjünk el gyorsan! – kiáltotta.
Clara ijedtében elejtette a könyvet, de Vicky felkapta, és már be is csapta maguk mögött az ajtót.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Clara ijedten.
Vicky maga is levegő után kapkodott, mire meg tudott szólalni.
– Nem tudom, de a végére járok ennek. Ezt az izét el kell valahogy pusztítani.
– Aha, és mégis hogy gondolod?! Nem vagyunk mi ördögűzők, hamarabb végez velünk ez, mint fordítva. Menjünk el innen inkább – kérlelte barátnőjét.
– Talán a könyvben van valami róla. Átolvasom, te meg addig nézd meg az interneten, hogy nem volt-e valami hasonló eset, hogy gyereket szállt meg démon – hagyta figyelmen kívül Clara kérését.
– Ha volt is, mit érünk vele? – csattant fel a lány. – Még a horrorfilmeket sem nézem meg, nemhogy részese legyek! Vicky, tudom, hogy sokkolt ez az egész, de talán jobb békén hagyni az egészet.
Vicky megrázta a fejét.
– Clara, én megértem, ha el akarsz menni, de nekem ki kell derítenem az igazságot erről az egészről.
– Oké, nyertél. Ma még maradok, de holnap, ha nem találunk semmit, akkor elmegyek veled együtt – hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz.
Vicky beleegyezően bólintott, majd mindketten nekiláttak a keresésnek. Clara talált pár dolgot, de semmi közös vonás nem volt bennük, egyet kivéve: hogy akiket megszálltak, az adott család elhunyt tagjai voltak, és egészen addig tartott, amíg ki nem derítették, mi okozta az ő tragédiájukat.
– Azt hiszem, ez jó nyom lehet – állapította meg Vicky. – Talán volt a családban olyan rejtett titok, amit még Elizabeth néni sem tudott.
– Hát ezek után elképzelhető. Nem volt valami tragikus haláleset a családban?
Vicky tagadólag megrázta a fejét.
– Legalábbis nem tudok róla. Anya is betegségben halt meg, és Elizabeth néni is. Talán a férje, Tim bácsi családjában… nézzük meg.
Már este lett, mire végeztek, amikor Vicky kezébe akadt egy régi családi fotó, amin Tim bácsi a szüleivel és egy fiatal lánnyal volt.
– „Az utolsó közös nyár” – olvasta. – Nem is tudtam, hogy Tim bácsinak volt testvére. Sosem beszélt róla Elizabeth néni sem. Talán ő a megoldás kulcsa.
Alig mondta ki, egy csattanás hallatszott a keleti szárny felől. A két nő szinte egyszerre ugrott fel, és indult el a zaj irányába.
Az ajtó nyitva állt, mintha csak várta volna, hogy belépjenek rajta. Vicky felkapcsolta a lámpát, a hirtelen fény elárasztotta a szobát, és a tükörben megjelent a fotón látott nő. De most más volt: nemcsak az arcán lévő tébolyult mosoly tért el, hanem az állapota is — várandós volt.
A két nő halálraváltan nézte a tükröt, ami újra kitisztult, és már csak saját magukat látták benne.
– Vajon mi történhetett vele? – tért először magához Clara.
Vicky a fejét csóválta, mielőtt megszólalt:
– Fogalmam sincs, de valami szörnyűség…
Vicky órákig forgolódott az ágyban, egyszerűen nem jött álom a szemére. Ösztönösen az órára pillantott: éjfél múlt 22 perccel. Abban a pillanatban Clara kiáltását hallotta.
– Vicky, segíííts! – hangzott a kétségbeesett sikoly.
A lány szinte másodpercek alatt odaért barátnőjéhez, aki halálra rémülten mutatott a tükörképére, amelyben az őrült nő képe jelent meg. Vicky elsápadt, ahogy a tükörből visszanézett Clara-ra, akinek a tekintetében ugyanaz a tébolyult szempár nézett vissza rá.
– Clara, hallasz? – kiáltotta kétségbeesve.
De barátnője helyett egy ismeretlen női hang válaszolt:
– Végre megjöttél, kicsikém. Hamarosan együtt lehetünk: az ikertestvéred, te és anya. Már nagyon hiányzol nekünk.
Vicky óvatosan hátrálni kezdett az ajtóhoz, de megbotlott. Ez elég volt ahhoz, hogy a Clara testét megszálló lény feldühödjön, és a lányra vesse magát.
– Miért szöksz el anyától? Rossz kislány vagy! Meg kell büntesselek! – ordította a lány arcába, majd hatalmas erővel a falnak vágta.
Vicky óriási csattanással esett a földre, tarkójából csordogálni kezdett a vér, teste lassan elernyedt.
Clara hirtelen kitisztult tekintettel nézett körül a szobában, és döbbenten meredt Vicky élettelen testére.
– Vicky, térj magadhoz! – zokogta, miközben barátnőjét rázta, mintha ezáltal életre tudná kelteni. Óvatosan a tükör felé pillantott, amelyben három arcot látott: Valerie-ét, Vicky-ét és a saját arcát — őrült démoni fénnyel a szemükben…