Üzenet a Halálnak
Üzenet a Halálnak
Nem kezdem úgy a levelem, mint másnak, mert nem vagy se kedves, se tisztelt.
Csak így… Halál!
Tudd meg, hogy gyűlöllek, mert elveszed, akiket szeretek, fájdalmat okozol és hiányt!
Mindig akkor érkezel, amikor még nem készültünk fel rád. Gyűlöllek, mert üresen hagysz székeket az ünnepi asztal mellett, félbeszakítasz mondatokat, magányossá teszed a reggeli kávézásokat, elnémítod az esték meghitt beszélgetését!
Gyűlöllek, mert elviszed a test meleg ölelését, a kezek simítását! Gyűlöllek, mert könnyet, fájdalmat, hiányt, magányt hozol!
De ha azt hiszed, hogy győztes vagy, mert uralod az időt, akkor tévedsz. Te sosem győzhetsz, mert hiába viszed a testet, mindig mi győzünk, mert marad a szeretet, az emlék, a hit, a gyertya lángja.
És ameddig egyetlen ember él a földön, aki meggyújtja ezeket a szeretet–emlék gyertyákat, te bújkálni fogsz a sötétség rejtekében.
Nem kérek szánalmat, menekülést tőled. De egyet igen. Akkor kopogj majd az én ajtómon, amikor nem bírom tovább a fájdalmat!
Akkor vigyél! Vidd a testem! De nem leszel győztes ebben a csatában sem.
Hiába leszek hamu, itt maradok mégis. Marad a szeretetem, a gondoskodásom, a lelkem sugárkoszorúja.
Lesz, aki értem gyújtja meg a gyertya lángját, lesz, aki értem kulcsolja össze a kezét, lesz, aki értem suttog egy imát.
Választ nem várok, hogy miért vagy ilyen kegyetlen.
Ezzel a levéllel a zsebemben indulok a novemberi csendben a temetőbe.
Halkan roppannak a száraz falevelek a talpam alatt, a szél suttogó üzenetet hoz a fáktól.
Megállok a sír mellett, meggyújtom a szeretet–emlékezés gyertyáit.
A hideg kőre teszem a Halálnak címzett üzenetet.
A szél felkap egy színes, haldokló falevelet, a papírra hullik, mint egy viaszpecsét.
A gyertyalángok táncolnak, árnyék mozdul a sírkő körül. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha állna, bújna ott valaki.
Ismerős volt a hideg, rideg, csendes tartása.
– Tudom, hogy te vagy itt, Halál! De nézd! Jönnek az emberek, hozzák a virágokat, koszorúkat, a gyertyákat.
Sorra gyúlnak a lángok, nem lesz egyetlen sötét sarok sem, ahová elbújhatnál!
Sokáig álltam, néztem a gyertyatengert, ami elárasztotta a temetőt.
Vártam, hogy a saját gyertyáim leégjenek, a füstjük keskeny csíkban szállt felfelé, vitte üzenetem a szeretteimhez.
Könnyebb szívvel indultam haza. Valahonnan a hátam mögül papírzizegést hallottam, mintha a síron hagyott levelem mozdult volna.
Nem néztem vissza, de tudom, hogy most olvasod az üzenetem, Halál!
Válaszok