A sziget

A sziget

A Csendes-óceán azon a napon úgy tett, mintha békés volna. A víz felszíne üvegsima volt, a nap sugara szinte hanyatt esett a víz sima felületén . A szél alig mozdította meg a hajó vitor láját épp hogy csak az áramlatok sodrták előre. A hajó – egy középkorú, sokat látott vitorlás – lassan haladt nyugat felé, mintha maga sem lenne biztos benne, akar-e továbbmenni vagy inkább véglegesen lehorgonyozzon ott ahol éppen van talán az óceán közepén . A hajótól néhány száz méterre bálnacsorda ,előttük játszadozó delfinek róják a végtelen óceán vizét.

A hajó legénysége két főből állt,sokat
nem beszéltek egymassal ,az ilyen utak elején még tele van az ember szavakkal, tervekkel, tréfákkal, de ahogy telnek az órák, a tenger látványa, energiája szinte elszív minden gondolatot amit közölnél a másikkal csak magaddal osztod meg,magadban vívódsz a benső gondolataiddal. Marad a csend, a kötél nyikorgása, a víz egyhangú csobbanása a hajótest mellett. Néha egy sirály kiáltása, de az is inkább csak emlékeztető: még nem vagytok teljesen egyedül.

A nap már lemenőben volt, amikor először megváltozott a levegő. Nem hirtelen, inkább alattomosan. A szél hidegebb lett, a hullámok kissé magasabbra nőttek, és a hajó mozgása már nem volt olyan biztonságosan egyenletes, mint korábban. A fedélzet finoman, de határozottabban kezdett emelkedni és süllyedni.A bálnákat és a delfineket már nem lehetett látni alá buktak a mélybe. Ez jelzésértékű volt,hogy valami készülődik .A horizonton meg- jelent valami sötét ami közelített feléjük . De az óceán még mindig elég nyugodt volt ahhoz, hogy félniük kelljen bármitől is. Viszont lényegesen
gyorsabban haladtak előre. A vitorlába kapaszkodott a szél és szinte repültek a vízen . Egy darabig nem is volt ezzel baj hiszen haladtak.

Majd az egyikük megszólalt
– Nem tetszik ez nekem, miközben a horizontot figyelte.A másik nem válaszolt azonnal. A tengert nézte ő is, azt a furcsa, sötét csíkot a hirizonton a távolban, amely nem illett bele az addigi képbe és ez a sötét valami egyre csak erőteljesebbé vált.

Megérkezett az első komolyabb hullám ami még csak figyelmeztetés volt. Megemelte a hajót, mintha meg akarná mutatni, milyen könnyű dolga van ezzel a kis lélekvesztővel. A második hullám már oldalról érkezett, a vitorla megfeszült, a kötél fájdalmas hangot adott ki. Ekkor már úrrá lett rajtuk a kétségbeesés, de mire reagálni tudtak volna, a harmadik hullám az már nem hullám volt, hanem egy óriási vízfal ami megpecsételte a hajójuk sorsát és az övékét is.A víz egyszerre lett ég és föld. A hajó megdőlt, a fedélzet kicsúszott a lábuk alól, és a világ darabokra tört. A recsegés, amikor a hajótest megadta magát, olyan volt, mint egy hatalmas csont roppanása. A vitorlarúd kettétört, a kötelek elszabadultak, és a tenger mindent magához ragadt, ami addig emberi kézhez tartozott.A vitorlás szinte szilánkokra hullott és most ott lebegett az óceán vizén apróra törve.

Nem volt sikoly, nem volt hosszú küzdelem. Csak egy rövid, kétségbeesett mozdulat, egy kéz a felszín fölött próbált kapaszkodót keresni,de csak a víz volt mi átfolyt az újjai között .Aztán a víz véglegesen bezárult fölötte. A kéz már nem keresett semmit,eltűnt az óceán sötét mélyében .A túlélő még látta a vér halvány felhőjét szétoszlani a sötétben, látta a gyors, árnyékszerű mozgást a mélyben. A tenger nem hagyott időt hogy feldolgozza a történteket .Ő maga egy deszkába kapaszkodott. Nem tudta, mikor ragadta meg, csak azt, hogy az ujjai fehérek voltak az erőfeszítéstől, és ha elengedi, nincs több próbálkozás. A hajó roncsai körülötte sodródtak: egy láda, egy törött evező, egy darab vászon, amely még mindig úgy lobogott,mintha hinne a vitorlázásban

Az éjszaka hosszú volt. A hullámok ide-oda vetették, a sós víz égette a szemét, a hideg a csontjáig hatolt. Néha felnézett az égre, ahol a csillagok közömbösen ragyogtak, mintha mindez nem is az ő világukhoz tartozna. A társára meg nem is mert gondolni. Ha gondolt volna, elengedte volna a deszkát és ő is az óceánba veszett volna . Most a túlélés volt a legfőbb szempont számára. Természetesen sajnálta a társát de azzal nem ment semmire.A vizen töltött napjai összefolytak.
Volt, amikor a nap perzselt, és a nyelve megdagadt a szomjúságtól. Volt, amikor az eső váratlanul megérkezett, és ő nyitott szájjal próbálta felfogni a vizet, mint egy gyerek. Aludt és ébren volt egyszerre, álmodott a szárazföldről, majd felriadt a hullám csapásától. A deszka lassan a testéhez nőtt: horzsolások, kék foltok, zsibbadt ujjak tanúskodtak arról, hogy még él.
És akkor, egy hajnalon, amikor már nem volt biztos benne, hogy a szeme nem csak tréfát űz vele, valami megváltozott.A víz színe más lett. Nem az a végtelen kék, hanem zöldesebb, sekélyebb árnyalat. A hullámok megtörtek, furcsán, szabálytalanul. A levegőben illat volt – földszag, nedves, élő szag, amit nem lehet összetéveszteni semmivel.

Aztán meglátta.
Először csak egy sötét vonalat a horizonton. Majd formát is öltött, fák körvonalai, sziklák árnyéka ,majd a sirályok visítását is meghallotta.Örömében felüvöltött szárazföld ! A tenger még egyszer, utoljára megforgatta,deszkáján kapaszkodva, mintha nem akarná elengedni, majd egy hullám előrelökte.
A deszka nekiütődött a homoknak.
A víz visszahúzódott.
És ő ott feküdt, félig a tengeren, félig a szárazföldön egy szigeten.

A sziget csendben figyelte.
Nem volt diadal, nem volt üdvözlő fogadóbizottság. Nem dörrent meg az ég, nem szóltak a madarak kórusban. Csak a hullámok tompa morajlása maradt, ahogy újra és újra visszahúzódtak a partról, mintha tanakodnának, visszavigyék-e még egyszer.
A férfi hosszú ideig nem mozdult. A teste nem engedelmeskedett az akaratának. Az izmai rángatóztak, a tüdeje égett, minden lélegzetvétel fájdalmasan emlékeztető volt arra, hogy még életben van. A homok hideg volt az arcán, nedves és szemcsés, egészen más, mint a víz sima, ellenséges érintése. Ez a tapintás… valóságos volt valóságos volt hogy élt
Majd köhögni kezdett. Sós víz tört fel belőle,ami végigmarta a torkát és a belső szerveit . A nyál és vér íze keveredett a szájában. Oldalra fordult, ujjaival görcsösen markolta a homokot, mintha attól félne, hogy a sziget is eltűnik alóla, ha nem kapaszkodik bele.Amikor nagy nehezen sikerült feltérdelnie körbenézett.

A part keskeny volt, kagylókkal és hordalékfa ágakkal teleszórva. Nem látszott se ház, se csónak, semmiféle építmény ami emberi jelenlétre utalna A dzsungel sűrű volt .Néhány méterre a víztől összegabalyodott gyökerek, vastag törzsű fák, levelek, amelyek úgy lógtak egymásra, mintha el akarnák zárni az utat. A sziget nem mutatott semmit magából,nem hívogatott, inkább elrejtőzött a sűrű dzsungel mélyén .

A deszka, amely napokon át az életét jelentette, most csendben ringott a sekély vízben. Ránézett, és furcsa hálát érzett iránta. Egy élettelen tárgy iránt, amely több hűséget mutatott, mint a tenger.
Felállt. Vagy inkább… megpróbált.
A lábai remegtek, mintha nem hozzá tartoztak volna. Minden lépésnél attól tartott, hogy összeesik, de a szárazföld – bármilyen idegen is volt – megtartotta. Néhány métert tett csak meg, aztán leült egy kidőlt fatörzsre. A fejét a kezébe temette.
Ekkor tört rá először igazán a csend.
Nem a tengeri csend, amelynek mindig van hangja, hanem az a szárazföldi némaság, amelyben minden zaj jelentéssel bír. Valahol beljebb egy ág reccsent. A levelek susogtak, bár szél alig volt. A sirályok hangja távolodott, mintha dolguk végeztével magára hagynák.
És vele együtt érkezett meg az emlék.
A kéz a víz fölött.
A vér a sötétben.
Az a fél pillanat, amikor még talán lehetett volna segíteni – vagy talán soha.
Felnézett az égre, de most nem látott csillagokat, csak a nappali fényt, amely könyörtelenül mutatta meg hogy egyedül van. Teljesen. Végérvényesen.
– Túléltem… – suttogta, mintha nem hinne a saját szavainak.
A sziget nem válaszolt.
Csak hallgatott tovább.

Miután a légzése valamelyest megnyugodott, felállt. A teste tiltakozott, minden porcikája fájt, de a félelem most már nem a vízből jött. A tenger mögötte volt, a szárazföld előtte — és ez a szárazföld túlságosan is néma volt de erőt vett magán és elindult befelé a sziget gyomrába .
A parttól néhány lépés után a homokot felváltotta a nedves, sötét föld. A dzsungel sűrűje azonnal körbezárta. A levegő nehéz volt, párás, minden lélegzetvétel ragadósan tapadt a tüdejére. A fák nem magasodtak büszkén az ég felé, inkább egymásba kapaszkodva hajoltak össze, mintha titkokat suttognának egymasnak. A gyökerek kibuktak a földből, kígyóként tekeregtek a lába előtt, mintha csapdát állítanának a betolakodóknak
Már az első percekben megérezte, hogy valami nincs rendben.Nem voltak rovarhangok, zümmögés, ciripelés sem madár hangog. Egy trópusi szigetnek élnie kellett volna, de itt az élet visszafogta a lélegzetét. Csak az ő lépései hallatszottak, tompán, idegenül.
Ahogy haladt, furcsa dolgokra lett figyelmes. Kövek, amelyek nem természetesen hevertek. Botok keresztbe rakva, mintha valaha jelöltek volna valamit. Egy fa törzsén sekély vágások, túl szabályosak ahhoz, hogy állatok művei legyenek.
– Nem vagyok egyedül… – mormolta maga elé.

A szomjúság egyre égetőbbé vált. A torkát mintha homokkal tömték volna tele. Már azon gondolkodott,hogy visszamegy a partra, amikor meghallotta a hangot, víz csobogás.
Nem látta, csak hallotta először: halk csobogást, amely nem illett bele a dzsungel csendjébe. Követte a hangot, félrelökve a leveleket, ágakat. És ott volt: egy keskeny patak, tiszta, áttetsző vízzel. A felszínén apró levelek úsztak, az alján kavicsok csillogtak. Azonnal birtokba vette ,és lemosta magárol a tenger sóját majd
letérdelt, és ivott. Mohón, szinte fájdalmasan. A víz hideg volt és friss, valódi édesvíz. A teste fellélegzett, az elméje kitisztult — talán túlságosan is.
Ekkor vette észre a patak partján a lábnyomokat.
Nem állatiak voltak. Mezítlábas emberi nyomok, különböző méretűek. Némelyik friss, némelyik régi, de mind ugyanabba az irányba tartott: befelé, a sziget szívébe.
A józan ész azt súgta, forduljon vissza.
A magány azt suttogta: emberek.
Hosszú vívódás után elindult a nyomok mentén.

A dzsungel lassan ritkulni kezdett, és egy tisztás nyílt meg előtte. A látványtól megdermedt. Durván összetákolt kunyhók álltak körben, levelekből, ágakból, csontokból. Igen — csontokból. Nem mind volt állati. Ezt azonnal tudta, bár nem akarta kimondani.
A tűzhelyek körül fekete hamu, és a levegőben furcsa szag terjengett. Nem rothadás volt. Nem is egyszerű füst. Valami édeskés, nehéz, amit az ösztönei azonnal elutasítottak.
Mozgást látott.
Emberek léptek elő az árnyékból. Barnára cserzett bőr, sebhelyekkel tarkítva. Szemük sötét volt, figyelő, túl nyugodt. Nem lepődtek meg. Nem kiáltottak fel. Úgy néztek rá, mintha… várták volna.
Egyikük közelebb lépett. A nyakában fogakból készült nyaklánc lógott. Nem állati fogak voltak.
A férfi gyomra összerándult, amikor megértette.
Nem ez volt az első hajótörött.
És senki nem ment el innen.
Az egyik kunyhó mellett friss csontok hevertek. Gondosan megtisztítva. Nem szétszórva. Feldolgozva.
Az idegenek lassan körbezárták.
A sziget ekkor már nem hallgatott.
A sziget éhes volt.

Nem kötözték meg nem fogták le.
Ez volt az első furcsaság. A hajótörött állt a tisztás közepén, körülötte a sziget belsejéből előlépő emberek, és mégsem történt az, amire számított. Nem támadtak rá nem kiabáltak.Meg sem érintették ,csak sokáig nézték.
A tekintetükben nem volt düh inkább bizonytalanság. Suttogás futott végig közöttük,, amelynek szavait nem értette, de a hanghordozás az árulkodott . Mintha egymással vitatkoztak volna és úgy tűnt mintha félnének.
Egy idősebb benszülött közelebb lépett. A bőre repedezett volt, a nap és a párás sós levegő együttese cserezte ki a bőrér . A férfi mellkasár mutatott.
Ott, ahol a hajótörött bőre még mindig kékes-lilán elszíneződött a víz okozta zúzódásoktól, egy különös jel látszodott rajta . Nem seb nem egy zúzódás. Egy szabálytalan, sötétebb mintázat, amelyet a sós víz és a nap együtt rajzolt ki. Olyan volt, mintha egy szem formálódna benne.A törzs tagjai hátráltak,az öreg letérdelt mintha esedezne vagy kegyelmet kérne. A hajótörött nem tudta mire vélni ,de érezte, ahogy a levegő megváltozik körülötte és a többiek a törzs tagjai is szintén térdre boroltak.
Mormoltak magukban valami imára hasonlító szöveget majd fölálltak és a hajótöröttet a falu belsejébe kísérték.

Nem lökdösték nem fogták közre mintha csak egy nagyhatalmú vendég lenne úgy bántak vele. Mögötte haladtak, néhány lépéssel lemaradva, mintha attól tartanának, hogy ha túl közel mennek, valami történni fog. A kunyhók között végighaladva látta a tekinteteket: asszonyokét, gyerekekét. Némelyikük arcán rémület volt, másokén áhítat.
Egy központi helyre vitték, ahol egy nagy, lapos kő állt. A kövön régi, beszáradt foltok voltak. A hajótörött nem akarta tudni, mik azok. A törzs vezetője felemelte a kezét, és mély, reszelős hangon beszélni kezdett.
Aztán az égre mutatott.
És kimondta a szót.
Nem értette a jelentését, de a hangzása beleégett: Hajó-tört.
Később, napok múltán jött rá, mit jelent.
A legendájuk szerint a tenger istene időről időre küld egy embert, akit a víz nem tud elvenni. Akit a cápa nem fal fel. Aki napokon át sodródik, és mégis élve lép a partra. Ő a közvetítő. Az ítélet hordozója.A hajótörött.
És volt még valami.
Éjszaka, amikor a faluban tűz gyúlt, a férfi álmában beszélni kezdett. Nem tudta, mit mond. A saját nyelvén, összefüggéstelenül. De a törzs szerint a tenger hangján szólt. A szavai közben a szél feltámadt, a fák meghajoltak, a tűz füstje különös alakzatokba csavarodott.
Ettől kezdve féltek tőle.
Ha a tenger megvadult, rá néztek.
Ha valaki megbetegedett, hozzá vezették.
Ha valaki meghalt, az ő pillantását keresték a sötétben.És ő rájött valamire.
Nem kellett bizonyítania semmit.
Nem kellett erőt mutatnia.
Elég volt túlélni,azt amiben más belehalt.
A sziget nem választott gyakran.
De amikor választott, nem engedte el egy könnyen.
És a kannibálok, akik addig embereket ettek, most attól féltek, hogy ő eszi meg a lelküket.

Egy reggelen a dzsungel belseje felé indult. Nem szólt senkinek csak elindult, és ez elég volt ahhoz hogy néhány kannibál kövesse tisztes távolságból. Nem kérdeztek semmit nem néztek a szemébe csak követték mintha a rabszolgái lettek volna. Egy időután az egyik benszülött megszólalt ,és dárdájával egy benőtt hasadék felé mutatott.
Egy sziklafal tövében nyílt, részben benőve indákkal, mintha maga a sziget próbálta volna elrejteni. A nyílás sötét volt, hűvös levegőt lehelt ki magából amelytő azonnal libabőrösek lettek mindannyian .

A hasadék szája előtt megálltak.
A sötétséget harapni lehetett,de mintha élt volna,mintha lélegzett volna. A levegő rothadó algára és poshadt vérre emlékeztetett. Amikor belépett, a hűvös párától azonnal köhögni kezdett, mintha a barlang nem tűrné el az idegen jelenlétet .
Bent a falak nedvesek voltak, nem sima fal volt,különböző domborulatok képződmények álltak ki a falból , mintha a kőfal valaha hús vér lett volna, majd megkövült A talaj alatt cuppogó hang kísérte minden lépését.
A benszülöttek nem követték a barlangba a félelem lett úrrá rajtuk.

A hasadék végén egy üreg nyílt, közepén mély gödörrel. A gödör alján nem víz volt, hanem sűrű, fekete nyúlós massza, amely lassan hullámzott, hullámai a tengerre emlékeztetett arra a szörnyű éjszakára . A felszínén csontok lebegtek frissek régiek emberi csontok .Ahogy közelebb lépett, a mellkasán lévő jel fájni kezdett. Nem égett hanem mintha meg akarna nyílni . A bőre megrepedt, és alóla vékony, sötét szálak csúsztak elő, mint idegek, amelyek nem is hozzá tartoznának .Ekkor hallotta meg a hangokat.Nem kívülről jöttek, hanem
belőle.Suttogások, hörgések, utolsó levegővételek. Azoké, akik már korábban túlélték. Akiket a sziget nem engedett meghalni. A „hajótöröttek”, akikről a törzs legendákat mesélt — mert az igazságot nem lehetett titokban tartani.
A gödör megmozdult. A fekete masszából karok emelkedtek ki. Nem egyszerre, nem hirtelen ,mintha el akarna ragadni valamit hanem inkább segítség kérően. Ismerős karok voltak amiket látott ,ugyanolyan horzsolások voltak rajtuk mint az övén ugyanazzal a szem alakú jellel.Majd egy arc is febukkant a társáé akivel együtt vitorlázott.
Meghűlt benne a vér ordítani akart, de a torka nem engedelmeskedett. A mellkasán lévő nyílás kitágult, és valami sötét tekergő féregszerűség lövelt ki belőle, összekapcsolódva a gödörből előtörőkkel. A teste megfeszült, mintha darabokra akarna szakadni. A fájdalom nem szűnt csak erősödött a testében.
A benszülöttek odakint térdre rogytak, amikor a barlang belsejéből először nem emberi hang hallatszott. Nem sikoly,nem szó , hanem egy mély, nedves rezonancia, amely a talajon keresztül a tengerig futott.
Amikor minden elcsendesedett, a gödör felszíne újra sima lett és a barlang üres lett mintha nem is lépett volna be senki a bejáratán .
Csak a falakon jelent meg egy új alak. Nem rajz, nem véset hanem egy emberi test lenyomata, mintha belenyomták volna a kőbe. A mellkasán ott volt egy nyitott szem.

Napokkal később a tenger ismét békés volt sima víztükörrel,mintha semmi sem történt volna . A szigetre egy időre béke költözött .

Néhány napal később ismét egy hajó roncs sodródott a homokos part felé. A sziget ismét éhes.