Egy lélek éjszakája

Egy lélek éjszakája

A ház a dombtetőn állt. Kőből épült, vastag falai nyelték a hangot, s a szél, ha megindult a völgy felől, a réseken úgy zúgott át, mintha valaki sóhajtana. A falakon belül még mindig ott lüktetett valami abból, amit életnek neveztek — vagy annak emlékéből.

Márton egyedül volt, mióta felesége, Anna meghalt — mégsem volt csend a házban.
Amikor a ház mégis elcsendesedett, s a kandalló parazsa kihunyt, hallotta, ahogy a padláslécek megroppannak, mintha valaki járna fölötte.
Azt mondta magának: csak a szél.
De a szél nem szokott lépkedni.

Anna két éve halt meg. Legalábbis a faluban ezt mondják.
Az orvos tanúsította, hogy tüdőgyulladás vitte el, Márton pedig eltemettette őt a templom mögötti kis dombon.
Senki sem tudta, hogy azon az éjjelen, amikor a nő utolsót sóhajtott, Márton keze által halt meg, mert arcába nyomta a párnát.
Nem haragból tette, hanem hogy véget vessen annak a néma, mindent szétmaró tekintetnek, amely már hónapok óta üldözte.
Anna tudott valamit. És az a tudás emésztette Mártont.

Most, két év múltán, a házban újra hideg volt — de nem a tél hozta.
Egyik este, mikor Márton a tűz mellett ült, hallotta, hogy valaki a kút felől jön.
A kapu nyikordult.
Majd a vödör zörgött, mintha vizet húznának — de a víz már régen befagyott.

A férfi kilépett az udvarra.
A hó roppant a lába alatt, az éj tiszta volt, a hold fénye kékes árnyékokat vetett.
A kútnál állt valami: fehérbe burkolt alak, aki lassan elfordította a fejét.
A szeme fekete volt, mint az árnyék a jég alatt.
És a hangja…
az a régi, szelíd hang volt, amit Márton a legjobban gyűlölt, mert benne volt minden, amit elfojtani próbált.

– Fázol, Márton? – kérdezte az alak. – Én is fáztam, mikor rám nyomtad a párnát.

Márton hátrált, de a lába megcsúszott, s a hóba zuhant.
A nő közelebb lépett. Nem süllyedt el, nem hagyott nyomot. Csak a levegő fagyott meg körülötte.

– Nem volt elég, hogy elvetted az életemet – suttogta Anna. – A lelkemet is meg akartad törni. De a halál… nem felejt.

A férfi menekülni próbált, de minden ajtó, minden ablak zárva volt.
A ház belülről eltorzult, a falakon a repedések sötét, mozgó formákat vettek fel.
A tükörben egy nő arca jelent meg, fehér, merev, s a szemeiben lassan vörös fény gyúlt.
Márton a sarokba húzódott.
A hang mindenütt ott volt — a padlóban, a falban, a mellkasában.

– Én adtam neked mindent – zúgta Anna. – És te csendet adtál cserébe. Most hallgasd meg az én csendemet.

És akkor a ház elnémult.
Reggel a szomszédok csak annyit láttak, hogy a kapu tárva-nyitva, s a kút vize újra folyik.
De Márton többé nem szólalt meg.
Csak ült a tűz mellett, mereven, és néha a levegőhöz beszélt, mintha valaki még mindig ott állna előtte, fehér ruhában, a hó színével azonos testtel.

Reggel Márton a kandalló mellett ült.
A parázs kihamvadt, a fahasábok fekete hamuvá égtek, s a hideg már a falakon is átszivárgott.
A férfi reszketett, de nem a hidegtől.
Az éjjel nem álom volt. A hang, a látomás — minden valódi volt.
A házban most valami más lebegett, valami, amit nem látni, csak érezni lehetett: a jelenlét.

Amikor az ablakhoz lépett, a pára eloszlott az üvegen, mintha valaki belülről fújta volna le.
Kint a hóban ott álltak a lábnyomok — nem az övéi, hanem keskeny, apró lépések sora, amelyek a kút felől jöttek, s eltűntek a ház ajtajánál.
A szívverése megvadult.
Az ajtót zárta, az ablakokat bedeszkázta, s minden gyertyalángot meggyújtott, mintha a fény képes volna visszatartani a halált.

De a házban a fény csak mélyebb árnyékokat vetett.
A falak néha mintha sóhajtottak volna.
És minden éjjel ugyanaz történt: vízcsöpögés hallatszott a konyhából, noha a kút vize rég befagyott; egy halk lépés a folyosón; s a fészer felől a zár lassú nyikorgása, mintha valaki belülről próbálná kinyitni.

A harmadik éjjelen Márton már nem bírta.
A kút mellé ment, hogy lezárja a fedelet.
A kövek hidegek voltak, a jég deresre vonta a peremet.
A vödör halkan himbálódzott, s a víztükör alatt valami mozgott.
Egy arc. Anna arca.

A nő szeme nyitva volt, s az ajka suttogott, de a hang a mélyből jött, a víz alól:
– Miért tetted, Márton?

A férfi hátralépett, de a jég megrepedt, s a kútból halk, nedves csobbanás hallatszott.
A szél felzúgott, a hó felkavarodott, s a hang újra megszólalt:
– Miért nem hagytál békében elmenni?

Márton térdre rogyott.
– Nem akartam megölni! – kiáltotta a sötétbe. – Csak csendet akartam! Csak… csak egy percnyi nyugalmat!

De a szél viharrá nőtt, s a ház ablakai egyszerre csattantak be.
A gyertyák lángja mind elaludt, s a sötétből egy halvány, foszforeszkáló fény bontakozott ki.
Anna állt ott, fehér ruhája a levegőben lebegett, haja mintha víz alatt úszna.

– Te vetted el tőlem a szót – mondta halkan. – Most én veszem el tőled a világot.

A föld megremegett, s a ház falain végigfutott egy hosszú, fekete repedés.
A tükörből lassan kiömlött a pára, s benne az asszony alakja kezdett szilárdulni.
A házba költözött.
Nem mint árnyék — hanem mint emlék, amely testet keresett magának.

A következő éjszakán Márton nem mozdult az ágyból.
Azt hitte, ha nem néz, nem hall, a szellem eltűnik.
De az ágyban lassan megmozdult mellette a takaró.
Valami hideg bőr simult a karjához, és egy ismerős illat — az a halvány levendula, amit Anna viselt — visszatért a levegőbe.

– Ne félj tőlem, Márton – suttogta a hang a fülébe. – Csak add vissza, amit elvettél.

A férfi felpattant.
– Mit? Mit akarsz még tőlem?

– Az igazat – felelte a hang. – Azt, amit sosem mertél kimondani.

És akkor Márton megértette, hogy a bosszú nem a halálát akarja.
Anna lelke nem a vért kereste, hanem a beismerést.
Mert nem féltékenységből ölte meg a férj, ahogy sokan hitték, hanem azért, mert Anna rájött arra, amit senki sem tudhatott meg: hogy a falusi pap, Márton legjobb barátja, a lányukkal együtt is vétkes volt valamiben, ami évek óta fekély módjára rágta a férfit.
A gyermek, akit a nő szült, nem az övé volt.

És ez az egy szó — „nem az övé” — ami lassan megölte Annát.
Előbb a mosolyát, aztán a hangját, végül a lelkét vette el.
Amikor pedig Márton a párnához nyomta az arcát, valójában önmagát próbálta elhallgattatni.

De most már késő volt.
A szellem nem felejtett.

Az utolsó éjjelen, mikor a házban minden gyertya egyszerre lobbant lángra, a tűzfal vörösre izzott, s Anna alakja végleg kilépett a tükörből.
Odament a férjéhez, s hideg ujját a szívére tette.

– Most hallgass – mondta. – Most én beszélek.

És amikor a reggel feljött, Márton nem élt többé.
A mellkasán ott feküdt egy megsárgult fénykép: Anna mosolygott rajta, karjában egy kisgyermekkel.
A kandallóban még égett valami — a ház emlékei, a múlt, s az a kút, amelyből az asszony lelke jött fel, hogy hazatérjen.

A falusiak azóta sem mernek a dombra menni.
Azt mondják, éjjel, ha a szél fúj, egy női hang hallatszik a kútfedél alól.
Nem sír. Nem jajgat. Csak halkan suttogja:
– Most már csend van, Márton. Most már csend.

Anna akút peremén ül.
A hold ezüstje megcsillan a haján, a víz fekete tükre mélyen visszaveri az arcát — de már nem ugyanaz az arc, amit valaha a tükörből látott.
Most áttetsző, finom, a bőr helyén fény van, a mozdulatain nem hagy nyomot az idő.
Csak ül, és hallgat.

A fák fölött halkan zúg a szél, és minden sóhaja egy-egy emlék: a ház recsegése, a gyermek sírása, Márton nehéz lélegzete azon az utolsó éjjelen.
Nem harag van benne többé. Csak a tudás, hogy ami megtörtént, már nem oldható fel se szóval, se könnyel.

A víz halkan fodrozódik, mintha valaki a mélyéről válaszolna neki.
Egy madár röppen el fölötte, fekete, hangtalan szárnyalattal.
A világ nem látja őt — de a világ érzi.
Minden alkalommal, mikor a domb felől hideg fuvallat érkezik, egy pillanatra megáll a légzés, mintha a föld is figyelne.

Anna lehajtja a fejét.
Ujjai között a kút köve hideg, mint az emlék.
Aztán lassan elmosolyodik.
A mosolya szomorú, de békés.
Már nincs benne földi szív, csak valami halvány, halvány derengés abból, amit egykor szeretetnek hívtak.

„Véget ért” – suttogja, és a hangja nem szól senkihez, mégis mindenhová elér.
A hó lassan hullani kezd körülötte, a víz simára fagy, és a hold fénye elnyeli az alakját.
Csak egy halk zörej marad utána — mint mikor egy szív utoljára dobban, s a világ egy pillanatra elfelejti, hogy tovább kell lélegezni.

Anna éneke a kút felett

Nem fáj a csend, ha bennem zeng a múlt,
a víz fölött csak árnyam ringva jár,
az égbe halkan visszaszáll a bűntudat,
s a hold mögött egy ősi könny csillan
Nem várok már, hisz nincsen messze sem,
a föld, a test, a fájdalom se kell,
a lelkem most az estbe vész, nesztelen,
s a kút tükrében újra ég a jel.
Te voltál minden, gyűlölt és szeretett,
te voltál minden csend, mit elfojtott a szó,
s most én vagyok, ki őrzi a szemedet,
míg újra rám borul az éjszín hó.
Ha hívsz, nem jövök, ha sírsz, nem felelek,
de álmaidban ott leszek,
mint víz alatt remegő fény,
mint el nem múló, hangtalan emlék.