Kisvárosi élet
Kisvárosi élet
Akik nagyvárosban laknak, azok számára a kisvárosi élet minden bizonnyal unalmasnak tűnhet. Itt nincsenek hatalmas távolságok, gyalog elérhető minden fontos intézmény, jó a levegő és jóformán mindenki ismer mindenkit. Mégis, időnként azért előfordulnak meglepő furcsaságok is, ami sokáig beszédtéma marad, mint például, ami velünk történt egy kora nyári délelőttön.
Jól emlékszem, azon a szombati napon a házunk emeleti szobáját takarítottam, amikor olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Körülnéztem a szobában, de semmi szokatlant nem láttam, így folytattam a munkám. Alig telt el pár perc, talán még annyi sem, amikor újra éreztem azt a kellemetlen érzést. Újra körülkémleltem, semmi. Kezdtem azt hinni, hogy valami baj van velem, ám szerencsére nem így volt, mert ezúttal az ablakra nézve mintha mozgást láttam volna. Hogy megbizonyosodjam róla, nem csak a képzeletem játszik velem, megálltam és vártam egy kis ideig, hátha sikerül megpillantanom valamit. Így is történt. Először csak az épp ablakpárkány fölé nyúló fa kezdett mozogni, majd váratlanul megjelent az ablakban egy különös, sárgásbarna foltos fej, a tetején két pici szarvval. Annyira megdöbbentem, hogy még a rongy is kiesett a kezemből, amivel a port törölgettem.
– Józsi! Gyere gyorsan! – ordítottam le a férjemnek, aki a földszinten tartózkodott.
– Siess! – sürgettem, attól tartva, hogy elillan az ablakból a jelenés.
– Mi az? – kérdezte türelmetlenül és kissé hangosabban, hogy meghalljam.
– Egy zsiráf van az ablakban! – kiáltottam vissza még mindig mozdulatlanul állva, farkasszemet nézve az állattal, aki le nem vette rólam a szemét, miközben egyfolytában járt az állkapcsa.
– Szórakozol velem? – hallottam Józsi hangját egyre közelebbről, annak jeleként, hogy sietős léptekkel megindult felfelé a lépcsőn.
– Eszemben sincs! – vettem lejjebb a hangom, mert felért hozzám, és ő is döbbenten meredt az ablakra. Most már hárman bámultunk egymásra. A zsiráf rám és Józsira, mi meg vissza rá.
– Honnan kerülhetett ide? – kérdezte, mire tanácstalanul megvontam a vállam. Persze, hogy fogalmam sem volt róla. Hirtelenjében mindent előszedtem a fejemből, amit a zsiráfokról tudtam, ami természetesen pont annyi volt, amennyit az ember a televízióból és az állatkertből megtud róluk. Vagyis nem sok.
– Szerintem értesítenünk kellene valakit – bökött meg a vállával a férjem, ami jó ötletnek tűnt. De vajon kinek kell ilyen esetben szólni? – futott át az agyamon.
– Talán a rendőrségnek, a polgármesternek, vagy az állatvédőknek, vagy a tűzoltóságnak? – vettem számba a lehetőségeket és már épp nyitni készültem a számat, amikor odakintről kisebb lárma hallatszódott fel, elvonva rólunk az állat figyelmét. Amint megszűnt közöttünk a szemkontaktus, mi is az ablakhoz léptünk. Odalent néhány férfi próbálta meg elterelni a házunk elől a hatalmas állatot. Ekkor vettük észre, hogy már a szomszédok is kivonultak az utcára, kíváncsian figyelve a történéseket. Megindultam lefelé, Józsival a hátam mögött, ki az utcára, ahol megszólítottam az egyik ismeretlen férfit.
– Elnézést! Elmondaná mi folyik itt? – kérdeztem. Mint kiderült, az utcánk melletti szabad területen időnként vándorcirkuszosok szoktak néhány előadást tartani. Ők tegnap délután érkeztek, és ma épp a sátrat húzták fel, amikor az állatok gondozója azzal a hírrel szaladt hozzájuk, hogy valamelyik állat elszabadult. Kissé alább hagyott az ijedelmük, amikor kiderült, nem egy oroszlánról van szó, hanem egy zsiráfról. Azonnal a keresésére is indultak. Szerencséjükre a kíváncsi állat nem jutott túl messzire, így hamar rátaláltak és elnézést kértek, amiért így felbolydították a környéket.
Ekkor már nevetve nyugtattam meg, emiatt ne aggódjon. Bár elsőre valóban megrázónak tűnt, ami történt, valójában ez a kis közjáték hozott némi színfoltot a nyugalmas életünkbe, amire még jó ideig mosolyogva fogunk emlékezni.
Válaszok