Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Vadak és emberek
Az építési területeket, vagy elhagyott, lakatlan vidékeket az emberek többsége azért kedveli különösen, mert tiltott, vagy tabu részeknek számítanak, ahová nem szabad, vagy veszélyes belépni.
Hatalmas betontömbökből alakították ki a szennyvízelvezető csatornát, melyet – meglehet – csupán csak azért tettek le közvetlenül a társasházi lakások mellé, hogy az adott lakók saját szemükkel lehessenek meggyőződve róla, hogy nem a semmiért fizetik ki a rezsi mellett a szennyvízszámláikat.
A legtöbb kalandokat kedvelő gyerkőc – főként a kilencvenes évek végén, és a kétezres évek hajnalán -, előszeretettel hívta meg barátait, hogy együtt járják a tásasházak melletti erdős, bozótos madárlátta, ismeretlen vadregényes vidéket.
Már ha abban a kivételes kiváltságban részesülhet valaki, hogy jófej, és igaz barátokra tesz szert sanyargatott, hajótörött élete során. Ám Márkkal másként állt a helyzet. Bárhogyan is próbált volna kedvébe járni egy-két megbízható srácnak, akik – kivételesen -, nem szándékoztak fejét az iskolai vécék kagylójába belenyomni, és nem vetkőztették pucérra, és hajították szemeteskukába ruháit, előbb-utóbb kénytelen volt szembesülni a helyzettel, hogy a barátkozás intézményét egészen egyszerűen nem neki találták ki.
Rengeteget volt ezért egyedül, és bár szeretett egyedül lenni, hiszen ilyenkor senki sem zavarta, senki sem háborgatta, a magány olyannyira szerves, kikezdhetetlen elemi részévé vált, mint a vér, vagy a szövetek. Egy kis idő után már saját családtagjait is gyanúsan, fenntartásokkal kezdte méregetni. Sokszor érezte úgy, mintha radikálisan be akarnának avatkozni magánélete kulisszatitkai mögé, amit ő, mint függetlenedni vágyó kamaszfiú egyszerűen nem engedhet meg. Ugyan már! Senki se merészelje őt soha többet önsajnáló, nyávogó kis pisis csecsemőként kezelni. És ráadásul a saját anyja is milyen idétlen, és idióta göncöket vesz neki. A minap is egy átkozott, hülye, dinó mintás pizsamát vásárolt számára, amin egyedül az apja hahotázott, és majd megszakadt a röhögéstől, amikor hájas hurkás hasa képtelennek mutatkozott, hogy beleférjen a pizsama alsó nadrágjába. Pedig, amit nem érthetett akkor, az volt, hogy már régen el kellett volna kezdenie nyúlnia, erősödnie, és testének fizikálisan változnia kellett volna, ami teljesen természetes a legtöbb serdülőnél. De egy ideje úgy tűnhetett, hogy ő képtelen kitörni ebből az idióta, lúzer, hülye gyerekes imázsból, és örökké egy gyerektest foglya marad.
Bezzeg a korabeli fiúk már mind valóságos langalétáknak számítottak, pedig alig egy-két évvel ezelőtt még ugyanolyan törpenövésűek voltak mint ő. Most hirtelen szándékosan hanyagolni kezdték a kis duplanulla tökmagot, aki a hónaljukig sem érhet fel. És a lányok is! Egyre szembetűnőbben, egyre csinosabban, szexisebben öltözködtek, és hirtelen még melleket is elkezdtek növeszteni. Akik átmenetileg megálltak a fejlődésben vécépapírt dugtak inkább a melltartóikba, és azon imádkoztak, hogy amikor csókolózni kezdenek, a kanos fiúk rá ne jöhessenek még véletlenül sem, hogy igazából nőies domborulataikra még jócskán ráférne az érettség.
És itt volt ő! Az egész iskola, és az egész osztály szánalmas, lúzer idiótája, akivel egyetlen lány sem volt hajlandó randizni, hiszen mekkora kis seggfej az, aki verseket, meg virágcsokrokat osztogat a suli legdögösebb, ügyeletes bombázó lányainak, akik viszont a velejéig számítóak, és gonoszak voltak. Márk legfeljebb csak akkor zsebelhetett be náluk jó pontokat, amikor a leckéjüket, vagy a házi feladataikat kellett megírnia helyettük. Akkor sem kapott egyebet, csupán csak egy hanyag módon odavetett: ,,Köszi kis idiótámat!”
De most ennek vége. Ez a szennyvízelvezető csatorna búvóhelynek éppen megfelelő. Csupán arra kell vigyáznia, hogy beleférjen, és ormótlanul nagyra sikeredett fejét – remélhetőleg – ne üthesse be sehova sem.
– Majd én megmutatom mindenkinek! – kuporodott le a kissé dohos, és kényelmetlen, csupán csak a kongó ürességet visszhangzó, sötét és piszkos csatornába, és az sem érdekelte, ha koszos lesz farmerja és ruhái. A totális kirekesztettség érzésénél minden csak jobb lehet.
A legnagyobb baj a lakatlan, külvilágból kieső, erdős területekkel az, hogy ilyen madárlátta helyeken a társadalom széles, változatos tajai is mind-mind megfordulnak, a hajléktalanoktól kezdve a kutyasétáltatókon át egészen a vagány utcagyerekekig. Márknak nem is kellett sokáig várakoznia a sötétben. Röhögcsikélő fiúhangokra lett figyelmes, amik mintha egyre közelebb, és közelebb merészkedtek volna saját, külön bejáratú csatornájáig. Bárcsak láthatatlanná tudna válni, vagy valami titkos szuperképessége volna, ami nemcsak önbizalmat, de magabiztosságot is nyújthatna a számára. Egyelőre úgy döntött olyan csöndes lesz, akár egy kísértet és semmi szín alatt nem fog kibújni a szűkös csatornából.
Később megcsapta a füleit egy kétségbeesett lány hangja. Úgy hallatszott kétségbeesett sikítása és segítségkérése, mintha már ismerte volna. Talán az iskolában is összefuthattak jó párszor, ám a legtöbb lány jócskán kihasználta őt, és mivel senki sem akart vele barátkozni, nem sok értelmét láthatta annak, hogy kimerészkedjen védett, biztonságos helyéről. Viszont a lányhang úgy hangzott keservesen sírva fakadt, és egyre elkeseredettebb, és reménytelenebb lett, ahogy a percek haladtak.
,,Vajon mi az ördög történhetett?!” – tette fel magában a kérdést. Meglehet, ő az egyetlen, aki segíthetne ennek a lánynak, még akkor is, ha a múltban, vagy a jelenben szemétül bánhatott vele, vagy mások előtt megalázta. Ahogy agyában egymás után követték egymást a zaklatott, kíváncsi gondolatok, óvatosan kinézett a csatorna kerek nyílásán. Tényleg pár vadbarom, idősebb srácot látott, akik körülálltak egy ismerős lányt, akin most csak bugyi volt és semmi több. A serdülő lány kétségbeesett rimánkodással igyekezett vékony karjaival eltakarni melleinek helyét, miközben keservesen potyogtatta könnyeit, és reménytelenül kérte, hogy hagyják már békén.
– Légy szíves! Hagyjatok már békén! – sikította, és üvöltötte reménytelenül, és hisztérikusan, amint egy-egy fiús kéz szándékosan fogdosni, csipkedni kezdte.
– Nézzétek csak a kis ribancot! Hogy kéreti magát! Hahaha! – röhögték körbe, miközben valósággal indiántáncot jártak teste felett.
– Hogy szereted a szexet te kis kurva?! – kérdezte egy nagyobb fiú, aki magasságával, és életkorával is kiemelkedett a többi rác közül, akik viszont héroszként, vagy félistenként tisztelték. – Hogy szereted?! – incselkedett vele ördögi vigyorral.
A fiatal lányt totálisan megalázták. Meztelenül járkált a poros, mezei földön ide-oda és mintha holdkóros lenne mindenkitől próbált reményvesztetten, egyre kétségbeesettebb segítséget kérni. Nagyon úgy tűnt, hogy már fogytán van minden lélekjelenléte, és ereje.
A kamaszfiúk folyamatosan röhögtek, és nevetgéltek, miközben kéjes élvezetet találtak vergődő zsákmányuk hattyútáncában. Léteznek olyan vadállatok, akik akkor a legboldogabbak, ha mások szenvedhetnek.
Márk úgy döntött, hogy óvatosan kimerészkedik, és alaposan szemügyre veszi a gonosztevők aljas táborát. Még szerencse, hogy az erdős rész remek alapanyagokkal szolgál azoknak, akik szinte bármiből képesek saját, és egyedi fegyvereket készíteni. Fogott egy-két száraz ágat, a végüket megpróbálta kifaragni azzal a bicskával, amit reggel még az iskolai hátizsákjába tett, majd összegyűjtött annyi száraz, és éghető dolgot amennyit csak bírt, és az összes gazt a kamaszfiúk közelben lévő biciklijeire szórta. Talált még egy ócska furgont is, amivel valószínűleg a legidősebb srác jöhetett. A furgon négy kerekét azonnal kiszúrta, így majd gyalogolhatnak a rohadtak.
Takaros kis máglyarakást sikeredett raknia a bicikliken, majd elővette apja öngyújtóját és szinte élvezettel bámulta egy kis ideig a lángok csacska, játékos tűznyelveit, ahogy lassan leolvasszák a biciklik gumikerekeit.
Egy-két fiatalabb fiú azonnal kiszúrta, hogy valahonnét füst szivárog. Az égett gumiabroncsról nem volt nehéz dolguk megállapítani, hogy a közelben igenis ég valami, sőt – egyenesen már lángol.
– A kurva életbe! Hé fiúk! Égnek a bringák! A rohadt életbe! – közölte az egyik kamasz, aki ügyetlenül megpróbálta eloltani a lángokat, miközben kíváncsiskodó társai a segítségére siettek. Miközben már mindenki a lángoló bicajok körül gyülekezett, és egyedül hagyták a védtelen lányt, aki ott térdelt a poros földön, és megpróbálta sikertelenül megőrizni emberi méltóságát.
Márk azonnal cselekedett, és semmivel se törődve óvatosan ölbekapta a jócskán megrémült lányt, aki sírva könyörgő szemeivel úgy tekintett rám, mint egy megriadt, védtelen kis erdei állatka a megszabadítójára. Inkább behunyta szemét, és hagyta, hogy Márk azonnal elfusson vele. Mindegy hogy hová, csak ebből a földi pokolból el.
A szennyvízcsatorna még mindig üresen tátongott. A közelben csupán egy kutyafuttató volt, ahol a legtöbben előszeretettel sétáltatták házi kedvenceiket. Egy-két beszélgető, bámészkodó azonban még így is akadt, akik rögtön kiszúrták a pufók, verejtékben tocsogó kamasz fiút, amint kutyafuttában élet és halál között rohan karjai között egy meztelen lánnyal. ,,Vajon mi az ördögöt csinálhatnak?” – futott át mindenkinek az agyán egyszerre. ,,Csak nem valami tragédia vagy szörnyűség történt?!” Páran azonnal mobiltelefonjaikhoz nyúltak, és bejelentést tettek a rendőrségen.
Márk óvatosan lerakta a szennyvízcsatorna belsejében a kissé kábult, félig öntudatlan lányt, aki a sok borzalom, és méltatlan megaláztatás után nagy nehezen kinyitotta szemét, és szemérmesen elpirult, hiszen még mindig érezte, hogy meztelen. Márk is hihetetlen zavarban volt, és eltakarta a szemét. Majd kissé naiv, és gyerekes hittel pár tiszta zsebkendőt adott a halálra rémült fiatal lánynak, és levette pulóverét, hogy legalább valami ruhadarab legyen rajta.
A jócskán megrémült lány minden pillantása őszinte és igazi háláról árulkodott. Szemérmesen megpróbálta úgy felvenni Márk pulóverét, hogy a kamasz fiú ne láthassa a kényes részeket testén, de mivel Márk igazi úriember volt, ezért elfordította tekintetét, amíg a fiatal lány felvette a kényelmes, bő ruhadarabot. Még szerencse, hogy Márknak jóval nagyobb méretű ruhákat kellett minden esetben vásárolni, mint vele egykorú társainak, így nem meglepő, hogy a fiatal lánynak a pulóver sikeresen eltakarta egész hasát és lábacskáinak egy részét is. Ebben a percben nagyon hálás volt ennek az ismerős fiatal srácnak.
– Kö-köszönöm… – remegte tétován, és izgatottan. Mostanság a fiúkkal egyáltalán nem volt szerencséje.
Márk óvatosan megfordult, és igyekezett a babonázó barna szemei fogságába nézni, bár nem szívesen szerette fenntartani huzamosabb ideig a szemkontaktust.
– Ö… őszintén remélem, hogy… na szóval… hogy nincsen semmi baj…? – kérdezte rettentően zavarban, hiszen még sohasem volt ennyire furcsa, és szokatlan helyzetben.
– Azok a rohadék szemétládák! De várjanak csak! Ezt nem fogják megúszni! – mérgelődött, bosszankodott hangosan a lány, és édesen kellemes hangjai valósággal visszhangoként rezonáltak a dohos csatornában. – Miért tették ezt éppen velem?! – kérdezte inkább önmagától, mint a megszeppent arcú Márktól. Márk némán, szomorúan lehajtotta fejét, és inkább hallgatott.
– Annyira félelmetes volt az egész… mint egy borzalmas rémálom… – a fiatal lány attól tartott, hogy ismét elbőgi magát, és mintha szégyellné könnyeit, hiszen a szülei erős akaratú, talpraesett lánynak nevelték, aki sohasem hátrál meg a problémák elől. De ez a mostani szörnyű, tragikus eset már neki is túl sok volt. – Mit mondjak a szüleimnek? Hogy nézzek ezentúl az apám szemébe?! – kérdezte egyre elkeseredettebben, kétségbeesettebben.
– Valaki egyszer azt mondta, hogy tarts ki bátran, és maradj mindig önmagad… – kissé idétlen beszólás volt, mégis Márknak sikerült megvigasztalnia a jócskán rettegő lányt. – Ne azzal foglalkozz, hogy mit gondolnak rólad! Maradj mindig határozott és erős akaratú!
A fiatal lány kicsit összehúzta magán a bő, kinyúlt pulóvert, és elgondolkozott a hallottakon. Most jutott csak eszébe, hogy néhány barátnője mesélt egy fura, idióta srácról, aki valamelyik osztályba járt, és aki olyan… különcök módjára viselkedik. Az ember sosem tudhatja, hogy szimplán idióta-e vagy csak totálisan zakkant. Mégis most megpróbálta megnyugtatni saját magát, hogy ennek a kedves, ismeretlen srácnak köszönheti az életét.
Megvárták, míg tiszta lesz a levegő, és további veszélyhelyzet már nem áll fenn. A vadbarom kamaszfiúk többségét így is teljesen lefoglalta saját biciklijük felett érzett porig alázott keserűségük, és veszteségük gondolata. Márk óvatosan kikukucskált a csatornából, és amikor senkit sem látott a közelben, előreengedte a lányt. Együtt ballagtak később hazafelé.
