Szédület

Szédület

Hajnalban ébred mély álmából. A kora tavaszi nap már beragyogja a szobát, jókedvre derítve az álmából ébredőt. Ahogy kitárja az ablakot, friss illatot hoz a lágy szellő, és befújja az ablakon a függönnyel együtt. A hirtelen támadt huzat, és a nyomában beáradó virágillat mosolyra készteti. Visszahúzza magára a takarót, és hagyja, hogy a reggeli hangok elvarázsolják. Madarak énekét hallja. Egy nyikorgó kerekű kiskocsit. Gyerekek kacaját. És érzi az egyre erősödő, mindent átható tavaszillatot. Az aranyfényűvé lett szobában a napsugarak lassan mindent csillámmal borítanak. A pillanat írásra készteti.

– Mit csinálsz?
– Írok.
– Miről szól?
– Még nem tudom.
– Szemüveged van?
– Igen, néhány éve nem tudok nélküle.
– Te honnan jössz?
– Titok.
– Elmondod, mire gondolsz?
– Hallgatózom és csendben figyelek. Ha eszembe jut egy gondolat, leírom. Lassan eleje lesz, közepe és vége. Nincs vázlatom. Történések vannak. És élmények. A világ körülöttem. Szeretek kevés szóval sokat mondani. Olyan kis történeteket írni, amiknek ha a végére érsz, akarod a folytatást. Mosolyt akarok. Derűt és jókedvet. Meghatottságot. Könnyeket néha. Elgondolkodtató perceket. Olyan ez, mintha táncolnék. Forogni akarok egyre gyorsabban. Ezernyi gondolat, ezernyi érzés. Szédülni jó!

– Ez mekkora hülyeség! Azért írsz, hogy beleszédülj? Én egész nap körbe-körbe forgok. Unalmas, hidd el! Figyellek benneteket régóta. Olyan furcsák vagytok ti emberek! Firkálgattok, üzengettek egymásnak. Betűk, érzések, hangulatok, minek?
– Mert a betűk megállítják a pillanatot.
– Mondom, hogy furcsák vagytok! – mondta a szellő, és ahogy jött, úgy suhant tova.
Lebbenő függöny és ez a történet maradt utána…